fbpx

Kedélyjavítót szedek és nem szégyellem

Nem régen futottam bele Vági Zsolt Facebook bejegyzésébe ebben a témában. Akkor gondolkodtam el először, milyen stigmaként ég rá az antidepresszánsokat szedőkre ez a bélyeg. Egy újabb tabu, amit ideje lerombolni.
HIRDETÉS
HIRDETÉS

1 éve szedek antidepresszánst és járok pszichiáterhez. Nem is tudjátok mennyire nehéz leírni ezeket a sorokat. Ha jobban visszagondolok, minden cikkemben terápiaként hivatkoztam rá, a gyógyszert pedig soha nem is említettem. Nem véletlenül, hiszen az én fejemben is szégyenként élt ez a  páros.

Gyerekkorom óta küzdök pánikbetegséggel és depresszióval, ami hol kisebb, hol nagyobb módon hatalmasodott el rajtam. Akinek még nem voltak ilyen igazán mély epizódok az életében, az el sem tudja képzelni, mennyire rántja le ez a sötét időszak az elszenvedőjét.

Amikor tavaly rám tört újra ez a rég nem tapasztalt érzés, azt hittem tudom kezelni. Hiszen addig gyógyszer nélkül is általában idővel kijöttem belőle. De ez más volt.

Nem volt erőm, kedvem és motivációm felkelni. Olyan teherként telepedik rá az emberre ez az érzés, hogy igazából ilyenkor maximum funkcionálunk, de valójában nem élünk.

Olyan dolgok tudnak nehezünkre esni, mint felöltözni, rendet tartani magunk körül vagy csak szimplán kikelni az ágyból. Lehet, sokan észre se vették körülöttem milyen nagy a baj, hiszen már elég profi vagyok színlelésben és kifogásokat is könnyen keresek, miért nem érek rá éppen találkozni valakivel. Pedig szimplán arról volt szó, hogy nem volt semmi kedvem senkihez és semmihez. Ilyenkor a  jövőre gondolni nem tudsz és nem is akarsz, félelmetes minden, ami körülvesz. Szó szerint apátiába borul az elme.

Kamasz koromban is volt egy hasonló időszakom, amikor már annyira mélyen voltam, hogy enni se volt kedvem, csak feküdtem és aludtam szinte egész nyári szünetben. Aztán elindult a suli, újra találkoztam a barátaimmal és valahogy ahogy jött, úgy ment is ez az érzés. De ez most más volt. Amikor ráeszméltem, hogy fél éve tart ez az állapot, rájöttem, hogy segítségre van szükségem. Soha előtte nem szedtem gyógyszert, és szakembernél is egyszer jártam.

A kétségbeesés és a vágy, hogy a régi legyek viszont nagyobb volt, mint az ellenérzésem ezekkel kapcsolatban. Rá kellett jönnöm, hogy ezzel nincs semmi baj. Ha neked szakember szerint is arra van szükséged, hogy valamilyen kedélyjavítót, nyugtatót, vagy hasonló dolgokat szedj, akkor tedd meg. Az a fontos, hogy merj segítséget kérni és beismerni, hogy nem vagy jól. Hogy ez most nem megy segítség nélkül.

Biztos lesz, aki majd megkérdőjelezi, hogy miért szedsz te ilyen “mérgeket”, meg, hogy nem vagy te bolond, minek dilibogyó. És valóban, nem vagy bolond. Hanem nagyon is bátor vagy, mert mertél tenni a mentális egészségedért.

És igen, én is megkaptam, hogy meditáljak, jógázzak és igyak nyugtató teát, mert az majd segít. Valakinek biztosan. De nem vagyunk egyformák, nekem ebben a mélységben ez nem segít. Ugyanakkor a  gyógyszer csak egy mankó, amikor egyedül nincs erőd kitalálni ebből a sötétből, de bizony kellesz hozzá te is.

Az én doktornőmmel úgy egyeztünk meg, hogy tavasszal kezdjük csökkenteni az adagot, majd szépen lassan leállni róla. Így egy év távlatából kicsit se bánom, hogy végül megléptem ezt a dolgot, mert egy újabb tabut döntöttem le saját magamban. Nem vagyok ettől gyengébb vagy őrült, egyszerűen mindenkinek más módszer segít.

Csak azért mert a társadalmunk még mindig távolságtartással kezeli a mentális betegségeket, neked nem kell. Tegyél magadért: legyen ez jóga, terápia, sport vagy éppen orvos által felírt antidepresszáns.

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek