fbpx

Kormos H. Barbara: AL(I)BI – 8. rész: Berci

Kornél nem szól semmit, csak kiviharzik az erkélyre. Tanácstalanul nézünk egymásra Annával. Pár másodpercen belül látjuk, ahogy a cigi vége felizzik az éjszakában.
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Várunk. Anna leül az asztalhoz, én pedig a digitális óra neonzöld vibrálását nézve a számokat csak elmosódott foltnak érzékelem. Összehúzom a szemem, próbálok fókuszálni, míg végre kezd fokozatosan kitisztulni a kép. 19:09. Bele kell húznunk.

Amikor Kornél visszajön, szinte meg se várom, hogy leüljön. 

Nyisd ki! – morgom felé. Megszeppen a hangomat hallva, de csak a borítékot szuggerálja az asztalon. Mintha soha életében nem látott volna hasonlót. Rohadtul idegesít ez a csávó.

Kornél nagyot nyel, riadtan Annát figyeli, majd a kezébe veszi a vaskos, barna borítékot. 

– Mi ez? – kérdez vissza. Mintha rám se merne nézni, a feleségéhez beszél. A feleségéhez, aki pár perccel ezelőtt közölte, hogy válni akar. 

Anna feláll az asztaltól, a kanapéhoz megy, majd kiveszi Kornél kezéből a borítékot. Határozott mozdulattal feltépi az egyik végénél, és kivesz belőle egy kisebb papírköteget. Szemmel láthatóan izgul, mert a kezében szinte remegnek a papírlapok, és egyre gyorsabban veszi a levegőt. Gyönyörű nő – állapítom meg magamban. Kissé elidőzöm az idegességtől kipirult arcán, és nehezen tudom levenni a tekintetem a gyors tempóban emelkedő mellkasáról. Látom, hogy Kornél elkapja a pillantásom, és mosolyra húzódik a szám. Ez a szerencsétlen hülye nyilván azt hiszi, hogy miattam van ez az egész. Pedig, ha tudná, hogy mi lesz  a vége…

Anna letesz pár fényképet az asztalra, amit a papírok közül szedett elő. Az egyiken felismerem a húgomat, Lucát, a másikon pedig a vörös démont, Natasát. Basszus, az a nő! A mobilos magánakciójával még engem is meglepett. Sosem szerepelt a tervben, hogy kihajítjuk ennek a seggfejnek a telefonját az ablakon. Alig észrevehetően újra elmosolyodom. Végignézek a többi képen, amiken nem ismerek fel mindenkit, de egy dolog közös bennük. Mindegyiken két személy van. Egy nő és Kornél. Az utóbbi pár óra eseményei után, ő látszólag már meg sem lepődik a fotókon. Csak hátradől a kanapén, és nagyokat sóhajt. 

– Mit szeretnél hallani? – kérdi lemondó hangon.

– Semmit, Kornél. Igazából semmit sem – rázza a fejét Anna. – Tudod, nem véletlenül mondtam Lucának, hogy több szeretőd is van. Tisztában vagyok vele, hogy pontosan hányan voltak. Ott vannak a képeken. Nem hoztad fel mindet ide, de attól még megcsaltál velük. Így vagy úgy. 

Anna keserűen elhúzza a száját. Arról már korábban beszámolt ma Kornélnak, hogy magánnyomozót küldött utána, hogy mindent kiderítsen. Már nincs szükség arra, hogy belemenjen a részletekbe. Kornél pontosan érzi, hogy a percei meg vannak számlálva. Nincs értelme Annát győzködnie.  

Pár perc csönd után Anna egy tucat papírlapot tesz Kornél elé a kisasztalra, mire ő rögtön felveszi őket, és olvasni kezdi. 

– Ezek a válási papírok. Én már aláírtam mindet. Nézd át, és írd alá őket – mondja Anna egyre határozottabban. Ez nem kérés. Ez utasítás.

– Szeretném átnézetni az ügyvédemmel.

– Számítottam rá, hogy ezt fogod mondani… – kezd bele Anna, de én gyorsan átveszem a szót.

– Arra nincs idő. Most fogod aláírni.

Kornél felvonja a szemöldökét. Az ér a homlokán, amitől mindig röhöghetnékem támad, újra vadul lüktetni kezd. Nyilván a legszívesebben a mobilja után dobna, de ahhoz sajnos nem elég erős. Meg persze gyáva is. Fogát csikorgatva latolgatja az esélyeit.

– És ha nem akarom aláírni? – kérdi szinte flegmán. Még van pofája…

– Tudtam, hogy ezt fogod mondani – feleli Anna kimérten, újabb adag papírlapot tesz Kornél elé, majd folytatja. – Ez a házassági szerződés. Lapozz a harmadik oldalra.

Kornél kivételesen most nem kérdez, csak teszi, amit Anna kér tőle. Belemélyed a bonyolult jogi szövegbe, majd hirtelen megáll, és felnéz. 

– Ugye nem azt akarod mondani, hogy azért, ami történt, elpereled mindenemet?!

– Nem mindenedet. Csak egy részét. Ott van feketén-fehéren. Ha az egyik fél megcsalja a másikat, a megcsalt felet illeti meg a vagyon nagyobbik része. És tudod, hogy, mi a legviccesebb? A te szüleid ragaszkodtak ehhez a hülye szerződéshez. Akkor még azt hittem, hogy téged védenek. De lehet, hogy csak túl jól ismertek, és valójában engem akartak megóvni.

Látszik, hogy Kornél eszeveszetten keresi a kifogásokat, de a patt helyzettől szóhoz sem tud jutni.

 – Ezt nem teheted – nyögi ki végül.

Most Annán a sor, hogy felnevessen. Fel-alá járkál a nappaliban.

– Tudod, Kornél, megtehetném, de nem fogom. De nem azért, mert szeretlek, vagy mert a gyerekeim apja vagy. Van pár feltételem. Ha betartod és teljesíted őket, nem perelem el a pénzed. 

Kornél hangosan kifújja a levegőt. Ó, haver, ha sejtenéd, hogy még mi vár rád…

– Milyen feltételek?

Erre a kérdésre vártam napok, sőt hetek óta. Órákig agyaltam a válaszon, finoman ízlelgetve és variálva a válaszlehetőségeket. A bosszú édes íze betölti az egész számat és nehezen engedem szabadjára. Anna a kezembe nyomja az utolsó papírlapot, aminek egy fénykép van a hátoldalához csatolva. Leteszem Kornél elé.

Észre sem veszi a fényképet, de ahogy a szeme egyre lejjebb siklik a papíron, úgy megy fel benne a pumpa. 

– Mi a szar ez? – fakad ki végül.

– Adásvételi szerződés – feleli Anna tárgyilagosan. – Eladom a kávézót. Bercinek.

Nem bírom megállni, hogy ne villantsak egy tökéletes százdolláros vigyort Kornél felé. Képtelen vagyok abbahagyni a vigyorgást.

– Azt a helyet én vettem neked, és kurvára nem fogom hagyni, hogy eladd ennek a nyomorultnak! 

Anna nyugodtsága teljes kontrasztban áll Kornél őrült kifakadásával. 

– Nincs szükségem az engedélyedre! Tulajdonképpen már meg is tettem, ott az aláírásunk a lap alján. Ez csak egy másolat – teszi hozzá, amikor látja, hogy Kornél éppen összetépni készül a szerződést. – Az én nevemen volt a hely, és Bercinél jobb emberhez nem is kerülhetett volna.

Büszkén kihúzom magam, és kiélvezem, ahogy a  kétségbeesés eluralkodik Kornél arcán, mikor tudatosul benne, hogy éppen elveszíti a teljes kontrollt a felesége, és az őket körülvevő dolgok felett. 

– Hiszel a reinkarnációban, Kornél? – kérdem hirtelen.

Megütközve néz rám. Valószínűleg azt gondolja, hogy teljesen elment az eszem. 

– Hogy a francba jön ez most ide?!

– Tudod, hogy mit jelent? – faggatom tovább, és közben körbe-körbe sétálok a nappaliban.

– Újjászületést – feleli. – Jaj, csak el ne kezdd nekem ezt a baromságot, hogy azt kapod, amit érdemelsz, mert kurvára nincs kedvem ezt hallgatni…

– Pedig ez a lényeg. Az örök körforgás. A karma. Nem jutalom, nem is büntetés. Hanem a következményeket kiváltó törvény. Minden tettnek megvan a maga következménye. Ok-okozat.

– Most komolyan te akarsz nekem erkölcsi iránymutatást tartani azzal kapcsolatban, hogy megcsaltam Annát?! – fakad ki kiabálva. – Mi a franc közöd van hozzá egyáltalán?

– Luca. De ezt már megbeszéltük. Én most nem erről beszélek.

– Akkor? – kiált rám. Szinte látom a nyálcseppeket fröcsögni a szájából.

– Elmesélek neked egy történetet – mondom egészen lazán. Kornél a fejét rázza, de végül visszaül a kanapéra. Kelletlenül megvonja a vállát.

– Tudod, béreltem egy helyet itt Veszprémben. Volt egy kocsmám, innen nem messze. Rohadtul szerettem. Csak aztán egyik-napról a másikra jött a hír, hogy felmondják a bérleti szerződésünket. Mintha arcon csaptak volna. Igazából meg sem magyarázták. Egyik nap azt hallottuk, hogy az egész épületet eladták, másik nap pedig azt, hogy egy fejes szemet vetett az üzletre a kapcsolatai révén.

Kornél egészen furcsa arcot vág.

– Nincs ötleted, hogy hívhatták azt a helyet?

A fejét rázza. Kiveszem a képet a papírlap mögül, és elé dobom az asztalra. 

Egy kocsma van rajta, az ajtókeretnek támaszkodva egy férfi áll a bejáratban, felette alig kivehető felirat. Kornél közelebb hajol, hogy el tudja olvasni, majd elfehéredett arccal néz fel rám. Sokszor láttam ledöbbenni a ma este folyamán, de ilyen rémültnek még egyszer sem. 

– Karma – nyögi ki végül.

– Igen, Karma. Az enyém volt. Én állok a képen az ajtóban. És te voltál az a szemétláda, aki akkor kihúzta alólam a talajt.

Kornél nevetni kezd. Olyan hisztérikusan, mint amikor Natasa megjelent a lakásban.

– Ez most komoly? Ez valami pitiáner kis bosszúhadjárat? Én elvettem a kocsmád, ezért te…

– …elveszem mindened! – fejezem be a mondatot helyette, és fél szemmel Annára sandítok.

Kornél szeméből az őrület tükröződik, nem gondolkozik, nem mérlegel, csak felpattan a kanapéról és nekem ront. Két kezével megszorítja a nyakamat, de én egy jól irányzott mozdulattal letolom magamról a kezét, és a földre lököm. Térdemmel a padlóhoz szorítom a testét, karját hátrafogom a háta mögött, hogy alig tudjon mozdulni. Úgy vergődik alattam, mint egy nyomorult poloska, aki a hátára fordult, és sehogy sem tud lábra állni.

– Szánalmas kis próbálkozás volt! Pont annyira szánalmas, mint amilyen te magad vagy! – nyögöm ki ingerülten. 

Anna rémülten figyel minket a szoba másik sarkából, belenézek ijedt szemébe, és egy pillanat alatt elszáll a dühöm. Elengedem Kornél kezét, felállok és pár lépést hátrálok tőle. Kornél zihálva felugrik, és újra kiabálni kezd.

– Ezt még kurvára megbánjátok! Szerinted nem tudom, hogy ez az egész alibi szarság teljesen illegális? Feljelentelek a francba, aztán meglátjuk, hogy akkor mennyire fogsz keménykedni… – fenyegetőzik, de én csak nevetni tudok rajta.

– Nem fogod feljelenteni, Kornél – vág közbe Anna határozottan.

– Mert? Mert különben mit teszel?

– Ez az egyik feltételem. Hagyod Bercit elmenni az adásvételi szerződéssel a kezében. 

– És ha nem?! Mi lesz akkor? – Kornél szeme egészen apróra szűkül össze. – Elveszed a pénzem?

– Elveszem. Azt, ami törvényileg és a szerződés szerint jár nekem. 

Kornél újra felnevet, de Anna folytatja.

– És elintézem, hogy soha többé ne láthasd a gyerekeket. 

Kornél arca egyik pillanatról a másikra elkomorodik, és csak tántorogni tud egyhelyben.

– Ezt nem teheted meg…

Olyan, mintha beakadt volna nála a lemez. Folyton ezt hajtogatja. 

– Nem akarom, de ha kényszerítesz rá, hidd el, hogy megteszem. 

Kornél visszatámolyog a kanapéhoz, és szinte összeroskadva leül rá. Arcát a tenyerébe temeti, majd maga elé bámulva, egészen halkan kérdezi.

– Jó… mit akartok?

– Azt, hogy elgondolkozz azon, hogy mit tettél – feleli Anna.

Kornél a szemét forgatja. 

– Vezekelnem kell?

– Olyasmi. 

– De mégis hogy képzelitek? 

Odamegyek a kanapéhoz, megvető arccal méregetem Kornélt, majd kiveszek egy piros lapot a borítékból, az utolsót, ami még benne volt. Leteszem elé a többi lap tetejére. 

– Tudod, hogy mi ez?

Kornél gyors pillantást vet rá. 

– Igen. Akkor kell kitenni az ajtóra, ha hatósági karanténban vagy.

– Pontosan. Mi ezt most kitesszük erre az ajtóra, és te szépen itt maradsz – kezdek bele.

– Tíz napig – teszi hozzá Anna. – Amíg a karantén le nem jár. Addig nem mehetsz sehova.

– De nekem semmi bajom! Ti teljesen hülyék vagytok… – fakad ki Kornél. 

– Ezt más nem tudja. És nem is fogja megtudni.

– Miért csinálod ezt, Anna? – Kornél taktikát vált, egészen elkeseredett hangon folytatja. 

– Mert azt akarom, hogy gondolkozz.

– És ez a feltételed? Hogy itt rohadjak két hétig ebben a lakásban?

– Tíz napig – szólalok meg. – Nyugi, éhen halni nem fogsz. Ahogy láttad, tele a hűtő. Ja, még maradt abból a nyers halból is, amit rendeltél…  – mutatok a már megkezdett szusis doboz romjai felé az asztalon. 

Kornél újra Annához fordul.

– Anna, ne csináld ezt… – kutatni kezd a zsebeiben. – Még telefon sincs nálam, az a hülye ri… – megáll egy pillanatra, majd folytatja. – …Natasa kidobta az ablakon!

– Az nem volt a terv része – mondom védekezve. – Az abszolút Natasa hirtelen jött ötlete volt. Bár nekem kifejezetten tetszett…

Kornél kétségbeesetten megmarkolja Anna kezét, de ő rögtön visszarántja és hátrálni kezd.

– Anna, tudod, hogy jövő héten lesz az a fontos tárgyalás! Ott kell lennem. Oda sem tudok telefonálni, várnak rám. Biztos, hogy keresni fognak!

Anna szánakozó tekintettel végigméri a férjét.

– Beszéltem Ádámmal, majd ő elmegy a tárgyalásra. Azt fogja mondani, hogy el kellett utaznod. Családi ügy. 

Kornél kétségbeesetten túrja a haját, és próbál kibúvót találni. Egyre jobban fogynak az esélyei. Hirtelen felderül az arca, amikor azt hiszi, hogy rátalált a titkos fegyverre, amit bevethet még a felesége ellen.

– És a gyerekek? Aggódni fognak!

Anna szája halvány mosolyra húzódik.

– Úgy tudják, hogy üzleti útra mentél – mondja, majd beviszi a végső ütést. – Ne aggódj, megszokták, hogy sosem vagy otthon. 

Kornél rázza a fejét, majd tébolyult arckifejezéssel engem kezd fixírozni. 

– Ezt nem úszod meg szárazon…

Már éppen felelnék, de Anna megelőz.

– Kornél, ez a feltételem: békén hagyod Bercit, és itt maradsz karanténban. Ha kimész, ha szökni vagy bárhogy ügyeskedni próbálsz, mindent buksz. Mindent.

– Téged már úgyis elveszítettelek… – rázza a fejét. – Mégis mióta dugsz ezzel a hülyegyerekkel?

Anna mély levegőt vesz, majd megszólal.

– Hogy kivel és mikor dugok, ahhoz neked már semmi közöd. 

Fejemet lehajtva nevetni kezdek.

– Ha bármit is jelentenek neked a gyerekeid, akkor egyszer az életben nyugton maradsz – teszi hozzá Anna,  felveszi a piros papírt az asztalról, kimegy az előszobába és öltözni kezd. 

Kornél megsemmisülve néz utána. Egy pillanatra kizökken, ahogy odalépek hozzá.

– Van egy kulcs az előszobaszekrényben. De azt azért jobb, ha tudod, hogy ha megszeged a karantént, azt elég komolyan büntetik manapság. Bár én Anna büntetésétől jobban félnék a helyedben. 

Nem bírom visszatartani a röhögést fancsali arcát látva, de azért még hozzáteszem.

– „Karma is a bitch”, haver. „Karma is a bitch”. 

 Megveregetem a vállát, majd Anna után indulok. Egy pillanatra visszafordulok felé.

– Ja, és a szomszéd Marika néni lelkesen vállalta, hogy figyelni fog, hogy se ki, se be ne mehessen senki innen. Képzelheted, évek óta egy ilyen lehetőségre vár az öreglány!

Hátat fordítok neki és követem Annát. Kulcsra zárom magam mögött az ajtót, majd gondosan felragasztom rá a piros jelzést.

Ahogy leérünk a kapuhoz, megállunk egymással szemben Annával. Zavartan mosolygunk egymásra.

– Miért mondtad neki, hogy te meg én…? – kérdezem hirtelen.

Elneveti magát. 

– Nem kell, hogy tudja, hogy nem volt köztünk semmi. Hadd éljen csak ebben a hitben az elkövetkező tíz napban…

– Mondjuk jogos. Megérdemli. Azok után, amit veled tett…

Zavartan lépegetek jobbra-balra.

– Hát akkor, én most megyek. Sietnem kell! – néz az órájára Anna. 

– Találkozunk még? – kérdezem hirtelen, és még én is kihallom a szánalmas kis reményfoszlányt a hangomból.

Anna újra rám mosolyog, odalép hozzám, és finoman végigsimítja az egyik kezével az arcomat. 

– A szemed az anyukádtól örökölted. Ahogy a húgod is.

Lehunyom szemem, és a szám keserédes mosolyra húzódik. 

– Szia Berci, sok sikert a boltodhoz! Majd keress, ha sikerült eladnod a lakást! – teszi hozzá végül, hátat fordít, és magamra hagy a sötét lakótelepen. 

Elrebegek egy halk „sziát”, és még hosszan hallom a cipője kopogását a távolban. Fejembe húzom a kapucnit, felhúzom a maszkomat és én is elindulok a kocsim felé. Lépteim zaja visszaverődik a betonról. 

Jófej dolog volt Annától, hogy belement, hogy a haszkovói lakás árából fizessem ki neki az üzletet. Persze, majd ha már sikerült túladnom rajta. 

Mielőtt beülök a kocsiba, még visszanézek az albérlet irányába. Elmosolyodom a gondolatra, mikor elképzelem Kornél fejét, ahogy ül ott a nappaliban egyedül és próbálja összerakni magát. 

Úgy érzem, hogy nekem sikerült. Megvan a régóta hiányzó darab a gépezetből. 

Beülök az autóba, maszkomat az anyósülésre dobom, és a Haszkovó betondzsungelét magam mögött hagyva elhajtok a sötét éjszakába. 

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek