fbpx

Én, a nagyszüleim és az egyszervolt szép napok

Kiskert, virágillat és mellé meleg napsütés. Egyenletes ütemben fel-le mozgó hintaágy, benne én és a nagymamám. Nem szólunk egy szót sem, így jó minden ahogy van.
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Ma már sem hintaágy, oda a virágillat is és a nagyszüleim sincsenek már velem. Ami maradt, azok az emlékek és a nem kevés útravaló, amit tőlük kaptam. 

Szerencsére, mindössze 10 percnyi gyalogútra lakott tőlünk mama és papa. Ők így voltak egy egység számunkra a nővéremmel. Szinte minden hétvégén és a nyáriszünet nagy részében náluk voltunk. Hiába voltunk egy kőhajításnyira a szüleinktől, mégis egy egészen más világba kerültünk ott.

Mama és papa tökéletesen egészítették ki egymást, már ami az unokákkal való bánásmódot illeti. Mama volt az enyhe szigor, aki azért közénk csapott (na nem szó szerint), ha úgy érezte kicsit elvetettük a sulykot. Aztán ott volt papi, aki mindent megengedett és ha kellett a csúszdán is lecsúszott. Ami mindkettejükről elmondható, hogy teljes szívükből, önzetlenül szerettek minket, ami minden babánál, játéknál többet ér, és amiből a mai napig tudok táplálkozni.

Egy év és egy hónap különbséggel mentek el, nem is csoda, hiszen annyira összeforrt az ő párosuk. Nem, véletlenül sem azért, mert olyan idilli házasságuk lett volna. Mégis, 60 együtt töltött év után, akaratlanul is olyan szinten az életed része lesz a másik, mint a levegő. Nem lehet nélküle élni.

Bár már pár év eltelt, még én is csak tanulgatom. Még mindig fejből tudom a vezetékesük számát, és minden nagyobb eseménynél bennem van a késztetés, hogy tárcsázzam is. Ha otthon vagyok, mindig elsétálok a házuk előtt, ahol most más él és fogalma sincs, mit jelentett ez a hely egykor a mi családunknak. Két generáció nőtt ott fel, azok között a mára már kissé megrogyott falak és ablakok között, amit a nagyszüleim a két kezükkel építettek.

Kaptam tőlük egy csodás gyerekkort, a mindenkori biztonság érzését, ahova már felnőtt fejjel is jó  volt visszatérni. Nekik mi voltunk a világ, és bármit tettünk, ők mindenre büszkék voltak. Amikor például elköltöztem Budapestre, és elkezdtem magamra főzni, és ezt elmeséltem papának, ő legalább annyira csodálkozott, és örült, mintha éttermet nyitottam volna.

Hát igen, hihetetlen fejlődés ez onnan nézve, hogy pár évvel előtte még egy szendvicset se szívesen kentem magamnak. Sokszor jut eszembe, mit szólna most hozzám, és ahhoz, ahol tartok.

Nehéz lenne szavakba önteni és tételesen most felsorolni, hogy mi mindent köszönhetek nekik, csak azt tudom, hogy mennyire hálás vagyok, hogy nekem ilyen nagyszüleim voltak. Még a haláluk is sok mindent tanított nekem magamról és az életről.

Amikor ott álltam mama halálos ágyánál persze nagyon szomorú voltam, főleg ahogy végignéztem a családomon. Aztán arra jutottam, hogy végülis ez lenne az élet értelme: hogy amikor elmész, akkor ennyi emberben hagysz nyomot, akik biztos, hogy soha nem fognak elfelejteni, akiknek ennyi örömöt és jót hoztál az életükbe a puszta létezéseddel. Hiába a végén a sok pénz, ház vagy kocsi, ezek mind mulandó dolgok.

És tessék, itt vagyok most felnőttként és róluk írók: a háláról, amivel tartozom nekik. Nem voltak tökéletesek egy kicsit sem, és még csak könnyű sem volt velük mindig. Mégis, minden így volt jó, ahogy volt.

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek