Ami a kutyák számára a méteres hó emelte akadály, az számomra a küzdés magammal, az egómmal és a lelkemmel, a múltammal, a félelmeimmel, a családi örökölt mintáimmal, negatív tulajdonságaimmal.
Küzdés az élettel az életemért!
Tulajdonképpen az előző két cikkem is az újrakezdésről szólt, de ez az a téma, amelyről, ha százat írnék, se lenne unalmas. Hiszen az élet valójában nem más, mint újrakezdések sorozata. Egyszerű, vagy radikális irányváltások, költözések, vagy mind közül tán a legkeményebb, a bukások, hibás döntések utáni újrakezdés. Kinek mit dob éppen a gép. S mind különbözik egymástól, mert hát nincs az újrakezdésre általános recept. Van, hogy több év telik el egy-egy új start között, de van, hogy csak pár hónap. Mint ahogy nálam éppen most. Egyik ilyen, másik olyan. Egyszer nagyon nehéz felállni és újrakezdeni, máskor viszont sima liba. Egyikről utólag kiderül, hogy jó volt az irány, a másikról, hogy nem annyira.
Mégis, bár nehéz elhinni, ülve a sötét alagút bejáratánál, de mind vezet valahová.
Lássuk hát az én újrakezdéseimet kronológiai sorrendben – a teljesség igénye nélkül!
2019-ben, mikor megszereztem a doktori tanulmányokon az abszolutóriumot, letettem végre a jogi szakvizsga utolsó részét, és el kellett búcsúznom imádott kutyámtól is, el is dobtam magamtól az addig kialakított életemet. Megnyomtam az első restartot, és döntöttem: bármi történjék is velem, önazonos életet fogok élni, tartson bármeddig is ennek a kialakítása. Úgy döntöttem, hogy elmegyek, és megkeresem magamat és az én személyes életem értelmét. Mert az, hogy egy irodában gubbasszak és okoskodjak mondvacsinált problémákról, amit más jognak nevez… not my type of life.
Aztán éppen csak kitéve a lábamat a komfortzónámból, úgy gondoltam, hogy én aztán tényleg megtettem az első lépést, miért nem lett rögtön jó? Másnak egyből jó lett, nekem miért nem? Kockáztattam, kiugrottam az ismeretlenbe, hát akkor most miért nem lesz már végre egyszer és valahára jó? Miért nem lesz szerencsém???
Miért nincsen szerencsém???
Aztán 2020 júliusában ismét indítottam egy újrakezdő showt az első hullám miatt, vagy inkább folytattam a már megkezdettet, és végre szerencsém volt, azt csinálhattam, amit imádok olyan emberekkel, akiket szerettem.
Egy ideig. …
Itt ülvén Németországban, immáron a negyedik újrakezdésemet tervezgetve csak tavaly szeptembere óta, éppen telefonon beszélek anyával. Míg én éppen próbálok kihozni valami jót vagy kevésbé rosszat a helyzetemből, a szüleim otthon lábadoznak a Covidból. Apám hogyléte felől érdeklődöm, mire Anya a telefonban ezt meséli röhögve:
„Te, hát Apád most haragszik a vitamin gyártókra, mert szerinte még rosszabbak, mint a gyógyszeripar, mert hát ő aztán tényleg beszedett minden nap egy marékkal, mégis beteg lett. Itt zsémbel, hogy soha többet nem fog beszedni semmit. Megharagudott a vitaminokra, na.”
Első gondolatom felhördülő kacajjal „imígyen” hagyta el a számat: „hát ez aztán nagyon oda fog baszni nekik, nem? Jól odacsap! Há’ rohadt gyártók, „rohhadjanak” el.”
Ahogy ezeket kimondtam, olyan gyorsasággal villant belém az az undok felismerés: jelenleg ugyanúgy működöm, ahogyan ő. Ülök a sarokban, és durcizom. Utálom az életet, dühös vagyok rá, mert én aztán tényleg mindent beletettem, küzdöttem, próbáltam jobbról és balról is, bemásztam az ablakon, és mégsem adja az eredményt. A rohadék. Októberben még a sarki fényt kémleltem, most meg Németországban ülök egy városban munka nélkül. Utálom azokat, akiknek szerencséjük volt, és nekik bejött, pedig feleannyit se tettek bele, mint amennyit például én. Negyedet se. „Soha többet nem próbálok semmit tenni, fa**m az egészbe, elegem van már”.
Puff neki, helló szia örökség. (…kinek egy jogi diploma pottyan az ölébe ugye, kinek egy kvázi életképtelenné tevő, régről eredő családi minta….)
Én, a nagy bölcselkedő, önmegvalósító, aki tényleg próbál az élethez úgy hozzáállni, hogy mindenből levon valami magvas tanulságot, gyurmázom az agyamat és a lelkemet minden egyes nap, most itt ülök, mint Füles a kis háromszög alakú menedékében, és hatalmas energiákkal sajnálom magamat. Sőt, haragszom arra a kurva „vitaminra”!
Mérges és dühös vagyok az életre, és mindenkire, akinek látszólag (!) pöccre sikerült, mert ez a németországi kutyás lehetőség is kicsorbult, igaz, ez most javarészt a vírus szabta szabályok miatt.
Latolgatom minden egyes nap a többi, elutasított lehetőségemet. Vajon hogyan alakult volna az életem, ha anno ősszel Svédországba megyek kutyázni? De hát én kötöttem az ebet a karóhoz, hogy Norvégiában akarok maradni, csak mert így praktikus. Vagy most télen, ha Olaszországba mentem volna egy olyan emberhez, akitől még tanulni is tudtam volna, ott jobb lett volna?
„Mi lett volna, ha…. Vajon akkor is ilyen mélyen ülnék a kakiban, ha . … „
Szörnyen visszataszító, és abszolút idegösszeroppanásba kergető egy működés ugye? Páran biztos magukra ismernek még, mert ezek azok az érzések, amelyekről senki sem beszél. Mert szégyelli.
Sőt, elárulom, még egy asztrológust is felkerestem, hogy nézze már meg, van-e a képletemben arra utaló jel, hogy nekem egyszerűen az életben soha nincsen szerencsém. Mindig rosszul választok, mindig a rosszba nyúlok, és mindig éppen rosszkor vagyok rossz helyen.
Ez a sztori azonban a vitaminok hibáztatásával egy olyan dologért, ami végülis előre látható volt, hiszen előbb utóbb mindenki elkapja, azt mondják az okosok – bár, hogy ki az okos ebben a témában, azt most itt engedjük el -, felgyújtotta a lámpást a duzzogó bucimban.
Ha lerázom magamról Duli Fuli szerepét, és értelmesen végig gondolom, mi is történt, arra fogok jutni, hogy minden döntésemet a legmesszebb menőkig végig gondoltam, és úgy hoztam meg, hogy az az éppen aktuális elképzelésemet, tervemet támogatta. (az utolsó norvég hely elhagyása kivételével, mert azt sajnos nem bírta a gyomrom, ellentétes volt a személyiségemmel).
Nem vágytam most egy ideig visszamenni Skandináviába, ezért esett a választásom egy nyugat-európai országra.
Végiggondolva a lehetőségeimet, Németországban tudtam volna a legkönnyebben újrakezdeni kutyaszános berkekben. De hát ez a kurva járvány átír mindent is, nem csak a józan észt. (Az itt átéltekről egy külön írásban, a blogomon olvashattok).
Szóval, amikor Anya vicces hangon mesélte, hogy Apám éppen duzzog, mert mérges a vitamin gyártókra, és számba veszi, mi mindent megtett, hogy ne kapja el, és baszki hát csak beköpte az a kurva vírus, akkor beütött a „heuréka”.
Ugyanezt csinálom most, csak pepitában.
Pedig az élet nem ad semmire sem garanciát. Pontosan ezért, nem is azt kellene nézni, hogy ha ezt és ezt csinálom, akkor ez és ez lesz majd a jutalmam. Ilyen nincsen. Olvashatod akár egymilliószor is a siker titkát apró pénzért áruló magazinokban, hogy ha mindent megteszel, és mész és küzdesz, akkor eléred, mert nem.
Nem lehet a siker titkát, ugyanúgy, ahogy a siker jelentését, és az oda vezető utat sem általánosítani. Megtehetsz te mindent a sikerért egy adott úton, ha nem vagy kompromisszumkész az elveid elengedésénél például. Legyen az kutyákkal való bánásmód, vagy egy járvány közepette az oltás felvételére való kényszerítés elfogadása. Vagy csak egyszerűen egy nem megfelelő személyiségtípus „kifogása” főnöködnél.
Én nem akarok haraggal a testemben, szívemben, és rosszallással az agyamban élni, csak mert az élet nem adta oda nekem azt, amiről azt gondoltam, hogy jár nekem.
Én hálás akarok lenni azért a lehetőségért, hogy megpróbálhattam. Azért, hogy értelmet tudtam adni a küzdésnek.
Az útért.
Hogy megvehettem a méreg drága vitaminokat! Értitek?
Hogy megismerhettem egy számomra mindig is hívogató világot, élhettem az álmomat, megtaláltam az álmom megéléséhez vezető utat magamtól, segítség nélkül, a pincéből indulva. Harag helyett hálás akarok lenni azért, hogy az út magam számára való kijárásával megtanultam, hogy ezen az úton akármikor végig mehetek még. Hiába tűnik el egy időre a külső viszontagságok miatt, vagy térek éppen le róla, sőt. Akár új utakat is törhetek, mert meg van bennem az új utak felfedezésére és kialakítására való képesség.
Ez a képesség jelenti nekem most a sikert. Az útközbeni sikert.
Trail – vagyis nyomvonal. Ha ez az útvonal télen nem mesterségesen kialakított, vagy éppen más, addig érintetlen nyomvonalat akarnak bejárni, akkor azt a friss hóban az első szános csapatnak kell kijárnia. A szán előtt lévő kutyáknak ilyenkor nem ritkán méteres hóban kell előre törni, ezért az ő feladatuk a legnehezebb. Hatalmas ellenállással szemben mozognak, ezért lassabban haladnak, mint az utánuk futók, és hamarabb el is fáradnak. Ám ha a mögöttük lévő hajtó jól felkészítette őket az útra, jól megedzette őket, nincs olyan akadály, amelyen ne tudnának átjutni, tartson bármeddig is.
Minden egyes nap, mikor beborul az ég a fejem felett, arra kell magamat emlékeztetnem, hogy minden lépés ezen az általam szabadon választott úton egy kincs, mert előhívja és csiszolja a bennem lévő képességet az új utak kijárására. A bukásaim és újrakezdéseim pedig mutatják, hogy az élet által szervezett edzéstervemben fő helyet kapott a „trailbreaking”, minden nehézségével együtt, mely által megerősödhetek.
És igen, rémisztő egy érintetlen „hómező” kezdetén állni, hiszen nem tudhatom, hogy az aktuális irányválasztásom hová is vezet majd, hány akadály miatt kell majd módosítanom az irányt. Ám még ha lassan is, lépésről lépésre haladok, és sokszor megállok erőt gyűjteni, minden egyes lépéssel értékesebb, és erősebb leszek. Nem azért, mert közelebb kerülök valamihez. A kutya sem a cél eléréséért fut. Azért, mert minden egyes megtett kilométer belém épül. Engem épít. És ha egyszer már sikerült utat törnöm magamnak, sikerülni fog még egyszer. És még egyszer. És akár ezerszer.
Kívánom Nektek az új évre, hogy fedezzétek fel magatokban a huskyk eme gyönyörű képességét. Eddzétek magatokban a Ti személyes életetekhez szükséges, bennetek szunnyadó „Trailbreakert”, mert az út bármikor eltűnhet, akár előletek is, akár szándékosan tértek le róla, akár nem.
De nem az a kérdés, hogy eltűnik-e, hanem az, hogy képesek vagytok-e újra kijárni, ha szükséges?
A képek Bernhard Signer és Angi Bühlmann tulajdona
