– Anya, honnan tudtad, hogy itt vagyunk? – bukik ki Berciből a kérdés.
– Marika nénitől – vágja rá, majd a fia értetlen arckifejezését látva inkább folytatja. – Tudod, a szomszéd Marika nénitől.
Zavartan rázom a fejem és Bercire nézek.
– Tudom, hogy kicsoda Marika néni. De ő… hogyan? Felhívott? – faggatózik tovább Berci.
– Nem. Üzenetet küldött Facebook-on – magyarázza anya úgy, mintha ez olyan természetes lenne, mint az, hogy hogyan kell megkenni egy vajas kenyeret.
Berci kínjában felnevet.
– Marika néni fent van a Facebook-on?
– Igen, kisfiam, nagyon úgy tűnik – veti oda anya flegmán.
– Hm… nagy játékos az öreglány – állapítja meg Berci, majd olyan arcot vág, mintha valaki lámpát gyújtott volna a fejében. Kérdőn felvonom a szemöldököm, fogalmam sincs, hogy mire gondolhat.
– Ez egyáltalán nem vicces, fiam. Teljesen ki volt borulva. „Ha tudnád, hogy milyen nagy itt a jövés-menés az utóbbi időben” – utánozza anya vélhetően Marika néni sápítozó hangját.
Berci zavartan köhögni kezd.
– Azt is írta, hogy ma még veszekedést is hallott, és hogy tele van a lakás… – kis szünetet tart, majd folytatja. – …idegenekkel.
Anya lassan végignéz Annán, majd Kornélon. Szúrós szemmel mered rájuk. Kornél zavartan kapja el a tekintetét, és hirtelen menekülőre fogja a dolgot.
– Azt hiszem, én elszívok egy… vagy pár cigit – mondja, majd kiviharzik az erkélyre, és szinte becsapja maga mögött az ajtót.
Anna a lábfejét bámulva tipeg az ablak előtt.
– Én pedig… felhívom a szüleimet – habogja. – A hálóból! Megkérdem, hogy minden rendben van-e a gyerekekkel.
Futólépésben indul el a hálószoba felé, és ő is hangosan magára csukja az ajtót.
A szívem mélyén hálás vagyok nekik. Nem hiszem, hogy ezt a beszélgetést most bárkinek hallania kéne a családomon kívül.
– Szóval? Mi a fenét művelsz a Bandi lakásával, Berci?!
Anya az érkezése óta csak a bátyámhoz beszél. Rám sem néz. Mintha itt sem lennék.
– Meg tudom magyarázni… – kezd bele a bátyám.
– Hallgatom.
– Én csak rendbe raktam a lakást, ahogy kérted. Jól néz ki, nem? – vonja fel a szemöldökét.
Anya lassan körbesétál a lakásban, alaposan felmérve minden szegletét.
– Jól – vonja meg a vállát. – Bár kicsit modern lett.
– Ez volt a cél.
– És miért nem szereztél albérlőt? – faggatózik anya tovább.
– Azt nem mondanám, hogy nem szereztem… – vakarja meg a tarkóját Berci. – Csak nem állandót…
– Ezt hogy érted?
– Időszakosan adom ki. Van, hogy órákra, van, hogy napokra. Hidd el, megéri.
– Ez legális?
– Többé-kevésbé…
– Jézusom, Berci… – nagyot sóhajt, majd az ablakhoz sétál, és kinéz a sötét éjszakába. A fejét rázza, de nem szól egy szót sem. Berci tágra nyílt szemmel bámul rám. Megvonom a vállam. Anya hirtelen beszélni kezd, de alig hallhatóan, mintha csak saját magának mondaná.
– Ez volt a legnagyobb bolt a megyében. Mindenki ide járt… – néz a távolba, a kivilágított épületek felé. – A megboldogult Bandi hogy szerette ezt a környéket…
– Anya, jól vagy? – szólok hozzá halkan.
Kizökken a hangomat hallva, és rémülten néz rám.
– Hol voltál eddig, Luca?
Teljesen máshogy beszél velem, mint Bercivel. A korábbi vádló hangnem most csalódott, szinte lemondó.
– Az egyik barátnőmnél lakom. Nem messze innen.
– És miért nem kerestél minket?
– Mert féltem – nyögöm ki.
Anya keserűen felnevet.
– Féltél? Mégis mitől?
Az utóbbi években megszoktam a csendet, a hallgatást. Talán túl jól is. Szépen lassan hozzászoktattam magam ahhoz, hogy nem beszélek magamról senkinek. Ahogy megszoktam a hazugságot is, hogy nem azt mutatom magamból, aki igazán vagyok. Kornélra nézek, aki láthatóan már remeg a hidegtől az erkélyen, és talán a harmadik cigire gyújt rá éppen.
Fogalmam sincs, hogy jó ötlet-e elmondanom mindent anyának, de ahogy mélyen a szemébe nézek, úgy érzem, hogy muszáj. Nincs más választásom. Nem bánthatom őt tovább, mégha az is volt az eredeti célom, hogy megvédjem őket az igazságtól.
A kanapéhoz sétálok, és lehuppanok az egyik végébe.
– Leültök?
Berci egy pillanatra anyára pillant, majd helyet foglal a kanapé másik oldalán. Anya egy pillanatig hezitál, de végül ő is leül velem szemben a fotelbe.
– Emlékeztek még Kristófra?
Mindketten bólintanak. Nem tudom nem észrevenni, hogy Berci keze ökölbe szorul, és anya is idegesen fészkelődni kezd a fotelben.
– Szóval, azért mentem el vele akkor, mert azt ígérte, hogy híressé tesz.
Berci elfojt egy halk kuncogást.
– Bocs, folytasd! – mondja bátorítóan.
– Azt mondta, hogy még sosem látott olyan különlegesen szép lányt, mint amilyen én vagyok. Hogy világhírű modellt csinál belőlem, ha vele megyek.
– És te elhitted – állapítja meg Berci.
– Igen – sütöm le a szemem. – Szerettem Kristófot. Tizenkilenc voltam, ittam minden szavát. Tudom, hogy rohadtul naív voltam és…
– …hülye – fejezi be a mondatot helyettem a bátyám.
– Igen, hülye voltam. De vele mentem. Ott hagytam a sulit, és elmentünk Londonba. Eleinte jól is ment minden. Tényleg elvitt pár menő fotózásra, csak aztán…
– Aztán? – néz rám Berci aggódva.
– Aztán olyan dolgokra akart rávenni, amiket nem akartam… – lehajtom a fejem, képtelen vagyok a szemükbe nézni.
Berci közelebb ül mellettem a kanapén.
– Milyen dolgokba?
– Aktfotózásokba. Teljesen pucéran. Azt mondta, hogy mindenki így kezdi. Meg, hogy annyira tökéletes a testem, hogy muszáj megmutatnom másoknak. Amikor nemet mondtam, ideges lett. Azt mondta, hogy egy hülye picsa vagyok, és egy sima kis pincérnő leszek életem végéig, akinek az átlagnál szebb a pofija. És aztán…
– Megütött? – vág közbe Berci szigorúan.
– Nem… – rázom a fejem. – De kidobott az albérletből, ahol laktunk. És a pénzt se adta oda, ami az utolsó fotózásokból maradt.
– Miért nem szóltál nekünk?
– Mert azt mondta, hogy senkinek se beszélhetek róla.
– Mit csináltál? – szól közbe anya meghökkenve. Most először látom azt rajta, hogy az aggodalom érzése felülkerekedik benne a haragon.
– Felhívtam Bettit. Iszonyú nagy mázlim volt, mert ő pont pár nappal később indult el egy óceánjáró hajóval dolgozni. Mint fodrász. Az utolsó pillanatban szervezett be engem pincérnőnek. – Nevetni kezdek. – Ironikus, nem? Pincérnő az átlagnál szebb pofival…
Megint könnybe lábad a szemem. Hihetetlen, hogy folyton elbőgöm magam. A bátyám megszorítja a kezem.
– Sokkal több vagy egy csinos kis pofinál. Csak néha kicsit szar döntéseket hozol… – mosolyodik el, majd Kornélra mutat a fejével.
– Mi történt ezután? – kérdi anya kíváncsian.
– Az egész sokkal jobban alakult, mint azt gondoltam volna. A fizetés elég jó volt, a kaját és a szállást állták, és még arra is volt időnk, hogy azokon a helyeken, ahol megállt a hajó, pár órára, vagy akár fél napra kiszaladjunk világot látni.
– Az utazós fényképek az oldaladon… – állapítja meg döbbenten Berci.
– Hát igen… én mondhatjuk, hogy a másik oldalról tapasztalhattam meg ezt az egészet. De nem panaszkodom, sok helyre eljutottam így. Ez is több, mint a semmi! – mosolyodom el most először őszintén, mióta anya itt van. – Már többször szerződést is hosszabbítottunk. Csak aztán beütött a covid. Nem volt egyszerű hazajutnunk, de sok átszállással, és több napon át tartó reptéri csövezés után végül sikerült. Akkor jöttünk vissza Veszprémbe Bettivel, és vettük ki azt a lakást közösen.
– Ez mikor volt? – kérdezi anya elgondolkodva.
– Tavaly, majdnem ilyenkor. Április elején azt hiszem.
Várom, hogy feltegye a kérdést. Biztos, hogy egyre gondolunk. De ő csak ül némán, és bámul maga elé.
– De azóta újra tanulni kezdtem. A hajón félretett pénzből elkezdtem egy fotós tanfolyamot. Vettem egy egész jó kis gépet. Egyesek szerint jó érzékem van hozzá, és én tényleg szeretem.
Mintha a büszkeség egészen halvány szikráját látnám megcsillanni anya szemében, amikor hirtelen Kornél betoppan az erkélyről. Kezei reszketnek a hidegtől, a ruhája csak úgy árasztja magából a füstszagot. Anya láthatóan elborzad tőle.
– Elnézést… – kezd bele zavartan. – Borzasztó hideg van odakint. A mosdóban leszek…
Az előszoba felé mutat, és elindul arrafelé. Szememmel követem, majd amikor eltűnik a szobából, megint anyára nézek.
– Ő hogy került a képbe? És ki az a nő a hálóban? – kérdi.
Lesütöm a szemem.
– Biztos, hogy tudni akarod?
Anya bólint.
– Ő Kornél. A nő a másik szobában pedig a felesége.
Anya a szája elé kapja a kezét.
– Jézusom, ugye ti nem valami szvingelésre készültetek itt? Ráadásul a bátyáddal?! – hüledezik.
Ledöbbenek a kérdés hallatán. Berciből viszont egyszer csak kirobban a nevetés. A kérdés annyira abszurd, hogy én sem tudom sokáig megállni, hogy ne nevessem el magam. Végül Berci tisztázza a helyzetet.
– Honnan tudsz te ilyen szavakat, anya? Amúgy az a swingerkedés, amire te gondolsz. És nem, eszünk ágában sincs ilyesmit művelni. Jesszus, a húgommal?!
– Akkor? Mi a fenét keresnek ők itt?!
Úgy érzem, mintha egy hatalmas gombóc lenne a torkomban. Feszít belülről, és nem hagyja, hogy egy szó is elhagyja a számat.
– Mi a baj, Luca? Miért nem mered elmondani nekem?
– Mert nem akarom, hogy megint csalódj bennem.
Hosszú percekig némán nézünk egymásra. Aztán, mintha áttörne egy gát, anya odalép hozzám, és a nyakamba borul. Szinte a mellkasomban érzem a szíve dobogását. Potyogni kezdenek a könnyeink. Több évnyi néma sértettség és csalódottság tömörül egyetlen nagy ölelésbe, és oltja ki az összes feszültséget. Elillan, majd egy új érzés férkőzik a helyébe: a megbékélésé.
– Mennem kell – mondja anya, és finoman megszorítja a kezem.
– Átmehetnék hozzátok valamikor? – kérdem reményteljesen.
– Nem – rázza a fejét, és ettől rögtön leolvad a mosoly az arcomról. De végül derűs hangon folytatja. – Át nem. De hazajöhetsz hozzánk! Bármikor!
Mennyit változtak a vonásai csupán pár perc leforgása alatt. A barázdák a szeme alatt mintha teljesen kisimultak volna, csak a szája körüli nevetőráncok lettek hangsúlyosabbak.
Újra megölel, majd a bátyámhoz lép, és egy puszit nyom az arcára.
– Erről az albérlet dologról még beszélnünk kell. Véget kell vetned ennek!
– Éppen azon vagyok, anya – próbálja a bátyám megnyugtatni.
Kikísérjük, majd a nappaliba visszaérve Berci lerogy az asztalhoz, és tömni kezdi magába a maki tekercseket. Elmosolyodom a látványra. Anna és Kornél szinte egyszerre térnek vissza az előszoba felől.
– Köszönöm – mondom feléjük halkan, mire mindketten biccentenek.
Ekkor újra kopogtatnak az ajtón. Felkapom a fejem a zajra.
– Biztos anya elfelejtett még valamit.
Kirohanok a bejárathoz, és kinyitom az ajtót.
Egy feltűnően magas, hosszú, vörös hajú nő áll velem szemben. Élénkpiros rúzzsal kikent szája széles mosolyra húzódik.
– Hello, Natasa vagyok – mondja kedélyesen, majd engem kikerülve, kopogó magassarkújában betipeg a nappaliba, és végigjáratja a tekintetét a társaságon. Szeme hosszan megpihen az egyikükön.
– Szia, Kornél! Hiányoztam?
Kornél teljesen elfehéredik, majd egy egészen halk „basszameg” hagyja el a száját, miközben valószínűleg azt kívánja, hogy bár sose jött volna a Haszkovóra.
