fbpx
Aki könnyed, szórakoztató filmre vágyik, na annak nem ajánlom Maggie Gyllenhaal első filmjét, a The Lost Daugther-t. Az anyaság sötét oldaláról, a női sorsról mesél végre valami újat ez az alkotás.
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Vagyis ha nagyon pontos akarok lenni, akkor nem pont ez a film mesél igazán erről, hanem az alapjául szolgáló könyv, amelyet Elena Ferrante írt, és a Nő a sötétben címet viseli.

A főszereplőt Olivia Colmen alakítja, méghozzá elég érzékletesen, szavak nélkül is  jól látszik, éppen mit érezhet karaktere, Leda.

Ez a visszafogott egyetemi professzor egyedül nyaral a Jón-tenger partján, amíg nyugalmát meg nem zavarja egy hangos és sötét háttérrel rendelkező nápolyi család. A figyelmét hamar eltereli Nina (Dakota Johnson), a fiatal édesanya. Ő lesz a tükör, amibe Leda kénytelen belenézni, hogy újra fejest ugorjon múltjának azon részébe, amivel talán azóta se nézett szembe.

Nina gyönyörű, kívánatos nő, miközben csodás anya, aki mindent megtesz a gyerekéért. Egy szóval minden, ami Leda soha nem volt. Mégis átérzi a fiatal édesanya küzdelmeit a hisztis, sokszor rakoncátlan lányával.

A film három fő kérdést próbál körbejárni: az anyaság-nőiség-feleség szerepkört. Azonban egy fontos részlet kimarad a mozgóképes változatból, ugyanis a könyv alapja Leda nápolyi származása, ami elől menekül. A strandon megjelenő család pedig erre emlékezteti őt. A filmben viszont a főszereplő angol lett, és így némileg veszített a komplexitásából minden szereplő.

Számomra a film legerősebb pillanata az volt, amikor Leda bevallja, hogy 3 évig nem is látta a lányait, amikor elhagyta őket egy forró szerelmi kaland kedvéért. Amikor Nina megkérdezte, milyen volt ennyi ideig nem látni a lányait, ő úgy felelt “Fantasztikus”. Ezen pedig talán sokan fel is háborodnának.  Azonban minden anya életében van az a pont, amikor azt érezheti, ez neki nem megy. Idegesíti a gyerek, nem tud vele mit kezdeni, és végre magával akarna legalább egy kicsit törődni. 

Mert anyává válni nem jön egyből és magától, és az anyai érzések is ezerféleképpen jelenhetnek meg. Nem egy konstans és megkérdőjelezhetetlen állapot. Tele van kétségekkel az ember, miközben pont az ebből fakadó bűntudat miatt tud egyre mélyebbre jutni.

Sőt, az is megesik, hogy valaki egyszerűen nem születik anyának, és sose jönnek meg nála őszintén az úgynevezett anyai ösztönök. Csak a társadalom, a véletlenek vagy bármi más végül belekényszeríti ebbe a szerepbe, akár csak Ledat. 

Leda rossz anya. Ez a fiatalkori visszaemlékezéseiből és jelenkori megnyilvánulásaiból is elég jól kirajzolódik, bár a filmben valamivel árnyaltabb a kép, mint a könyvben.

Számomra a film végig az önostorozásról, a bűnbocsánat kereséséről szólt. Amikor már utólag látjuk, hiszen az élet a képünkbe tolja: elrontottuk. Máshogy kellett volna és van, amit már nem lehet visszacsinálni.

Ez nem egy könnyű alkotás, mégis úgy érzem, kerek egészt a könyv elolvasásával kaphat az, akinek a film felkeltette a figyelmét.

Minden hibája ellenére, ez egy fontos mű, ami olyan tabu témákat kapargat meg, amikről jó lenne többet beszélni.

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek