Kérdezik sokan magukban, vagy éppen hangosan, mikor ezek a sorsok a publikum számára is láthatóvá, hallhatóvá válnak. Miért nem tettek valamit? Hogyan hagyhatta, hogy bántsa a gyermekét? Majd sokan kijenetik, ők ezt biztosan nem tűrték volna el. Azonban a családon belüli erőszak kérdése – legyen szó bármelyik fajtájáról – egy sokkal árnyaltabb kép annál, hogy ilyen könnyen alkossunk véleményt róla.
Talán a legfontosabb tényező a jogi vonatkozás, ami nem ad megfelelő hátteret az áldozatok számára. Magyarországon csupán 9 éve számít egyáltalán külön bűncselekmény típusnak, ha valaki a társát, családtagját bántalmazza. Azelőtt más típusú bűncselekmény alá vonták, például egész egyszerűen testi sértés vádjával illették az elkövetőt. Ha egyáltalán látható volt a testi sértés, vagy volt másik szemtanú. És éppen ezek miatt áll a mai napig gyenge lábakon a törvénykezés ez ügyben. Mert bár a Büntető Törvénykönyv alapján megszületett a megfelelő törvénykezés, ennek valós véghezvitele a gyakorlatban igencsak harmatos. Legfőbb oka, hogy ha a helyszínre kihívják a megfelelő szerveket, az még egyáltalán nem biztos, hogy ők olyan rálátással és megítélő képességgel bírnak, amit a helyzet megkövetelne. Sajnos a mai napig előfordul, hogy családon belüli erőszak helyett testi sértést állapítanak meg, ez pedig alacsonyabb mértékű büntetést von maga után. A magyar törvénykezés esetében egyébként is legalább két esetnek kell megtörténnie, hogy felmerüljön a családon belüli erőszak vádja.
Bár a Büntető Törvénykönyv szabályai 2013 óta már nyújthatnának megfelelőbb megoldásokat, a probléma inkább a valós edukáció hiánya, és a kiszálló szervek megítélő képességének kérdésessége. Persze nem állítható, hogy ez egy könnyű feladat a nyomozók és rendőrök oldaláról, de az is biztos, hogy ilyen háttér mellett pedig az áldozatok kevéssé érezhetik azt, hogy van esélyük bántalmazóikkal szemben.
A családon belüli erőszak áldozatának személyes indokai
Ahogyan a Liliánával való beszélgetés során D.Tóth Kriszta is elmondta, ez egy olyan mély és komoly probléma, amibe nem tudja beleképzelni magát senki, aki nem éli át. Annyi szegmense van egy ilyen történetnek, hogy egész egyszerűen nincs jogunk felülbírálni azokat, akik benne vannak a történetben, és főleg nem az áldozatokat.
Legyen szó ugyanis fizikai, lelki vagy szexuális bántalmazásról, olyan traumákat szerez az áldozat, amik teljesen megbénítják. Az úszónő példájánál maradva, itt egy olyan családról beszélünk, aminek neve van, Liliána egy olyan társadalmi szerepbe született bele, amiben a bántalmazástól függetlenül is tartania kellett magát. Nem lehetett beszélni akármiről, akárkinek. Éppen ezért arról sem, ami valójában történt otthon. Ehhez társul még , hogy nemcsak a státusz miatt kellett hallgatni, hanem azért is, mert ha otthon kiderült volna az “árulkodás”, akkor annak súlyos következményei lettek volna. Az egyik, és talán legfontosabb oka a hallgatásnak tehát a félelem. Nem csak Liliána és édesanyja esetében, hanem a legtöbb bántalmazott esetében. Mivel a jogi háttérben sem egészen bízhat az áldozat, így még inkább eluralkodik rajta a félelem, hogy ki fogja megvédeni. Hiszen ezekben az esetekben, ha el is menekülhetne az áldozat, valószínűleg addigra a bántalmazó már olyan szinten képes őt manipulálni és megfenyegetni, hogy az áldozat azt érezheti, jobban jár, ha ott marad, mert azzal kevesebb bántalmazás érheti. Általánosságban sok rendőrségi ügy például félbeszakad, vagy lezárul, mert az áldozat végül úgy dönt, hogy nem indít eljárást, aminek oka lehet szintén a bántalmazó fenyegetése.
