fbpx

KORMOS H. BARBARA: AL(I)BI – 2. RÉSZ: Kornél

A sötét előszobába lépve szinte átesek a küszöbön, és kis híján arccal landolok a földön. Mikor sikerül visszanyerni az egyensúlyomat, dühösen kapcsolom fel a lámpát, és hálát adok az égnek, hogy egyedül jöttem. Nem is értem, hogy lehetek ennyire szerencsétlen, mikor úgy járok ebbe a lakásba már jó ideje, mintha hazajönnék.
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Ahogy a maszkomat a zsebembe gyűröm, és a kabátomat az előszobában álló fogasra akasztom, az egész alakos tükörben megpillantom a tükörképemet. Furcsa érzésem támad, mintha nem is én lennék. Fekete hajam egyik kezemmel hátratúrom, majd frissen borotvált államat végigsimítva vizslatom kissé nyúzott arcomat. A farmer-póló kombináció korántsem jellemző rám, de ide, a Haszkovóra mégsem jöhetek talpig Hugo Boss öltönyben és nyakkendőben. Rögtön szemet szúrna, azt pedig semmiképpen sem szeretném. Senki nem tudhatja, hogy itt vagyok. Azt meg főleg nem, hogy kivel. 

Cipőmet magamon hagyva sétálok végig a nappaliban, ez biztosan munkahelyi ártalom. A tárcámat és a mobilomat az étkezőasztalra dobom, majd felkapcsolom az állólámpát a kanapé mellett. „Ahhoz, amit ma tervezünk, úgy sincs szükség sok fényre” – gondolom magamban, és pajzán mosolyra húzódik a szám.

Körbesétálok a lakásban, cipőm talpa halkan kopog a parkettán. A hálóba érve látom, hogy az ágy gondosan megvetve vár, mintha senki nem feküdt volna benne már régóta. A tekintetemet körbejáratom a szobán, és gondolatban fel-felugranak a különböző berendezési tárgyak árai, mint apró kis árcímkék az IKEA katalógusban. Az nem vitás, hogy pofás kis lakást rakott össze a tulaj. A srác, akiről semmit sem tudok. Még a nevét sem. Csak egy telefonszám a mobilomban. Annyit írtam mellé, hogy Jutasi út. A feleségem már megszokta, hogy tele van a mobilom névjegyzéke mindenféle városrészek és utcák nevével. Egy ingatlanfejlesztő cég fejeként ebből áll az életem. Ez biztos, hogy nem kelt gyanút.

A konyhába lépve kinyitom a hűtő ajtaját, és a szemöldököm magasra felugrik a homlokomon a látványtól.

– Hú… valaki jó sok vendéget vár a hétvégére! – ámulok el, mert a hűtő roskadásig van pakolva étellel, üdítőkkel és mindenféle alkohollal. – Még jó, hogy rendeltem kaját, mielőtt idejöttem… – teszem hozzá gúnyosan.

Kiveszek egy üveg bort, majd a bornyitót kezdem keresni az egyik fiókban. Mielőtt kicsavarom a dugót, lassan végigolvasom a leírást a palack hátulján. „Minőségi, száraz fehérbor a Badacsony déli lejtőiről, ideális kellemes beszélgetésekhez, egy finom vacsora mellé.” 

– Akkor ez nekünk pont jó lesz! A szövegírót viszont rúgjátok ki! – mormogom magam elé, a boros üvegnek címezve, majd kiveszek két poharat a pult feletti szekrényből.  

Az egyiket félig megtöltöm, a másikat üresen hagyom. Belekortyolok a poharamba, és hosszan ízlelgetem a bor ízét a számban. Kellemes, jólesik. Úgy vágytam rá egész héten, mint erre a titkos éjszakára. Otthon szinte sosem iszom alkoholt. Még egy rossz szokás, amiről a feleségem nem tud, és amit kipipálhatok a képzeletbeli listámon.

Apropó, rossz szokás. A boromat a konyhapulton hagyva, visszamegyek az előszobába, és kutatni kezdek a kabátom zsebében. Elégedett sóhaj hagyja el a számát, amikor végül a kezembe akad a cigis doboz, kiveszek belőle egy szálat és az öngyújtómat. Kisétálok az erkélyre, de az ajtót félig nyitva hagyom magam mögött, hogy halljam, ha valaki kopogna az ajtón. Rágyújtok egy szálra, jó mélyet szívok belőle, és már ez az egy slukk – meg talán a pár korty alkohol – is elég hozzá, hogy bódító érzés öntse el az agyamat. Talán már nem meglepő, de a feleségem azt sem tudja, hogy dohányozni szoktam. Mondjuk az összes titkom közül gyanítom, hogy nem ez zavarná leginkább.

Az életemet mentette meg ez a lakás – gondolom magamban. Márciusban nagyon megszívtam ezzel a karantén baromsággal, azóta otthonról kell dolgoznom, és akkor még a boltok sem voltak nyitva, ahova elszökhettem volna pár röpke órára. Aztán novemberben bevezették az esti kijárási tilalmat, és én végképp lemondhattam a titkos kis légyottjaimról. Pedig szükségem van Lucára. Hozzá nem mehetünk a lakótársa miatt. Aztán egyszer az egyik kollégám megsúgta ezt az „alibi albi” dolgot. Zseniális. Az első gondolatom ez volt, és persze az, hogy miért nem nekem jutott eszembe. Aztán már hívtam is a számot, és azóta visszatérő vendég vagyok a Haszkovón. Lelkiismeretfurdalást kéne éreznem. Gyönyörű feleségem és csodás gyerekeim vannak, menő munkám, és annyi pénz a bankszámlámon, hogy sose kelljen aggódnom miatta. Emellett ott a luxus családi házunk a legjobb környéken Veszprémben, és nekem még ez sem elég. Hányszor hallottam már ezt a legjobb barátom szájából…Leszarom, Ádám úgysem értheti, és hogy őszinte legyek, baromira hidegen hagy, hogy érti-e egyáltalán.

Mélyen beleszívok a cigarettába, a csikk vége apró tűzgolyóként izzik a sötétben. A kifújt levegő és a füst furcsa elegyet alkotva száll előttem a levegőben, és a hideg szép lassan kezdi átjárni minden porcikámat. Megrázom magam, a hamut az ablakpárkányon lévő kis tálba pöccintem, amikor egy hangra leszek figyelmes odabentről. Pár másodpercen belül tudatosul bennem, hogy az asztalon hagyott mobilom az. Gyorsan elnyomom a csikket a tálban, és beszaladok a szobába, az erkélyajtót szinte becsapva magam mögött. Ahogy a telefonért nyúlok, a kezem szinte megáll a mozdulatban, amikor meglátom a képernyőn, hogy nem az hív, akire számítottam. Anna – látom a kijelzőn. Egy pillanatra hezitálok, de végül úgy döntök, hogy jobb, ha most beszélek vele, később már nemigen lesz rá lehetőségem. 

– Halló, szia! – szólok bele a telefonba, majd  megköszörülöm a torkom, mert érzem, hogy a cigi miatt a hangom sokkal karcosabb a megszokottnál. 

– Szia – érkezik a válasz. – Minden oké? Olyan furcsa a hangod… 

– Igen, persze. Csak tudod, teljesen bele vagyok mélyedve a képernyőbe már órák óta… – hazudom kedélyesen. Nevetésem zavart és túlontúl erőltetett.

– Akkor csak a szokásos. – A feleségem nem nevet. Hangja komor, szinte hideg.

– És veletek? A gyerekek? – váltok témát villámgyorsan.

– Minden oké. Jól vagyunk. A gyerekek a Mamával mesét néznek. Nemsokára vacsorázunk.

– Rendben – felelem, és zavartan vakargatni kezdem a hajamat a tarkómon. – Sajnálom, hogy nem mehettem veletek, de tudod, hogy mennyi melóm lesz a hétvégén ezzel az új projekttel – kezdek bele a magyarázkodásba. Ez most még csak nem is hazugság. Tervben van egy nagyon fontos beruházás, amivel sok munkám lesz a hétvégén. Az mondjuk tény, hogy ma este eszembe se jutott ez a projekt. Mára teljesen más terveim vannak. De ezt Annának nem kell tudnia. Ahogy azt sem, hogy nem otthon vagyok.  

– Persze, nem baj. Majd legközelebb összehozzuk. Mennem kell, vége a mesének.

– Oké, jó éjt nektek! A szüleidnek is mondd meg, hogy sajnálom. És puszild meg a srácokat helyettem!

– Oké, jó éjt! – hadarja, és mielőtt bármit reagálhatnék, bontja a vonalat. 

Némán nézek magam elé. Más volt a hangja, mint szokott. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért érzem ezt, de más volt. Biztos, hogy gyanít valamit. Anna okos nő, túl régóta, és túl jól ismer. Biztos, hogy kurvára átlát rajtam. De ha így lenne, már régen rám borította volna az asztalt, nem tudná magában tartani. 

Szeretem őt. Gyönyörű, okos, kifekszem a humorától és nagyszerű anya. Persze ő sem tökéletes. A legnagyobb hibája nyilván az, hogy még mindig bízik bennem. Furcsa és szinte ismeretlen érzés önti el a mellkasomat. Lelkiismeretfurdalás?

Nem bukhatok le, mert azzal mindent elveszítenék: őt is és a gyerekeimet is. Ezért járok ebbe a lakásba, mert ahhoz már nekem sincs pofám, hogy a családi fészekbe vigyek fel bárkit, amikor a családom éppen nincs otthon. Egyébként az utóbbira a covid óta nem volt túl sok példa. 

A kanapé mellett, a digitális óra neonzöld vibrálását nézve eszmélek rá, hogy Luca már fél órája késik. Mi a franc lehet vele? 

Luca fiatal, talán túl fiatal is hozzám. Végtelenül bohém, és olyan teste van, amilyet én még az életben nem láttam. De ha ez nem lenne elég, a szexualitás, ami árad belőle, képes ledönteni az összes pasit a lábáról, aki a pár méteres vonzáskörzetében tartózkodik. Nem tehetek róla. Én sem tudtam neki ellenállni. Ember legyen a farkán, akinek sikerül. Luca kell nekem. Szinte függök tőle. De az a nagy szerencsém, hogy ő is tőlem. 

Visszamegyek a pulton hagyott italomért, és újra belekortyolok. Még tíz percet kap, aztán felhívom, húzom az időt magamban. 

A kanapéra ülve unottan pörgetem a telefonom képernyőjét, miközben észreveszem az apró számot a kijelző sarkában. Ellenőrzöm az e-maileket, és elégedetten nyugtázom, hogy megjött az egyik válasz, amire régóta vártam. Úgy tűnik, hogy jövő héten tényleg nyélbe üthetjük az üzletet. Szememmel papír után kutatok a kanapé mellett, de mivel nem találok, a kabátom felé indulok. Közben eszembe jut, hogy múltkor az egyik komód fiókjában, mintha láttam volna pár tollat és egy jegyzettömböt, amikor kétségbeesetten óvszer után kutattam. Az ablakhoz lépek, és már nyitnám is ki a komód legfelső fiókját, amikor kopogást hallok a bejárati ajtón. Három rövid kopogás. Ez Luca lesz.

– Végre – szakad ki belőlem egy elégedett sóhaj. A papírról és a felírandó üzenetről teljesen megfeledkezve a bejárat felé sietek.

Egy pillanatra megállok a tükör előtt. Amikor belenézek, még Baranyi Kornél vagyok, boldog családapa és férj, de ahogy a tekintetem elfordítom, és a bejárathoz lépek már egy egészen más ember nyitja ki az ajtót. Mintha felkerülne egy álarc rám. Egy férfié, aki bármit megtehet. Egy férfié, aki senkinek sem tartozik magyarázattal. Kinyitom az ajtót, és széles mosolyra húzódik a szám a látványtól. 

– Hát itt vagy! – mondom mosolyogva, mire Luca belép az ajtón, és az halk csattanással bezárul mögöttünk.

Az Al(i)bi első részét itt találod.

Kapcsolódó cikkek