David előtt sosem hallottam olyanokról, hogy födémtámasz meg áthidaló gerenda, de az ICB tartály is fejtörést okozott volna, hogy térben mekkorát is kell elképzelni. Ma már álmomból felkeltve is fejből tárcsázom a tüzép számát és rendelem szállításra a termékeket, vagy alkudozom a mester emberrel, aki pofátlan összegért akar 2 kábelt lefektetni. Azonban az elején nem volt ez ennyire egyszerű.
Alapvetően konfliktuskerülő vagyok. Amint szembesítenem kell valakit a véleményemmel, hevesen ver a szívem és sírásra áll a szám, remeg még a hangom is. Természetesen ez nem igaz a panaszlevelekre, azoknak a koronázatlan királynője vagyok. Aztán ahogy kezdtünk belemerülni az építkezésbe, ezzel egyenes arányban nyílt ki a csipám is. Kezdtem érezni, hogy mi reális és mi nem. Szép lassan már egy munkára több ajánlatot is bekértem (a legelején az első ajánlatra igent mondtunk, hiszen haladni szerettünk volna) és igenis kikértem magamnak a néha százezer forintos különbségeket. Ez persze sokaknak nem tetszett, néztek is Davidre, tőle várva a megoldást az én “értetlenségemre”, de sajnos falakba ütköztek.
Olyan akadályokkal kell nap mint nap megküzdenem/megküzdenünk, de inkább nekem, hogy nem vesznek komolyan, mert fiatal is vagyok, és ráadásul még nő is. Gyakran éreztetik velem, hogy nekem a kávéjuk megfőzésén kívül máshoz nem kell értenem. Nekem nem kötelező tudnom, hogy a betont milyen arányba keverik, vagy, hogy kell-e háló a falra glettelés előtt, ahogy a namalt sem kell tudnom, hogy mi fán terem, de még az oltott meszet is csak hírből kéne ismernem, vagy leginkább abból sem.
Amint látták az úriemberek, hogy velem kell tárgyalniuk, és hogy David külföldi, azonnal vastagabban akart fogni az a bizonyos ceruza. Hiszen ők persze nem látják azt, hogy ha kell én szeretem bekoszolni a kezem és van már némi rálátásom a munkába fektetett időre és energiára is.
Eddig már szinte mindent csináltam ebben a házban:vakoltam, gletteltem, gipszkartonoztam, ablak kereteket csiszoltam, teraszt és falakat festettem, betonoztam, bútort szereltem (édesanyám segítségével). Sőt, a szőlőhegyen a kis pincénken még tetőcserepeket is raktam fel bár annak tetanus oltás lett a vége. Ezek után végképp rosszul esett amikor lenéztek.
Való igaz, hogy nem tudom megjegyezni a villanyszereléshes szükséges alkatrészek nevét, a kábelek átmérőjét, de hatalmas különbség van reakciókban akkor ha a David nem tudja, és akkor, amikor én nem tudom. Neki akár kézzel lábbal is elmutogatják, hogy hova fog kelleni melyik alkatrész, persze elvárva, hogy fordítsak nekik. Rám pedig csak legyintenek, vagy a szemüket forgatják.
Ma már szórakoztat ez a viselkedés velem szemben, hiszen a nap végén úgy is én vagyok az, aki pontot tesz a dolgok végére, csak ezt ők gyakran nem tudják. Én hozom meg a végső döntést, hogy kit választunk, hiszen David teljes mértékben rám bízza azt, hogy kivel értek szót és kivel nem.
Azért vannak már területek, ahol sikerült kivívni magamnak némi tiszteletet. A tüzépnél általában tárt karokkal várnak és még ha szívják is a vérem, sosem érzem magam lealacsonyítva pedig ott aztán tényleg nagyon kevés nő fordul meg napi szinten.
A java azonban még csak most kezdődik a felújításnak! Most látunk neki a pajta átalakításnak és hiába tűnik kedvesnek a brigád, előre görcsben van a gyomrom, hogy mit fognak produkálni a 3-4 hónap alatt, míg itt lesznek. Hatalmas a projekt, sok a lehetőség a hibázásra, sok lesz a mesterember is akit irányítanom kell majd egyszerre. Rengeteg az anyag, amit rendelni kell, de tudom, hogy végül reggelire meg fogom enni a feladatot, mert az elmúlt másfél évben akkora bőrt növesztettem az arcomon, hogy simán lepereg rólam az emberi hülyeség.