Fontos továbbá leszögezni, hogy ezek az emberek az évek során teljesen elvesztik önmagukat. A bántalmazójuk olyannyira hatalmat gyakorol felettük, az életük felett, hogy megszűnik a személyiségük, a szabadságuk, darabokra hullanak, mint emberek. Olyan szinten mehetnek tönkre, hogy esetleg egész egyszerűen feladják, vagy már elhiszik, hogy így lehet csak élni. Mindemellett pedig mikor a bántalmazótól bármilyen jellegű pozitívumot kapnak, legyen szó csak egyetlen dícsérő szóról, az mindig ad egy halvány reményt, hogy innentől majd valami jobb lesz. Sajnos általában nem lesz jobb, ez csupán a bántalmazói dinamika, amiről ebben a cikkünkben is írtunk már.
Továbbá ott van a szégyenérzet, a megaláztatottság, amit talán leggyakrabban a szexuálisan bántalmazottak éreznek. Főleg ha például gyerekként élik ezt át, egyik szülőjük révén. Ezekben az esetekben a gyerek megkérdőjelezi saját magát, hogy biztosan rossz-e ami történik, hiszen a szülei szeretik, nem akarhatnak neki rosszat. Mindez a fejben, a lélekben teljes zavarhoz vezet, amiről képtelenek lesznek beszélni, talán már csak azért is, mert azt érezhetik, ki hinne nekik. Elképesztően veszélyes dolgok ezek, mert az ember tényleg képes elhinni, hogy ami vele történik az normális, és vele van baj. Már csak azért is, mert egy idő után teljes mértékben lecsökken az önértékelése, és mindent megkérdőjelez saját magával kapcsolatban.
A számtalan pszichés harcon túl pedig ott vannak még olyan tényezők, mint például Liliána esetében az, hogy az édesapja szintén úszó, de emellett ügyvéd is. Ezzel a két aduásszal, hogy úgy mondjam, képes volt teljes mértékben sakkban tartani lányát és feleségét, mondván, hogy túl messzire ér el a keze ahhoz, hogy ők ebből jól jöhessenek ki. Mindezek fényében nem ítélkezhetünk az áldozatok döntései felett, mert sosem tudhatjuk, hogy adott családban mi zajlik, és hogyan, és miért nem tud kilépni belőle az áldozat.
Mit tehetünk áldozatként és kívülállóként?
Áldozatként ha úgy érezzük segítségre van szükségünk, akkor fordulhatunk különböző szervezetekhez. Persze ezt is könnyű mondani, és sokkal nehezebb ebben a helyzetben megtenni, de talán nyitottabbak merünk lenni egy alapítvány segítő szándékú tagjával, mint rögtön a rendőrséggel. Ezen a linken találunk olyan szervezeteket, akik segítséget nyújthatnak. Valamint 2020 nyarán a 24.hu is megosztotta azt az edukációs célból készült videót, amiben egy kézmozdulatot tanítanak meg, amivel szavak nélkül jelezhetjük, hogy baj van, talán ez is segítséget nyújthat.
A legnehezebb azonban szembenézni azzal, hogy bántalmazottak vagyunk, családon belüli erőszak áldozatai. Ez egy olyan státusz, amit senki nem vesz magára szívesen, ezért hatalmas erő és bátorság kell a felismeréséhez, de csak akkor lesz képes segítséget kérni bárki, ha eljut eddig a felismerésig.
Kívülállóként pedig annyit tehetünk, hogy nyitottan és segítő készséggel állunk bárkihez, akinek szüksége van rá. Ha pedig a szomszédból erőszak jeleit halljuk, igenis vegyük kézbe a telefont, és hívjuk a megfelelő szerveket. Mert lehet, hogy az áldozat nem képes erre, hiszen rettegésben él, vagy a bántalmazás során lehetősége sincsen rá. Mi azonban megtehetjük ezt annak reményében, hogy megmentjük egy embertársunk életét.
