Lehetne ez amolyan „diákmunka előnyei” cikk, mert ugyan vannak azok is, tényleg sokat tanultam az akkori lehetőségekből. Helyette inkább most elmesélem, hogy hogyan is boldogultam a zsebpénzgyűjtéssel, mielőtt a fővárosba költöztem. De ígérem, a végén azért az előnyökkel zárok.
Gyerekkoromból emlékszem, hogy gyakran lehetett menni a környékbeli falukba gyümölcsöt szedni. Ilyenkor egy megszedett ládáért párezer forintot kaptunk. Én gyakorlatilag ebből viszont már kimaradtam, mert mire oda jutottam, hogy korban meg fizikumban (na persze) „megértem” erre a munkákra, addigra vagy nem volt hely vagy már nem volt ilyen lehetőség. Viszont a bátyám és nővérem, sőt még néha anyukám is járt málnát szedni. Pár alkalommal csatlakoztam hozzájuk, ilyenkor nem lehettem több 6-7 évesnél. Bár emlékeim szerintem én inkább hátráltattam a munkájukat, minthogy segítettem volna. A málnaszedés helyett legeltem ezerrel a gyümölcsöt, majd kétségbeesve kerestem két darab hajcsatomat, amit az első fél órában sikerült elhagynom. Megfizethetetlen kár.
Zalaegerszegen az én tiniidőmben nem volt annyira sok lehetőség diákmunkázni: mehettél az Aqua City-be vízimentőnek vagy medencefelügyelőnek, egy-két cégbe irodai „aktakukacnak”, McDonalds-ba pénztárosnak, pár üzletbe hostessnek, és a Tesco-ba árufeltöltőnek vagy pénztárosnak. Csakhogy sokkal-sokkal több dolgozni akaró diák volt, mint amennyi hely, ezért nem volt könnyű sehova bejutni. Egy barátnőm szorgalmasan pénztároskodott évekig a Tesco-ban. Egyszer mesélte nekem, hogy jó a meló, de ő be fogja fejezni, így megkérdezte, nincs-e kedvem menni a helyére. Felcsillant a szemem: álommeló! Mennyit játszottam „kassszásnéniset” gyerekkoromban, biztos menni fog! Aha, hát végül is csak az volt a különbség, hogy itt nem játékpénz, műanyaggyümölcsök és képzeletbeli emberek voltak, hanem helyette minden valódi. Heti legalább egy napot kellett vállalni a 4 órás műszakokból, ami előtt 15 perccel korábban oda kellett érni, becsekkolni, táskát megmutatni a biztonsági őrnek, átvenni a ruhát a TESCO-s pólóra. Ha pedig nem raktad be a szennyesbe, akkor felvenni koszosan és megpróbálni kisimítgatni a gyűrődéseket. Munka közben mosolyogni, kedvesen, illedelmesen eladóskodni, és nem meghallani a „ja várjá’ ez diák, ide inkább ne álljunk be” mondatokat. A zöldségeket, gyümölcsöket lemérni, a pékáruk kódjait megjegyezni. Aztán elszámoláskor imádkozni, hogy nullára jöjjön ki a zárás. Hoppá 10 000 forint mínusz, na, nem baj! Akkor jön pár nap ingyen munka. Azóta minden pénztárosnál figyelem a visszajárót, és visszaadom a többletet. A társaság egyébként jó volt. Kedvesen álltak a diákokhoz a fiatalok és idősek egyaránt. Úgy éreztem magam, mint egy nagy családban, ahol a legkisebb is számít. De lehet azért, mert az üzlet rádiójában tízpercenként bemondták.
Aztán jött a következő terep. Itt már nem volt se klíma, se öltöző, helyette csak napsütés vagy eső meg a nagy kukoricaföld. A kukoricacímerezés elég jól fizető meló volt akkoriban, 1000 forintos óradíjjal honorálták a munkánkat. 5 nap alatt 8 órás műszakokban kerestem 40 000 forintot. Ennyit nekem megért a koránkelés, a napi három étkezésnyi szendvics, és hogy mikor lecsuktam a szemem este az ágyban, akkor is a kukoricatáblát láttam magam előtt.
Utolsó állomása vidéki karrieremnek a zalaegerszegi nyomda volt, ahol mivel elmúltam már 18 éves, éjjel dolgozhattam. Nem emlékszem pontosan milyen óradíjban szerződtek le velünk, de tudom, hogy elég ideálisra, és a főiskolás évek előtt jól is jött a zsebpénz. Soha előtte bele se gondoltam, hogy egyes termékek csomagolásait nyomdában rakják össze. Nekem többnyire az volt a feladatom, hogy egy gépnél álltam, és darabonként tettem bele például a kontaktlencse papírdobozait lapként, majd a gép a másik oldalon összehajtva kiadta. Nagyon megterhelő feladat, közben zenét hallgattunk vagy a mellettünk lévő gép kezelőjével beszélgettünk. Volt amikor leküldtek a „kitörő” részlegbe, ahol a perforálás mentén óriási mennyiségben kitörtük a végső csomagolást a nagy kartonlapokból. A lényeg, hogy ehhez erő kellett, és nekem akkoriban mindenem megvolt, csak az nem. Míg a bácsik mellettem rengeteget megcsináltak, addig én körülbelül egyet-egyet, úgyhogy hamar vissza is küldtek a gépsorhoz.
És bár nem lett belőlem se nyomdai, se bolti kisegítő, sőt kukoricacímerező és málnaszedő sem, az diákmunka során szerzett tapasztalatokat a mai napig kamatoztatom. Ha nem is életre szóló barátságokat kötöttem, megismertem új embereket, általuk pedig új nézeteket. Megtanultam értékelni a pénzt, átlátni munkahelyi folyamatokat, felelősséget vállalni. És persze az emlékek idővel megszépülnek, aminek köszönhetően mára a feledés homályába merül, mennyire nem szerettem kamaszként nyáron korán kelni.
