fbpx

Kormos H. Barbara: AL(I)BI – 6. rész: Luca

Újabb vendég, újabb néma csend és feszült várakozás. Ez az egész este kezd lassan egy kabaréra hasonlítani. Komolyan, most már azon sem lepődnék meg, ha a szekrényből lépne elő egy új szereplő.
HIRDETÉS
HIRDETÉS

– Anya, honnan tudtad, hogy itt vagyunk? – bukik ki Berciből a kérdés. 

– Marika nénitől – vágja rá, majd a fia értetlen arckifejezését látva inkább folytatja. – Tudod, a szomszéd Marika nénitől. 

Zavartan rázom a fejem és Bercire nézek. 

– Tudom, hogy kicsoda Marika néni. De ő… hogyan? Felhívott? – faggatózik tovább Berci. 

– Nem. Üzenetet küldött Facebook-on – magyarázza anya úgy, mintha ez olyan természetes lenne, mint az, hogy hogyan kell megkenni egy vajas kenyeret.  

Berci kínjában felnevet. 

– Marika néni fent van a Facebook-on? 

– Igen, kisfiam, nagyon úgy tűnik – veti oda anya flegmán.  

– Hm… nagy játékos az öreglány – állapítja meg Berci, majd olyan arcot vág, mintha valaki lámpát gyújtott volna a fejében. Kérdőn felvonom a szemöldököm, fogalmam sincs, hogy mire gondolhat.  

– Ez egyáltalán nem vicces, fiam. Teljesen ki volt borulva. „Ha tudnád, hogy milyen nagy itt a jövés-menés az utóbbi időben – utánozza anya vélhetően Marika néni sápítozó hangját. 

Berci zavartan köhögni kezd. 

– Azt is írta, hogy ma még veszekedést is hallott, és hogy tele van a lakás… – kis szünetet tart, majd folytatja. – …idegenekkel.  

Anya lassan végignéz Annán, majd Kornélon. Szúrós szemmel mered rájuk. Kornél zavartan kapja el a tekintetét, és hirtelen menekülőre fogja a dolgot. 

– Azt hiszem, én elszívok egy… vagy pár cigit – mondja, majd kiviharzik az erkélyre, és szinte becsapja maga mögött az ajtót. 

Anna a lábfejét bámulva tipeg az ablak előtt. 

– Én pedig… felhívom a szüleimet – habogja. – A hálóból! Megkérdem, hogy minden rendben van-e a gyerekekkel. 

Futólépésben indul el a hálószoba felé, és ő is hangosan magára csukja az ajtót.  

A szívem mélyén hálás vagyok nekik. Nem hiszem, hogy ezt a beszélgetést most bárkinek hallania kéne a családomon kívül.  

– Szóval? Mi a fenét művelsz a Bandi lakásával, Berci?! 

Anya az érkezése óta csak a bátyámhoz beszél. Rám sem néz. Mintha itt sem lennék. 

– Meg tudom magyarázni… – kezd bele a bátyám. 

– Hallgatom.  

– Én csak rendbe raktam a lakást, ahogy kérted. Jól néz ki, nem? – vonja fel a szemöldökét. 

Anya lassan körbesétál a lakásban, alaposan felmérve minden szegletét.  

– Jól – vonja meg a vállát. – Bár kicsit modern lett. 

– Ez volt a cél.  

– És miért nem szereztél albérlőt? – faggatózik anya tovább. 

– Azt nem mondanám, hogy nem szereztem… – vakarja meg a tarkóját Berci. – Csak nem állandót… 

– Ezt hogy érted? 

– Időszakosan adom ki. Van, hogy órákra, van, hogy napokra. Hidd el, megéri.  

– Ez legális? 

– Többé-kevésbé… 

– Jézusom, Berci… – nagyot sóhajt, majd az ablakhoz sétál, és kinéz a sötét éjszakába. A fejét rázza, de nem szól egy szót sem. Berci tágra nyílt szemmel bámul rám. Megvonom a vállam. Anya hirtelen beszélni kezd, de alig hallhatóan, mintha csak saját magának mondaná. 

– Ez volt a legnagyobb bolt a megyében. Mindenki ide járt… – néz a távolba, a kivilágított épületek felé. – A megboldogult Bandi hogy szerette ezt a környéket… 

– Anya, jól vagy?  – szólok hozzá halkan.  

Kizökken a hangomat hallva, és rémülten néz rám. 

– Hol voltál eddig, Luca?  

Teljesen máshogy beszél velem, mint Bercivel. A korábbi vádló hangnem most csalódott, szinte lemondó.  

– Az egyik barátnőmnél lakom. Nem messze innen.  

– És miért nem kerestél minket?  

– Mert féltem – nyögöm ki. 

Anya keserűen felnevet.  

– Féltél? Mégis mitől?  

Az utóbbi években megszoktam a csendet, a hallgatást.  Talán túl jól is. Szépen lassan hozzászoktattam magam ahhoz, hogy nem beszélek magamról senkinek. Ahogy megszoktam a hazugságot is, hogy nem azt mutatom magamból, aki igazán vagyok. Kornélra nézek, aki láthatóan már remeg a hidegtől az erkélyen, és talán a harmadik cigire gyújt rá éppen.  

Fogalmam sincs, hogy jó ötlet-e elmondanom mindent anyának, de ahogy mélyen a szemébe nézek, úgy érzem, hogy muszáj. Nincs más választásom. Nem bánthatom őt tovább, mégha az is volt az eredeti célom, hogy megvédjem őket az igazságtól.  

A kanapéhoz sétálok, és lehuppanok az egyik végébe.  

– Leültök?  

Berci egy pillanatra anyára pillant, majd helyet foglal a kanapé másik oldalán. Anya egy pillanatig hezitál, de végül ő is leül velem szemben a fotelbe. 

– Emlékeztek még Kristófra?  

Mindketten bólintanak. Nem tudom nem észrevenni, hogy Berci keze ökölbe szorul, és anya is idegesen fészkelődni kezd a fotelben. 

– Szóval, azért mentem el vele akkor, mert azt ígérte, hogy híressé tesz.  

Berci elfojt egy halk kuncogást.  

– Bocs, folytasd! – mondja bátorítóan. 

– Azt mondta, hogy még sosem látott olyan különlegesen szép lányt, mint amilyen én vagyok. Hogy világhírű modellt csinál belőlem, ha vele megyek.  

– És te elhitted – állapítja meg Berci. 

– Igen – sütöm le a szemem. – Szerettem Kristófot. Tizenkilenc voltam, ittam minden szavát. Tudom, hogy rohadtul naív voltam és… 

– …hülye – fejezi be a mondatot helyettem a bátyám. 

– Igen, hülye voltam. De vele mentem. Ott hagytam a sulit, és elmentünk Londonba. Eleinte jól is ment minden. Tényleg elvitt pár menő fotózásra, csak aztán… 

– Aztán? – néz rám Berci aggódva. 

– Aztán olyan dolgokra akart rávenni, amiket nem akartam… – lehajtom a fejem, képtelen vagyok a szemükbe nézni.  

Berci közelebb ül mellettem a kanapén. 

– Milyen dolgokba? 

– Aktfotózásokba. Teljesen pucéran. Azt mondta, hogy mindenki így kezdi. Meg, hogy annyira tökéletes a testem, hogy muszáj megmutatnom másoknak. Amikor nemet mondtam, ideges lett. Azt mondta, hogy egy hülye picsa vagyok, és egy sima kis pincérnő leszek életem végéig, akinek az átlagnál szebb a pofija. És aztán… 

– Megütött? – vág közbe Berci szigorúan. 

– Nem… – rázom a fejem. – De kidobott az albérletből, ahol laktunk. És a pénzt se adta oda, ami az utolsó fotózásokból maradt. 

– Miért nem szóltál nekünk? 

– Mert azt mondta, hogy senkinek se beszélhetek róla.  

– Mit csináltál? – szól közbe anya meghökkenve. Most először látom azt rajta, hogy az aggodalom érzése felülkerekedik benne a haragon. 

– Felhívtam Bettit. Iszonyú nagy mázlim volt, mert ő pont pár nappal később indult el egy óceánjáró hajóval dolgozni. Mint fodrász. Az utolsó pillanatban szervezett be engem pincérnőnek. – Nevetni kezdek. – Ironikus, nem? Pincérnő az átlagnál szebb pofival… 

Megint könnybe lábad a szemem. Hihetetlen, hogy folyton elbőgöm magam. A bátyám megszorítja a kezem. 

– Sokkal több vagy egy csinos kis pofinál. Csak néha kicsit szar döntéseket hozol… – mosolyodik el, majd Kornélra mutat a fejével. 

– Mi történt ezután? – kérdi anya kíváncsian. 

–  Az egész sokkal jobban alakult, mint azt gondoltam volna. A fizetés elég jó volt, a kaját és a szállást állták, és még arra is volt időnk, hogy azokon a helyeken, ahol megállt a hajó, pár órára, vagy akár fél napra kiszaladjunk világot látni.  

– Az utazós fényképek az oldaladon… – állapítja meg döbbenten Berci. 

– Hát igen… én mondhatjuk, hogy a másik oldalról tapasztalhattam meg ezt az egészet. De nem panaszkodom, sok helyre eljutottam így. Ez is több, mint a semmi! – mosolyodom el most először őszintén, mióta anya itt van. – Már többször szerződést is hosszabbítottunk. Csak aztán beütött a covid. Nem volt egyszerű hazajutnunk, de sok átszállással, és több napon át tartó reptéri csövezés után végül sikerült. Akkor jöttünk vissza Veszprémbe Bettivel, és vettük ki azt a lakást közösen.  

– Ez mikor volt? – kérdezi anya elgondolkodva. 

– Tavaly, majdnem ilyenkor. Április elején azt hiszem. 

Várom, hogy feltegye a kérdést. Biztos, hogy egyre gondolunk. De ő csak ül némán, és bámul maga elé. 

– De azóta újra tanulni kezdtem. A hajón félretett pénzből elkezdtem egy fotós tanfolyamot. Vettem egy egész jó kis gépet. Egyesek szerint jó érzékem van hozzá, és én tényleg szeretem. 

Mintha a büszkeség egészen halvány szikráját látnám megcsillanni anya szemében, amikor hirtelen Kornél betoppan az erkélyről. Kezei reszketnek a hidegtől, a ruhája csak úgy árasztja magából a füstszagot. Anya láthatóan elborzad tőle. 

– Elnézést… – kezd bele zavartan. – Borzasztó hideg van odakint. A mosdóban leszek…  

Az előszoba felé mutat, és elindul arrafelé. Szememmel követem, majd amikor eltűnik a szobából, megint anyára nézek.  

– Ő hogy került a képbe? És ki az a nő a hálóban? – kérdi. 

Lesütöm a szemem.  

– Biztos, hogy tudni akarod? 

Anya bólint. 

– Ő Kornél. A nő a másik szobában pedig a felesége. 

Anya a szája elé kapja a kezét. 

– Jézusom, ugye ti nem valami szvingelésre készültetek itt? Ráadásul a bátyáddal?! – hüledezik. 

Ledöbbenek a kérdés hallatán. Berciből viszont egyszer csak kirobban a nevetés. A kérdés annyira abszurd, hogy én sem tudom sokáig megállni, hogy ne nevessem el magam. Végül Berci tisztázza a helyzetet. 

– Honnan tudsz te ilyen szavakat, anya? Amúgy az a swingerkedés, amire te gondolsz. És nem, eszünk ágában sincs ilyesmit művelni. Jesszus, a húgommal?! 

– Akkor? Mi a fenét keresnek ők itt?! 

Úgy érzem, mintha egy hatalmas gombóc lenne a torkomban. Feszít belülről, és nem hagyja, hogy egy szó is elhagyja a számat. 

– Mi a baj, Luca? Miért nem mered elmondani nekem? 

– Mert nem akarom, hogy megint csalódj bennem.  

Hosszú percekig némán nézünk egymásra. Aztán, mintha áttörne egy gát, anya odalép hozzám, és a nyakamba borul. Szinte a mellkasomban érzem a szíve dobogását. Potyogni kezdenek a könnyeink. Több évnyi néma sértettség és csalódottság tömörül egyetlen nagy ölelésbe, és oltja ki az összes feszültséget. Elillan, majd egy új érzés férkőzik a helyébe: a megbékélésé. 

– Mennem kell – mondja anya, és finoman megszorítja a kezem. 

– Átmehetnék hozzátok valamikor? – kérdem reményteljesen. 

– Nem – rázza a fejét, és ettől rögtön leolvad a mosoly az arcomról. De végül derűs hangon folytatja. – Át nem. De hazajöhetsz hozzánk! Bármikor!  

Mennyit változtak a vonásai csupán pár perc leforgása alatt. A barázdák a szeme alatt mintha teljesen kisimultak volna, csak a szája körüli nevetőráncok lettek hangsúlyosabbak.  

Újra megölel, majd a bátyámhoz lép, és egy puszit nyom az arcára. 

– Erről az albérlet dologról még beszélnünk kell. Véget kell vetned ennek! 

– Éppen azon vagyok, anya – próbálja a bátyám megnyugtatni. 

Kikísérjük, majd a nappaliba visszaérve Berci lerogy az asztalhoz, és tömni kezdi magába a maki tekercseket. Elmosolyodom a látványra. Anna és Kornél szinte egyszerre térnek vissza az előszoba felől. 

– Köszönöm – mondom feléjük halkan, mire mindketten biccentenek. 

Ekkor újra kopogtatnak az ajtón. Felkapom a fejem a zajra. 

– Biztos anya elfelejtett még valamit. 

Kirohanok a bejárathoz, és kinyitom az ajtót.  

Egy feltűnően magas, hosszú, vörös hajú nő áll velem szemben. Élénkpiros rúzzsal kikent szája széles mosolyra húzódik. 

– Hello, Natasa vagyok – mondja kedélyesen, majd engem kikerülve, kopogó magassarkújában betipeg a nappaliba, és végigjáratja a tekintetét a társaságon. Szeme hosszan megpihen az egyikükön. 

– Szia, Kornél! Hiányoztam? 

Kornél teljesen elfehéredik, majd egy egészen halk „basszameg” hagyja el a száját, miközben valószínűleg azt kívánja, hogy bár sose jött volna a Haszkovóra. 

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek