fbpx

Kormos H. Barbara: AL(I)BI – 4. rész: Anna

A kíváncsiságom gúnnyal és enyhe megvetéssel vegyül, ahogy végignézek a huszonéves lányon. Kifejezetten csinos, ezen nincs mit tagadnom. Szép arc, hosszú, szőke haj és vakítóan kék szemek.
HIRDETÉS
HIRDETÉS

A mosolya is biztosan megnyerő, de azt nem tudtam hosszan szemügyre venni, mert abban a pillanatban lefagyott az arcáról, amint meglátta, hogy én állok az ajtóban. Tudja, hogy ki vagyok. Hát persze, hogy tudja.

Végignézek a fehér blúzán, amin a gyűrődések sejtelmesen jelzik, hogy félbeszakítottam valamit. A fekete bőrszoknyája pont annyira hosszú, hogy valószínűleg még éppen eltakarja a fenekét, de így is eleget enged látatni irreálisan hosszú lábaiból. Az ilyen hosszú láb biológiai képtelenség – férkőzik be a féltékenység a bőröm alá.

Hosszú percekig állunk az ajtóban, némán, egymást vizslatva, amikor meghallom Kornél kissé ideges hangját bentről. A hang felerősödik, ahogy közelebb ér hozzánk. 

– Mi van már, Luca, csak nem volt valami go… – elakad a szava, ahogy a tekintetünk összeér.

A kislány kétségbeesetten fordul hátra, nyilván azt várja, hogy Kornél majd kimenti őket szorult helyzetükből. Persze. Kornél mindent ki tud magyarázni. Szinte mindent. Ennek a lánynak hazudhat, amit akar, de én már rég átlátok rajta. 

– Anna… Te mit keresel itt? – szólal meg végül a férjem. Próbál higgadtan beszélni, de a hangja alig érezhetően megremeg. Csak egy leheletnyit, de én így is kihallom a feszültséget belőle. Pont úgy, mint amikor hazudik.

– Tényleg ez a legfontosabb, hogy én mit keresek itt? Szerintem az sokkal érdekesebb kérdés, hogy ti mit csináltok itt? – vetek megsemmisítő pillantást Kornélra, majd a még mindig remegő lányra mellette. 

Próbálj kíméletes maradni vele…” – visszhangzik a fejemben egy korábbi tanács. – „Nem rá kell haragudnod.” 

– Mi csak… – kezd bele Kornél habogva, de nem hagyom, hogy befejezze a mondatot.

– Otthon dolgozol, mi? Kimerítő meló lehet – gúnyolódom.

Kezd elegem lenni az ajtóban szobrozásból, és a szomszéd lakásból kiszűrődő zajok is arra engednek következtetni, hogy a szomszéd, Marika néni már feszülten a saját ajtajára tapadt, ezért elindulok a nappali felé. 

A kanapéra dobom a hosszú, fekete szövetkabátomat, leveszem a sálamat és kiszabadítom azt a pár hosszú, barna tincset, ami a garbóm nyakába szorult.

Az ijedt párocska félve követ a nappaliba, miután kulcsra zárták a bejárati ajtót. Határozottan Lucához lépek, majd kinyújtom felé a jobb kezem. Először hátralép ijedtében, de végül ő is a kezét nyújtja.

– Baranyi Anna. De ezzel gondolom már tisztában vagy – mondom, miközben megszorítom a tenyerét. Még mindig remeg.

– Luca… – hebegi a kézfogás közben. – Kiss Luca. 

Rám se mer nézni. Szinte megsajnálom.

– Luca, volnál olyan kedves, és főznél nekem egy kávét? – kérdem olyan negédesen, hogy még nekem is felfordul tőle a gyomrom. – Te mégis csak jobban ismered itt a járást, mint én…

Megütközve néz rám, majd Kornélra mered. Ebben a percben az egész lány olyan, mint egy hatalmas kérdőjel. Kornél nagyot nyel.

– Hagyd csak, majd én megcsinálom – ajánlja fel előzékenyen. – Te is kérsz?

A lány döbbenten pislog és megsemmisülve rázza a fejét. Bár szemlátomást megkönnyebbült, hogy a férjem nem hagyja, hogy ugráltassam őt. 

Kornél átmegy a konyhába, és két kis porceláncsészét vesz ki az egyik szekrényből. Hangosan koppannak, ahogy leteszi őket az asztalra. Berakja a kapszulát a kávégépbe, és két kávét is lefőz egymás után. Kiveszi a hűtőből a tejet, és egy-egy kávéskanálnyit önt mindkét csészébe. Ebben még hasonlítunk. Röviden isszuk, kevés tejjel. Amikor végzett, az egyik csészét odaadja nekem, a másikat egy szempillantás alatt felhajtja. 

– Furcsa, egészen furcsa… – jegyzem meg, miután belekortyolok a forró italba.

Értetlenül bámul rám.

– Nem ízlik?

– Nem, a kávé finom. Az furcsa, hogy te főzöl nekem kávét, és kivételesen te szolgálsz ki engem – mondom szemrehányóan. 

Kornél nem sok teret hagyott nekem, mióta megszülettek a gyerekek. Szerettem volna újra dolgozni, de ő ragaszkodott hozzá, hogy otthon maradjak. „Elég pénzt keresek ahhoz, hogy ne kelljen emiatt aggódnod” – mondta mindig. A kényelem álcája mögé bújtatott börtön. Így éreztem magam. 

Csinálni akartam valamit, hasznosnak érezni magam. Ezért nem hagytam békén, és végül szerzett nekem egy kisebb üzlethelyiséget itt, Veszprémben. Egy kis kávézó lett belőle. Fogalmam sincs, hogyan szerezte, de nem vennék rá mérget, hogy tisztességes úton lett az övé. 

Szeretem ezt a helyet, de Kornél időről időre beleszól abba, hogy hogyan vezessem, mi legyen az étlapon, vagy éppen kit vegyünk fel. Egyszerűen képtelen kiengedni a kezéből az irányítást. Mindig mindenről tudni akar. Milyen ironikus! Miközben ő annyit titkot őrizget magában. Azaz őrizgetett, mostanáig. Többé nem hagyom, hogy hazudozzon nekem. 

Miközben a kávémat kavargatom egy kiskanállal, leülök a kanapéra. Újra belekortyolok az italba, majd leteszem a kisasztalra magam előtt.

– Szóval… nem akarjátok elmesélni végre, hogy mióta tart ez az egész?

A lány kérdőn néz Kornélra. Arca egyre sápadtabb, nyilván fogalma sincs, hogy mit mondjon. 

– Luca a szeretőm – tér a lényegre Kornél. – Ezzel nyilván tisztában vagy, különben nem lennél itt. 

– Okos gondolatmenet – vetem oda gúnyosan. – De most nem az érdekel, hogy én mit tudhatok. A te szádból szeretném hallani. 

Luca szemmel láthatóan egyre rosszabbul viseli a beszélgetést. A konyhapult takarásából néz minket feszengve. Olyan, mint egy félénk, megsebzett vad, aki csak arra vár, hogy megkapja a végzetes lövést és mindennek vége legyen. Szeme, mely korábban vakítóan csillogott, most egészen fakónak tűnik.

Kornél gondterhelten a hajába túr, és körbe-körbe járkál a nappaliban. Felemeli a borospoharat az asztalról, és egy húzásra kiissza a tartalmát. 

– Lassan fél éve… – kezd bele. – Egy céges buliban találkoztunk, még Füreden. Elkértem a számát, beszéltünk, leveleztünk, találkozgattunk. Aztán megtörtént. Ezt akartad hallani?

Érzem, hogy a gombóc, ami az utóbbi fél évben az állandó gyanakvástól keletkezett a torkomban, most akkorára nő, hogy szinte alig kapok levegőt. Egy dolog gyanítani valamit, de az egészen más, amikor a férjed kerek perec a szemedbe mondja, hogy megcsal. A düh elborítja az agyamat. Eltérve a tervtől, kimondom az első kérdést, ami az eszembe jut. 

– Szereted őt? 

Kornél lehajtja a fejét és nagyot sóhajt.

– Kedvelem, igen.

– Nem ezt kérdeztem. Szereted őt? – Fél évnyi kételkedés, önmarcangolás és feszültség egyetlen rövid kérdésbe tömörítve. A hangom remeg az idegtől.

Kornélt is meglepem. Talán még sosem látott ilyennek. Kétségbeesetten a lányra, majd rám néz. 

– Nem – mondja ki alig hallhatóan. 

Luca tágra nyílt szemekkel bámulja.

Még nem végeztem, újabb kérdés hagyja el a számat.

– El akarsz hagyni minket miatta? 

– Anna, most ezt komolyan így kell? Nem beszélhetnénk ezt meg kettesben? – fogná menekülőre a dolgot.

– Nem – nevetek fel. – Ezt most fogjuk megbeszélni. 

– Ez engem is érdekel – szólal meg Luca hirtelen, a bemutatkozásunk óta most először. Mintha egy másik nő lépne elő a konyha rejtekéből. Határozott léptekkel közelít, és szinte villámokat szór a szemével Kornél felé. 

A férjem érzi, hogy lassan nem egy, hanem két nő is komolyan azon dolgozik, hogy sarokba szorítsa, és erre szokatlanul riadt arckifejezéssel reagál. Szánalmas

– Luca, tudtad, hogy házas vagyok. Hogy feleségem és gyerekeim vannak. Mindig is tisztában voltál vele.

– Igen, tisztában voltam vele. De tudtommal nem én másztam rád és hívogattalak téged. 

Hátradőlök a kanapén. Ha nem én lennék az egyik főszereplő, talán élvezném is a „műsort”.  

Kornél zavartan nevetgélni kezd.

– Azért úgy emlékszem, hogy téged se nagyon kellett győzködni…

Luca szeme egészen apróra szűkül össze. Az előszobába siet, és a telefonjával a kezében tér vissza a nappaliba. A kijelzőt görgetve idegesen kutat valami után. 

– 2020. augusztus 23.

„Kornél, ezt nem lehet, neked családod van! Én nem akarok tönkretenni senkit…”

Válasz: Azon már nincs mit tönkretenni, régóta haldoklik már…

Luca egy pillanatra habozik, nem mer a szemembe nézni. De végül folytatja. 

„Luca, ne csináld ezt velem! Semmi másra nem vágyom, csak rád. Hogy érezzelek végre… Ha csak rád gondolok is feláll a …” – Luca elhallgat, Kornélra néz, és kérdőn felvonja szemöldökét. –  Folytassam?

– Ne – felelem kimérten. Pontosan tudom, hogy miket művelt a hátam mögött, de nem bírom tovább hallgatni. – Nekem nem kell bemutatnod őt. Tizenöt év sok idő. Ismerem, talán túl jól is. A kérdés inkább az, hogy te ismered-e igazán. 

Látszólag meglepi a kérdésem. 

– Ezt hogy érted? 

– Miről beszélsz? – vág közbe Kornél zaklatottan. Egy ér ijesztően lüktetni kezd a homlokán.

– Kérdezted, hogy hogyan kerültem ide. Most már nyilván sejted, hogy nyomoztattam utánad. Mint a feleséged, tudni akartam, hogy mégis kivel fekszel össze a hátam mögött, amikor éppen azt hazudod, hogy dolgoznod kell, és mi a gyerekekkel a szüleimnél vagyunk. Érdekes dolgokat tudtam meg…

– Ehhez nem volt jogod… – vág közbe dühösen. 

– Jogom? Nem volt jogom? – fakadok ki szinte hisztérikusan. – És neked volt hozzá jogod, hogy a szemembe hazudj, és megcsalj mindenkivel, aki csak az utadba kerül?!

Ahogy kimondom, súlyos csend ül a szobára. 

Luca értetlenül méreget, majd Kornél felé lép.

– Kornél, miről beszél? 

– Hazudik.

Gúnyosan felnevetek. 

– Szánalmas vagy. 

– Kornél… van másvalaki is, rajtam kívül? – kérdi Luca. A hangja inkább mélységesen csalódott, mint számonkérő vagy dühös.

– Vagy valakik… – szólok közben halkan. 

Luca szeme még jobban kikerekedik a döbbenettől.

– Fogd már be, Anna! – kiált rám Kornél olyan fenyegetően, hogy engem is megrémiszt. Tudja, hogy már nem tud meggyőzni, ezért menti a menthetőt. Azt hiszi, hogy ez a naív kislány még bedől neki.

Luca is megijed Kornél kirohanásától, mert hátrálni kezd, ahogy a férfi felé lép, és a keze után nyúl.

– Luca, nem látod, hogy mit csinál? Hazudik. Nyilván az a célja, hogy te is megutálj!

Luca kétségbeesetten rázza a fejét.

– Nem tök mindegy? Nem szeretsz engem. Hiszen te mondtad az előbb.

Könnyek gyűlnek a szemébe, és kirohan a bejárat felé. Hallom, ahogy a mosdó ajtaja hangos csattanással csapódik be mögötte. Tehát nem ment messzire. Még.

Némán nézünk egymásra Kornéllal.

– Ezt akartad? Kicsinálni Lucát, csak hogy jobban érezd magad? 

– Nem akarom bántani őt. Én nem rá haragszom. De azt ne felejtsd el, hogy nem én keféltem végig a fél környéket, és tartottam közben abban a tudatban, hogy ő az igazi, aki miatt még a családodat is elhagyod majd…

– Hagyd már abba! – kiállt rám megint, és a szeméből végtelen düh sugárzik. 

– Különben mi lesz? Megütsz? – vágok vissza.

Sikerült meglepnem. Mintha meg is rémült volna attól, amit mondtam. Hátrálni kezd, majd fejét rázva lerogy a kanapéra.

– Jézusom, Anna… Minek nézel engem? Sosem bántanálak. Sosem bántottalak… – mondja lemondóan, és a tenyerébe temeti az arcát. 

– A testemet sosem – nyögöm magam elé, és most az én szemem telik meg könnyel. Pedig megfogadtam, hogy nem fogok sírni.

Kulcs zörgését halljuk a zárban, mire Kornél értetlenül kapja fel a fejét. Ahogy a szememet letörlöm, hallom, hogy valaki kulcsra zárja az ajtót, határozott léptei hangosan koppannak a parkettán, majd egy férfi áll velünk szemben a nappaliban. Magas, barna hajú, szakállas. Nem az esetem, mégis kifejezetten vonzónak találom.

– Te ki a franc vagy és mit keresel itt? – ront neki Kornél rögtön. – Ma este az enyém a lakás!

– A lakás az enyém. És nem hagyom, hogy szemétkedj a húgommal. 

– A húgoddal? – néz rám döbbenten, majd a srácot vizslatja. – De hiszen Annának nincs is testvére!

– Neki nincs… – szólal meg egy hang alig hallhatóan a srác mögül. 

Luca áll ott, szinte észrevétlenül surrant ki a fürdőből.

 – Ő az én bátyám, Berci. 

Az Al(i)bi előző részeit itt olvashatjátok:  https://linktr.ee/alibisztori

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek