fbpx

Julcsi diákmunkás élményei

„És mi leszel, ha nagy leszel?” – halljuk annyiszor gyerekfejjel. Akkoriban állatorvos, színész, és ehhez hasonló klassz dolgokról álmodoztam munka téren. De ha a diákmunkáimból indulok ki, én most gyümölcsszedő, pénztáros, nyomdai dolgozó vagy kukoricacímerező lennék.

Lehetne ez amolyan „diákmunka előnyei” cikk, mert ugyan vannak azok is, tényleg sokat tanultam az akkori lehetőségekből. Helyette inkább most elmesélem, hogy hogyan is boldogultam a zsebpénzgyűjtéssel, mielőtt a fővárosba költöztem. De ígérem, a végén azért az előnyökkel zárok.

Gyerekkoromból emlékszem, hogy gyakran lehetett menni a környékbeli falukba gyümölcsöt szedni. Ilyenkor egy megszedett ládáért párezer forintot kaptunk. Én gyakorlatilag ebből viszont már kimaradtam, mert mire oda jutottam, hogy korban meg fizikumban (na persze) „megértem” erre a munkákra, addigra vagy nem volt hely vagy már nem volt ilyen lehetőség. Viszont a bátyám és nővérem, sőt még néha anyukám is járt málnát szedni. Pár alkalommal csatlakoztam hozzájuk, ilyenkor nem lehettem több 6-7 évesnél. Bár emlékeim szerintem én inkább hátráltattam a munkájukat, minthogy segítettem volna. A málnaszedés helyett legeltem ezerrel a gyümölcsöt, majd kétségbeesve kerestem két darab hajcsatomat, amit az első fél órában sikerült elhagynom. Megfizethetetlen kár.

Zalaegerszegen az én tiniidőmben nem volt annyira sok lehetőség diákmunkázni: mehettél az Aqua City-be vízimentőnek vagy medencefelügyelőnek, egy-két cégbe irodai „aktakukacnak”, McDonalds-ba pénztárosnak, pár üzletbe hostessnek, és a Tesco-ba árufeltöltőnek vagy pénztárosnak. Csakhogy sokkal-sokkal több dolgozni akaró diák volt, mint amennyi hely, ezért nem volt könnyű sehova bejutni. Egy barátnőm szorgalmasan pénztároskodott évekig a Tesco-ban. Egyszer mesélte nekem, hogy jó a meló, de ő be fogja fejezni, így megkérdezte, nincs-e kedvem menni a helyére. Felcsillant a szemem: álommeló! Mennyit játszottam „kassszásnéniset” gyerekkoromban, biztos menni fog! Aha, hát végül is csak az volt a különbség, hogy itt nem játékpénz, műanyaggyümölcsök és képzeletbeli emberek voltak, hanem helyette minden valódi. Heti legalább egy napot kellett vállalni a 4 órás műszakokból, ami előtt 15 perccel korábban oda kellett érni, becsekkolni, táskát megmutatni a biztonsági őrnek, átvenni a ruhát a TESCO-s pólóra. Ha pedig nem raktad be a szennyesbe, akkor felvenni koszosan és megpróbálni kisimítgatni a gyűrődéseket. Munka közben mosolyogni, kedvesen, illedelmesen eladóskodni, és nem meghallani a „ja várjá’ ez diák, ide inkább ne álljunk be” mondatokat. A zöldségeket, gyümölcsöket lemérni, a pékáruk kódjait megjegyezni. Aztán elszámoláskor imádkozni, hogy nullára jöjjön ki a zárás. Hoppá 10 000 forint mínusz, na, nem baj! Akkor jön pár nap ingyen munka. Azóta minden pénztárosnál figyelem a visszajárót, és visszaadom a többletet. A társaság egyébként jó volt. Kedvesen álltak a diákokhoz a fiatalok és idősek egyaránt. Úgy éreztem magam, mint egy nagy családban, ahol a legkisebb is számít. De lehet azért, mert az üzlet rádiójában tízpercenként bemondták.

Aztán jött a következő terep. Itt már nem volt se klíma, se öltöző, helyette csak napsütés vagy eső meg a nagy kukoricaföld. A kukoricacímerezés elég jól fizető meló volt akkoriban, 1000 forintos óradíjjal honorálták a munkánkat. 5 nap alatt 8 órás műszakokban kerestem 40 000 forintot. Ennyit nekem megért a koránkelés, a napi három étkezésnyi szendvics, és hogy mikor lecsuktam a szemem este az ágyban, akkor is a kukoricatáblát láttam magam előtt.

Utolsó állomása vidéki karrieremnek a zalaegerszegi nyomda volt, ahol mivel elmúltam már 18 éves, éjjel dolgozhattam. Nem emlékszem pontosan milyen óradíjban szerződtek le velünk, de tudom, hogy elég ideálisra, és a főiskolás évek előtt jól is jött a zsebpénz. Soha előtte bele se gondoltam, hogy egyes termékek csomagolásait nyomdában rakják össze. Nekem többnyire az volt a feladatom, hogy egy gépnél álltam, és darabonként tettem bele például a kontaktlencse papírdobozait lapként, majd a gép a másik oldalon összehajtva kiadta. Nagyon megterhelő feladat, közben zenét hallgattunk vagy a mellettünk lévő gép kezelőjével beszélgettünk. Volt amikor leküldtek a „kitörő” részlegbe, ahol a perforálás mentén óriási mennyiségben kitörtük a végső csomagolást a nagy kartonlapokból. A lényeg, hogy ehhez erő kellett, és nekem akkoriban mindenem megvolt, csak az nem. Míg a bácsik mellettem rengeteget megcsináltak, addig én körülbelül egyet-egyet, úgyhogy hamar vissza is küldtek a gépsorhoz.

És bár nem lett belőlem se nyomdai, se bolti kisegítő, sőt kukoricacímerező és málnaszedő sem, az diákmunka során szerzett tapasztalatokat a mai napig kamatoztatom. Ha nem is életre szóló barátságokat kötöttem, megismertem új embereket, általuk pedig új nézeteket. Megtanultam értékelni a pénzt, átlátni munkahelyi folyamatokat, felelősséget vállalni. És persze az emlékek idővel megszépülnek, aminek köszönhetően mára a feledés homályába merül, mennyire nem szerettem kamaszként nyáron korán kelni.

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek