fbpx

Kormos H. Barbara: AL(I)BI – 3. rész: Luca

Nem kellett volna meginnom azt a piát… – gondolom magamban, amikor meglátom Kornélt. Széles mosolya egészen groteszknek tűnik így, teste kontúrja halványan elmosódik, ezért szememet kissé összehúzva próbálok fókuszálni és élesíteni a képen.
HIRDETÉS
HIRDETÉS

 Pont úgy, ahogy fotózni szoktam, csak most nincs nálam kamera. Rohadtul szédülök.

Amikor Kornél mögém lép, és lesegíti rólam a kabátot, olyan érzésem támad, mintha nem is a saját testemben lennék, hanem felülről figyelném az eseményeket. Mint egy kívülálló. A fogassal nem bajlódva, flegmán az előszobaszekrényre dobja a kabátomat és a táskámat, majd szorosan magához húz. Belecsókol a nyakamba. Aztán bevezet a nappaliba, felveszi a poharát a tévé előtti kisasztalról, és nagyot kortyol a borából.

– Hol voltál eddig? 

Hangja egy pillanat alatt ránt vissza a testembe. Kedélyesnek tűnik, de kérdését átitatja a vegytiszta számonkérés. Ránézek és látom, hogy egy ér kidülled a homlokán. Nyilván tiszta ideg.

– Most ez tök komoly? – vetem oda hetykén. – Jesszusom, Kornél, nem vagyunk házasok.

Gúnyosan felnevetek, de a nyelvem hegyén érzem a keserűség ízét. Mi nem vagyunk házasok.

– Nem viccelek, Luca. 

Kornél hangja komoly, szinte fenyegető. Megrémít a tekintete. Zavartan az órámra nézek. 

– Kábé fél órát késtem. Azért ez nem a világ vége, ugye? Dolgom volt. 

Abban a pillanatban, hogy az utolsó mondatot kimondom, már tisztában vagyok vele, hogy nem kellett volna. 

– Dolgod? Milyen dolgod? – vonja fel a szemöldökét. 

Fáradt sóhaj hagyja el a számat. 

– Kornél, tényleg nagyon gáz, amit csinálsz. Kettőnk közül én nem tartozom senkinek sem elszámolással. 

– De, nekem tartozol! Vagy szerinted mi ez köztünk?

– Te most tényleg számonkérsz engem? Téged vár otthon a családod, ha jól tudom, én csak egy szerető vagyok… – vonom meg a vállamat sértődötten.

Még jobban szédülni kezdek. Nem hiszem el, hogy harminc perc késés miatt ezt csinálja. Ahelyett, hogy örülne, hogy itt vagyok.

Arca mintha megenyhülne, közelebb lép hozzám és gyengéden megfogja a karomat. 

– Luca, azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük. Tudod, hogy te nem csak egy szerető vagy. Fontos vagy nekem.

– Honnan a francból kéne tudnom?! – kiabálok rá. – Egy kicsit kések, és máris ekkora balhét rendezel! 

Fontos vagy nekem.” Mindig ezt mondja. Jobb, mint a „tetszel nekem”, de azért mégsem egy „szeretlek”.

 Kornél hátrébb lép, és gondterhelten a hajába túr.

– Igazad van. Csak rohadtul vártam már ezt az estét. Annyira vágyom rád. Ne haragudj…

Bűnbánóan lehajtja a fejét, majd egészen közel jön hozzám és megcsókol. Olyan ez az egész, mint egy rosszul betanult koreográfia. Kettőt hátra, egyet előre. Csak az a baj, hogy egyikünk sem tudja, hogy mi a helyes lépés. Vagy hogy létezik-e helyes lépés egyáltalán.

Kétségbeesett szenvedéllyel csókol, és én megrészegülve fogadom a közeledését. Részeg vagyok a bortól, amit korábban ittam, és részeg Kornéltól is. A nikotin ízét érzem a nyelve hegyén. 

A csókot megszakítva megint egy lépést hátrál. 

– Szóval… elmondod végre, hogy hol voltál?

Ezt nem hiszem el! Tényleg nem tud leszakadni erről a témáról? 

– Összefutottam pár régi ismerőssel, és dumáltunk egy kicsit. Ez minden! Felejtsd már el, most itt vagyok!

Meg akarom csókolni, de Kornél csak hárít.

– Kikkel? 

– Mondtam már, régi ismerősökkel. 

– Férfiakkal?

Felnevetek. Ez már tényleg nevetséges.

– Igen, Kornél, voltak pasik is köztük. Haverok.

– Ahha, haverok… Dugtál valamelyikkel?

Mintha teljes erővel arcon csapna, úgy ér a kérdése.

– Te nem vagy normális… szerinted orgiát csaptunk az utca közepén? Nem emlékszel, hogy „social distance” van? – próbálom elviccelni a helyzetet. 

– Szerinted ez vicces?

– Nem, Kornél, ez nem vicces. Ez nevetséges. Sőt, inkább szánalmas. 

Szeme kikerekedik, és az ér a homlokán most már úgy lüktet, hogy attól félek, hogy mindjárt szétrobban a feje. Ettől önkéntelenül kitör belőlem a nevetés. 

– Mi a szar olyan vicces, Luca? Ne legyél már ennyire gyerekes! – ripakodik rám.

– Hah, ez komoly? – vágok vissza. – Jelenleg nem én viselkedek úgy, mint egy ötéves, aki attól fél, hogy elveszik a kedvenc játékszerét. 

Talált. Süllyedt. Arcvonásai egészen kisimulnak, valószínűleg most tudatosul benne, hogy totál idiótát csinált magából. De férfiból van. Ha arra várok, hogy ezt beismerje, és magától bocsánatot kérjen, akkor holnap reggel is ugyanitt tartunk majd. Ezért odalépek hozzá, büntetésül finoman a szájába harapok, majd mélyen a szemébe nézek.

– Felejtsük már el, jó? Véletlenül futottam össze velük az utcán, amikor idejöttem. Amúgy is csak pár régi arc volt a múltból. Nem foglalkozhatnánk végre a jelennel? – nézek rá reménykedve, és próbálom felvillantani a legcsábosabb mosolyomat. 

Nagyot sóhajt, majd bólint. Úgy tűnik, működik.

– De, igazad van. Bocs, azt hiszem kicsit túlreagáltam.

– Kicsit? – húzom fel a szemöldököm. 

Kornél és az ő birtoklási vágya. Mindent magának akar. A munkájában és a magánéletében is. Neki kell a bájos feleség, a szerető család, de persze kellek én is. Hányszor hallottam már az elmúlt fél évben, hogy csak engem akar, senki mást, majd elválik a feleségétől. Meg sem tudnám számolni. Mégsem történt semmi. Mindig csak majd. Most nem ideális. Várjunk még. Mindig csak az a rohadt majd. Majd egyszer, én meg majd’ beledöglök.

– Luca? – zökkent ki gondolataimból Kornél hangja.  

– Éhes vagyok – bököm ki hirtelen.

Kornél elmosolyodik. 

– Ügyes témaváltás. A hűtő tele van, de én már rendeltem kaját, mielőtt ideértem. Szusit, a…

– …kedvencemet – fejezem be a mondatot helyette. 

Ez marad nekem. Egy kósza este egy totál felesleges féltékenységi rohammal és nyers hallal fűszerezve… – gúnyolódom magamban.

– Kérsz bort? – kérdi Kornél a konyhapulthoz lépve.

– Igen, kérek. 

Kiveszi a hűtőből a már megbontott üveget, tölt belőle nekem, majd poharát felém nyújtva koccintunk. 

– Mire iszunk? – kérdem.

Egy pillanatnyi gondolkodás után rávágja. 

– Ránk. 

Halvány mosolyra húzódik a szám. Nem voltam teljesen őszinte Kornéllal. Tényleg ott volt az egyik exem is. Már semmit sem jelent nekem. Viszont ha elmondtam volna Kornélnak, még most is ezen pörögne. Nem kéne többet innom. Egyre jobban szédülök.

A poharam talpa koppan a kisasztalon, és ekkor megszólal Kornél telefonja. Kissé zavart képet vág, ahogy ránéz a kijelzőre, majd a mobillal az erkély felé indul.

– Ne haragudj, ez munkaügy, muszáj felvennem…– mentegetőzik. 

Meg se várja, hogy bólintsak, már kint is van a sötét éjszakában, és szorosan behúzza maga mögött az ajtót. Gondterheltnek tűnik. Az apró szófoszlányokból, amik beszűrődnek a vékony résen át, érezhetően feszült a hangja. Látom, hogy rágyújt egy cigire. 

A konyhában egy húzásra megiszok egy pohár csapvizet. Muszáj kijózanodnom

Sétálni kezdek a lakásban. Ez a hely sokkal menőbb, mint ahol én lakom. Az lényegében csak egy szoba egy albérletben, amit a lakótársammal együtt vettünk ki, innen nem messze. Tíz négyzetméternyi magány. Ennyi az életem. Még csak otthonnak sem nevezném.

Ezt a helyet inkább a magamének érzem, pedig ez is csak nyomokban emlékeztet otthonra. Sehol egy közös fénykép, sehol egy személyes emlék valami messzi ország szuvenír boltjának polcáról. Minden annyira… steril. Csupa design holmi. A teljesen simára vasalt terítő az asztalon, a tökéletes szögben álló székek, a szürke kanapé, rajta a beállított párnákkal, a hozzá színben tökéletesen passzoló sárga függönnyel. Pont, mint egy lakberendezési magazinban. Látszik, hogy mi is csak néha-néha feljárunk ide, nem itt élünk.  

Kornél azt mondta, hogy valami haverjáé a hely. Még nem tudta eladni, és kiadni meg nem akarja. Így lett ez a mi titkos kis búvóhelyünk. 

Ahogy benézek a hálóba, eszembe jut az első alkalom, amikor Kornél idehozott. Szinte ki sem bújtunk az ágyból. A kezemet végighúzom a konyhapulton, a komód tetején, szép lassan járok körbe, és elmosolyodom a gondolatra, hogy talán már egy négyzetcenti sincs a lakásban, ahol ne csináltuk volna. 

Nyáron kezdődött. Amikor végre feloldották a karantént, és mindenki úgy rohant a Balatonhoz, mintha muszáj lett volna. Pillanatok alatt megteltek az utcák és a strandok. Mintha soha nem is lett volna vírus. Talán teljesen el is felejtettük volna, ha a boltokban nem szólnak ránk, hogy vegyük fel a maszkot.

Meg persze a rendezvényeken is, ahol végre újra dolgozhattam. Majdnem megfulladtam attól a rohadt maszktól a fülledt melegben. Ott találkoztam Kornéllal először: egy céges partin Füreden. 

Az első pillanattól kezdve tisztában voltam vele, hogy kivel van dolgom. A gyűrűje fémesen koppant a poháron, amikor levette a pezsgőt a tálcámról. Sosem titkolta. 

Mint apró snittek egy filmből, úgy villannak be a képek a találkozásunkról. A parti. Az ellenállhatatlan mosolya. Aztán a hívásai és a pajzán üzenetváltások. Míg végül beadtam a derekam.

De azóta se telik el egy nap sem úgy, hogy ne csekkolnám a profilját a Facebook-on. Minden ott van a képeken: a tökéletes élete, a tökéletes családjával, a tökéletes házukban. Minden, engem kivéve. Talán az egyetlen dolgot, ami hiányzott az életéből. A tökéletes szeretőt. 

A gyomrom összeszorul, és érzem, hogy a szemem megtelik könnyel, amikor hirtelen két kéz ragadja meg a csípőmet hátulról, és húz szorosan magához. Végigcsókolja a nyakamat, és a fülembe súg.  

– Min gondolkoztál?

Mielőtt megfordulok és ránézek, az ujjammal letörlöm a könnyet a szememből.

– Semmin – rázom a fejem. – Csak vártalak. 

Újra megcsókol, de most hevesebben, mint korábban. Nyelve utat tör a számban, miközben kezével elkezdi kigombolni a blúzomat. Lelököm a kanapéra, és az ölébe ülök.

Ekkor kopogtatnak az ajtón.

– A szusi! – konstatálja Kornél mosolyogva.

– Várj, majd én megyek! – mondom előzékenyen, és elkezdem begombolni a gombokat a blúzomon. – Te várj meg itt! 

– Oké, ott van tárcám az asztalon!

Felkapom a tárcát, és futva a bejárat felé indulok. A tükör előtt egy pillanatra megállok, hogy rendbe szedjem magam. Újabb kopogás jelzi, hogy a futár türelmetlenebb az átlagnál. 

– Pillanat! – kiáltom az ajtó felé. 

Egy utolsó igazítás a ruhámon és a hajamon, majd mosolyogva szélesre tárom az ajtót. Egy másodperc alatt olvad le az arcomról a mosoly és józanodom ki teljesen. 

Ismerem őt. Számtalanszor láttam már ezt az arcot magányos éjszakákon, a telefonom képernyőjét bámulva. Számtalanszor képzeltem és kívántam azt, hogy bárcsak a helyében lehetnék.

Nem a futár áll az ajtóban. Anna az. Kornél felesége.

Az Al(i)bi előző részeit itt olvashatjátok:  https://linktr.ee/alibisztori

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek