Megfigyeléseik során kutatók a potenciális nyaralók két, egymástól meglehetősen eltérő viselkedésmintákat mutató csoportját figyelték meg: A „tegyünk semmit valami napsütötte, hullámok ostromolta parton” csoport tagjai a tervezett időpontot tekintve leginkább a nyári időszakot preferálják, szándékaik szerinti terveikben némiképp fantáziátlanok. Céljuk általában az agyonstresszelt, és szétgürizett hétköznapokból való kiszakadás, hogy egy választott időszakra maguk mögött hagyják kötelezettségeiket a prognosztizált feltöltődés reményében. A másik csoport kutyafuttában tagjai a hajszálpontosan megtervezett ütemterv hívei, akik a világ legunalmasabb helyével kapcsolatban is képesek legalább egy hétre elegendő látnivalót kilistázni.
Ha nem is visszavonhatatlanul, a célváros kiválasztásával és az időpont meghatározásával akarva-akaratlanul is az utóbbi csoportba kerültünk lengyelországi látogatásunk során, látni akartunk, járni, tapintani, szagolni és ízlelni. Ha nem is a tenni, nézni és ennivalók feletti totális kontroll volt a célunk, azért az indulást megelőző éjszakákon csak úgy füstölt a billentyűzetem a „best things to see in krakow”, „best programs in krakow”, „best restaurants in krakow” típusú kereséscunamitól. Ebből következett, hogy a környező hegyek által ölelt kis völgybéli város, Zakopane szinte teljesen a radar alól csapott arcon idilli festőiségével, hogy aztán a központi sétálóutcán való délutáni korzózás nagyrészében kiemelten foglalkozzak az intermezzo rövidsége miatti frusztráltságommal. Ha egy hetet nem is, a környék fölé magasodó csúcsok (Tengerszem, Kaszparovy) meglátogatásával, és a város alaposabb bejárásával simán 3-4 napban mérhető a kisvárosban rejlő potenciál.
A napot a másnap, a vasárnapot a hétfő, első, rövidebb megállónkat pedig a második, hosszabb és vágatlanabb követte, mikor elkezdtük meglovagolni Lengyelország harmadik legnagyobb városának kulturális, turisztikai és gasztronómiai hullámait. Tudtam jól, hogy a húsz érintenivalóval megterhelt listám néhány, az előzetes jegyvásárlásból következő elemét (Wieliczkai sóbányák, Rynek Underground múzeum, Auschwitz-Birkenau, Oskar Schindler gyára) leszámítva a rendelkezésre álló idő végessége miatt elkerülhetetlenek lesznek majd a „hagyjuk a francba” pillanatok, ezek többnyire a fontossági sorrend hátsó részein foglalt elemekre koncentrálódtak.
A káprázatos, és később életem múzeumának ítélt sóbányákban tett látogatás után elfoglaltuk kétszintes, Kazimierz kellős közepén elhelyezkedő szállásunkat. Onnan egyből a Planty Park, majd a Krakkó főtere, minek centrumában a Posztócsarnok alatti múzeumban tájékozódtunk a magunk némiképp felületes, de igyekvő módján a város múltjáról, hogy az estét a még ilyenkor is vibráló zsidó negyedben fejezzük be. A szerdára jósolt esős, saras, latyakos idő miatt tudtuk, hogy a keddi napot állat módjára kell majd megnyomnunk, így annak rendje és módja szerint első utam rögvest az egyik helyi edzőterembe vezetett, mert hiába a nyaralás, ha az embernek bedurrantási ügy intéznivalói vannak.
Korábbi tudatos, elemző megfigyeléseim során megállapítottam már, hogy minden turisták által előszeretettel látogatott városnak megvan a maga nézelődőkre optimalizált része. Krakkó esetében ez a Stare Miasto, az 5,5 négyzetkilóméter nagyságú óváros a Szent Flórián-kapuval, a Főtérrel, a királyi palotával, a Wawel sárkány szobrához vezető alagúttal és a történelmi emlékeit minden szükségtelen hatásvadászat nélkül, éppen kellő mértékben őrző zsidónegyeddel. Többek közt, a teljesség igénye nélkül, de nagyjából ez a sorrend lebegett egésznapos menetelésünk felett, hiába vallom magam sok esetben a spontaneitás elkötelezett hívének, Krakkó azért mégsem az a „csak sétáljunk céltalan, és szívjuk magunkba az atmoszférát” város.
Épületei, utcái, terei és látnivalói mellett üzletei, bárjai és éttermei teszik igazán összetett látogatói élménnyé, még akkor is, ha említésre méltóbb jellegzetességei (Pierogi, Zapiekanka, Kielbasa) számomra a gasztronómiailag kevésbé vonzó kategóriába estek. Három napos túránk során így is sikerült nem egy kiemeltebb helyre ellátogatnunk, kóstoltuk a hozzáadott alkohol miatt kevésbé zsíros, cserébe irgalmatlanul édes fánkjukat (Paczki), nyaltuk egyik legjobb fagyijukat (Good Lood), csavartuk és haraptuk hírhedt kürtőskalácsukat (Chimney Cake Bakery), ahogy az egyik legjobb kebab lelőhely (Kebab Pod 13), reggeliző (Cakester Café), pizzázó (Pizzatopia) és tépett húsos szendvicseket kínáló egység (Meat & Go) sem maradhatott ki.
Utolsó napunkon a hirtelen jött ócska időjárás miatt szétázva és átfagyva, ezek miatt azonban maximálisan átszellemülve toltuk le utolsó kőbe vésett programunkat, ami egy négy órás vezetett látogatás volt a II. Világháború egyik legjelképesebb helyszínén, Auschwitzban. A Holokauszt szörnyűségeinek helyszínéről pedig legyen elég írásban ennyi, mert nincs az a lingvisztikai bravúr, amivel át lehetne adni a hely jelentőségét, talán csak egy kósza félmondat: Ha a falak beszélni tudnának…
E sorok írásakor épp Szlovákiában rodeózunk valahol, szerpentines utak, elég, ha úgy fogalmazok, hogy a balunkon hegyek, jobbunkon hegyek, máris tudhatja bárki, mik magasodnak előttünk és mögöttünk. Cirka négy órája léptünk ki Oskar Schindler múzeumának ajtaján, éppen túlvagyunk a hazaút felén, és talán az elmúlt néhány király és mozgalmas nap miatti fáradtságom, na meg a frankó látottak iránti már-már nosztalgiaszerű visszavágyódásom hatására utálhatom annyira most az életemet, mint amennyire. Nagyon. Mindenesetre ez így, ahogy megfogalmaztam az erősen ajánlott kategória, még úgy is, hogy a nyaralás megkezdése előtti PCR-tesztre fordított összeg a határokon uralkodó síri csend miatt később kidobott lóvénak bizonyult. Sírós-röhögős fej.
