fbpx

Kormos H. Barbara: Al(i)bi – 1. rész: Berci

Zsibbasztó, hideg januári nap van. Túl hosszan, egyre idegesebben kapargatom a ráfagyott jégréteget az autóm szélvédőjéről. Mikor már úgy vélem, pont elég hely van rajta, hogy kilássak, bepattanok a kormány mögé, és átfagyott ujjaimat a fűtéshez tartva próbálom felmelegíteni.
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Nem érsz most rá erre, ne kényeskedj! – gondolom magamban, és útnak indulok.

Határozott mozdulatokkal veszem be az ismerős kanyarokat a város utcáin, míg pár percen belül a Jutasi útra fordulok, és a parkolót pásztázom. Mióta beütött a karantén, és bevezették a kijárási tilalmat, szinte képtelenség egy átkozott helyet is találni a környéken. Hát persze, mindenki otthon bassza a rezet a covid miatt! Ki karanténban, ki home office-ban, ki azért, mert nincs hol dolgoznia.

Végül sikerül egy helyet találnom, beparkolok és leállítom a motort. Gyors mozdulatokkal felhúzom a maszkomat, és az autó ajtaja halk csattanással zárul mögöttem. Szinte visszhangzik a csendben.

Gyalog indulok tovább, de pár másodpercen belül eszembe jut, hogy valamit az anyósülésen hagytam. „Baszki” – nyögöm magam elé. Futólépésben megyek vissza a kocsiig, felkapom a nagy, vaskos barna borítékot, majd újra elindulok.

Fejembe húzom a kapucnit, és úgy sétálok végig a lakótelep épületei között. Jól ismerem a környéket, a „Haszkovó”-t, ahogy a helyiek is nevezik. A nagybátyám lakott itt, betéve tudta a környék több évtizedre visszatekintő múltját. Sosem felejtem el, hogy milyen csodálattal beszélt róla. „Bercike, olyan ez, mintha egy külön város lenne… tudod… mint egy város a városban! A legnagyobb lehetne a megyében, ha nem Veszprémhez tartozna!” – emlegette mindig, jobb keze mutatóujjat a magasba tartva. Az itt élők gyakran használják a megye kifejezést, amitől legtöbbször úgy érzem magam, mintha egy Tolkien regénybe csöppentem volna, és nem éppen Magyarországon járnék. 

Ahogy sétálok végig a kihalt környéken, tekintetem megakad a házak aljában árválkodó, rácsok mögé zárt boltokon és kocsmákon. Egy pillanatra görcsbe rándul a gyomrom. Nekem is volt egy kocsmám. Nem is kocsma, pub, nem messze a Tűztoronytól. Bezárt. Azaz bezáratták, még nem sokkal a korona mizéria előtt kavart be valami fejes, és kiraktak minket az épületből. Egy pillanat alatt vége lett. Egy álom és ennyi volt. Elhúzom a szám a gondolatra, hogy ha nem ez, valószínűleg a karantén végzett volna vele. Az egyetlen mákom a programozó múltam volt. Kénytelen voltam visszaülni a gép mögé, ha pénzt akartam keresni. Basszameg, a pultot mennyivel jobban szerettem!

Szinte érzem a keserűség ízét a számban, ezért nagyot nyelek, és próbálok nem a múltamon rágódni. Gyors léptekkel haladok a szocreál korszak ma is büszkén álló betontömbjei között, amikor hirtelen olyan érzés kerít hatalmába, mintha nem lennék egyedül. Mintha valaki figyelne. Fél szemmel felsandítva látom, hogy a „matrica osztag” már elfoglalta a helyét az ablakokban. Hát persze, mindjárt délután négy óra van, sötétedik, indul az esti műszak! Szaftos pletykákra, apró információmorzsára éhes, idős nénikék kommandója szegezi rám a tekintetét több emelet magasból, szinte minden irányból. Indul az anyaggyűjtés, hogy legyen miről csámcsogni másnap a maszk alatt, a jól bevált egészségügyi sétájuk alatt. Visszanézek, és némelyiket hosszan megbámulom a kapucnim takarásából, ezzel pillanatok alatt elérve a kívánt hatást. Megszeppenve rebbennek szét, és tűnnek el a függönyök takarásában. Nyilvánvalóan hangosan szitkozódnak közben, és a pokolba kívánnak vakmerőségemért, amiért fel mertem velük venni a szemkontaktust. Egyiküket felismerem, Marika nénit, az alsó szomszédot. A szokásosnál is morcosabbnak tűnt. Bízom benne, hogy ő nem tudja, hogy ki vagyok. Ritka alkalmak egyike, amikor örülök, hogy maszk takarja a fél arcomat.

A lépcsőházhoz érek, és kulccsal nyitom ki a súlyos bejárati ajtót. Őszintén szólva, a vírus alatt kicsit sem fűlik a fogam hozzá, hogy benyomjam a kapukódot, amit előttem már valószínűleg több százan megfogdostak. Pont ezért kihagyom a liftet is, és gyalog indulok fel a harmadik emeletre. Lépteim konganak az üres lépcsőházban a lépcsőfordulók között, csak az emeletekre érve hallok halk zajokat kiszűrődni a zárt ajtók mögül. A harmadik emeleten odalépek az egyik lakáshoz. 3/B áll az ajtón, alatta pedig apró, kopott névtábla hirdeti a lakó nevét: Kiss András. Az ajtó mellett egy oda nem illő, és a szomszédoknak valószínűleg értelmezhetetlen tárgy áll ki a falból. Kis méretű, fekete fémdoboz, rajta négyjegyű manuális számzár. Ügyet sem vetve rá, elfordítom a kulcsomat zárban, és belépek az előszobába.

Ledobom a maszkomat és a borítékot a tükör melletti kisszekrényre, és a cipőmből kilépve a fürdő felé indulok. Kézmosás közben farkasszemet nézek a tükörképemmel. Nem mondom, hogy nem vagyok beszarva. Az, amire készülök, korántsem lesz könnyű menet. Sőt!

A nappaliba lépve körbenézek a lakáson: a nagybátyámé volt. Májusban veszítettük el. Már régóta egyedül lakott itt az öreg, és akkoriban nem úgy nézett ki a lakás, mint most. Anyámék engem kértek meg, hogy pofozzam rendbe, hogy minél előbb eladhassuk. Én mondjuk a kiadásra szavaztam, de ebben még nem sikerült velük dűlőre jutnom. A pénzből, amit Bandi bától örököltünk, volt keret egy korrekt kis felújításra, még ha nem is teljesen, de sikerült rendbe kapni a kecót. Szerintem simán megállná a helyét pár kilométerrel arrébb, a belvárosban. De én örülök, hogy itt, a Haszkovón van. Rejtett kis kincses dobozt csináltam belőle. Egy csipetnyi luxust a lakótelep közepén. Ott, ahol senki sem számít rá.

Valószínűleg már régen megvették volna jó pénzért, de nekem eszem ágában sincs eladni. Az igazat megvallva még meg sem hirdettem, de ha ezt a szüleim megtudnák, tutira kinyírnának. Én is úgy terveztem, hogy felteszem a netre, de az élet közbeszólt.

A bejáratnál lévő komódhoz sietek, felkapom a borítékot, majd átsétálok vele a nappalin, és megállok a szekrénynél, az ablak előtt. Az ablakon kinézve, a városon át egészen a Bakonyi-hegységig ellátni innen. A nap már rég átbukott a horizonton, és én percekig némán állok a szinte teljesen sötét szobában, amit csak az utcai lámpák fénye világít meg halványan. Gondolataimban visszatérek oda, ahol ez az egész elkezdődött.

Egy baráti szívességgel indult. Egyik haverom felhívott még novemberben, hogy megismert valami csajt, és mivel még mindig az anyjával lakott, kellett neki egy hely, ahova felvihetné. Este nyolctól reggel ötig minimum, a kijárási korlátozás miatt. Tudta, hogy nekem itt van ez a lakás, és bár elsőre húztam a számat, de végül beadtam a derekamat. Egyszeri alkalomra. A haver pedig nem győzött hálálkodni. Másnap, amikor mentem megnézni, hogy mindent rendben hagytak-e, egy húszezres hevert a komódon. Magától hagyta ott, nem kértem tőle. Viszont szöget ütött a fejemben egy gondolat. A haverral megegyeztünk, hogy ha kell még, akkor megoldjuk majd megint okosban. És aztán terjedni kezdett a hír. Egy szabály volt, a nevemet nem mondhatta senkinek. SMS-ben kommunikáltunk. Egyre többen kerestek, egyre többen vágytak egy olyan helyre, ahova elvonulhatnak, ahol úgy érezhetik magukat, mintha nem lenne vírus, nem lenne karantén, csak élhetnék az életüket úgy, mint régen. Igazából nem nagy ördöngösség, megtaláltam a kibaszott piaci rést a karantén közepén. Az albi az volt, amit csak akartak. Alibi, hogy kiszabadulhassanak végre otthonról. Lakás házibulizó fiataloknak, csöndes kis kuckó elvonulásra vágyó, megfáradt anyáknak, és persze eldugott rejtekhely hűtlen házastársaknak.

Megteremtettem a Kánaánt, a megfizethető luxust Veszprémben, a Haszkovó betondzsungelének óvó rejtekében. Alibit szolgáltattam annak, akinek szüksége volt rá, egy alig ötven négyzetméteres albérlet falai közé rejtve.

Gondolatban hirtelen visszarepülök a nappaliba, és ráeszmélek, hogy vaksötét van. Felkapcsolom a kislámpát a komód tetején, amikor észreveszem, hogy a boríték még mindig a kezemben van. Kihúzom a komód legfelső fiókját, és gondosan beteszem oda.

Ebben a percben pontosan úgy érzem magam, mint Tyler Durden a Harcosok klubjában. Elmosolyodom a gondolatra. Az tuti, hogy sosem leszek annyira kigyúrva, mint Brad Pitt, de én is létrehoztam egy titkos „klubot”. Egy titok azonban újabb titkokat szül. És azzal abszolút nem számoltam, hogy olyan dolgokra is fény derülhet, amikhez nekem is közöm van.

Az órámra nézek.

– Idő van! – mondom ki hangosan.

Körbenézek a lakáson, és elégedetten nyugtázom, hogy minden készen áll. Leoltom a villanyt, majd gyorsan a lépcsőházban termek, és bezárom magam mögött az ajtót. A kulcscsomóról leveszem az egyik kulcsot, elforgatom az ajtó melletti szerkezet számzárján a számokat, mire az pittyenéssel kinyílik. Beteszem a kulcsot, és bezárom a széf ajtaját, a fémajtó tompa puffanással záródik a kezem alatt.

A lépcsőházban léptek zaja üti meg a fülemet a földszint felől. Halkan szedem a lábaimat felfelé, és a lépcsőforduló takarásából hallgatózom. Hallom a széfajtó ismerős pittyegését, miután valaki elforgatta a számokat rajta, majd a kulcs zörgését a zárban, és a csapódó bejárati ajtó hangját.

Gyors léptekkel lefelé indulok a lépcsőn, visszarohanok a kocsimhoz, és beülök a kormány mögé. A mobilomat magam mellé dobom az anyósülésre. Aggodalommal vegyes érzések kerítenek hatalmukba. De egy érzés mind közül erősebb. A bosszúé. 

Kapcsolódó cikkek