Egyszer csak nagy fűhöz vagy nádashoz ért, a kutya átváltozott békává: szökdelve szaladt utána, próbál nagyokat ugrani, hogy kilásson a magas növényzetből. Mi csak hangosan kacagunk rajta, olyan mókás. Nem ez az első emlékem a természet kapcsán, mivel ha visszagondolok a gyerekkoromra, sokat kirándultunk, sátoroztunk, viszont ez a jelenet nagyon megmaradt bennem. A kis falu szélén, ahol éltem, van egy kolostorrom. Onnan vezetett egy út erdőn-mezőn át egy forráshoz. Ez volt általában a hétvégi kirándulásaink célja. Emlékszem, voltunk a családdal természetvédelmi táborban is, egy hetet sátorozva, kirándulva a hegyekben. A hittan táborok is emlékezetesek voltak ebből a szempontból, inkább maradt meg emlékként a sátorozás, mint maga a vallási rész.
Egy gyermek fejlődése szempontjából nagyon fontos, milyen példákat lát maga előtt első éveiben, milyen tevékenységek töltik ki a mindennapjait, ez meghatározza a későbbi felnőtt éveinket is. Én örülök, hogy azt a mintát kaphattam, hogy a természetben töltött idő lehet egy kikapcsolódási forma, ami egy jó alapot adott ahhoz, hogy most felnőttként is felé forduljak.
Mindannyian vágyunk erre a kapcsolatra, nem is csoda, hogy a legnépszerűbb nyári desztinációk a tengerek. Még azok számára is, akik egyébként nem tartoznak a „természetkedvelők táborába”. Idézőjelben írom, mivel használjuk ezt a kifejezést, de valójában csak egy általunk kitalált címke. Hiszen hogyan is ne kedvelnénk a természetet, aminek mi is a részei vagyunk? De számomra egy hosszabb út volt, mire ennek a kulcsmondatnak a valódi megértéséhez és megtapasztalásához eljutottam.
Az én utam kezdetén sok információ jutott el hozzám arról, hogy miért lehet idilli az, amikor a cicámat az ölemben cirógatva iszogatom a reggeli kávét a teraszon, majd utána a reggeli szendvicsemre malackából készült szalámit teszek? Foglalkoztatott a kérdés, hogy miért is tekintünk egyes állatokat háziállatnak, míg másokat a tányérunkon látjuk szívesebben. Ezek az állatok, ahogy mi emberek is, éppúgy a természet részei. Miért gondoljuk, hogy az ember felsőbbrendű bármely kis lénynél a Földön, akik mind az ökoszisztéma részei?
Egy másik sarkalatos pont volt az én sztorimban, amikor bizonyos egészségügyi tünetekkel eljutottam egy olyan kezelőhöz, aki holisztikusan szemlélve elmagyarázta a problémáim biológiai összefüggéseit a testemben, illetve a lelki oldalt is figyelembe vette. Ez egy olyan tapasztalás volt számomra, ami után egészen másként tekintettem saját magamra, a testem jelzéseire. Elkezdtem meglátni a kapcsolatokat, hogy mi minden hatással van a saját testi-lelki jóllétemre. Illetve, hogy én milyen hatással vagyok a körülöttem lévő világra, legyen szó emberekről, állatokról, növényekről, gombákról.
Kezdtek összeállni a puzzle-darabkák, aminek egy része volt az is, hogy egyre jobban elmélyedtem a natúr és a környezetbarát termékek világában. Ez is egy jó gyerekkori minta volt, hogy például egy fejfájás esetében nem a piruláért nyúlok elsőnek, hanem esetleg egy gyógyteával próbálkozom. Megtanultam a nagynénémtől szappant főzni, és mindenféle egyéb kenceficét magamnak elkészíteni. Egyrészt azért, mert fontosnak tartom, mi kerül be a szervezetembe, másrészt pedig azt is, hogy milyen hatása van ennek a természetre.
Sorolhatnám még a puzzle-m sok-sok apró darabkáját, de inkább ugorjunk arra a részre, amikor tényleg összeállt a kép. Mindez az ökopszichológia segítségével történt meg. Ez a tudományterület azzal foglalkozik, hogy milyen pszichológiai folyamatok kötnek minket vagy éppen idegenítenek el bennünket a természettől. Például, hogy miért pusztítjuk el éppen azt az élőhelyet, amely „eltart” minket, és hogy milyen gyógyító ereje van a zöldövezetekben és a vadonban töltött időnek. Amikor rátaláltam a természetfacilitátor képzésre, nem volt kérdés, hogy jelentkezzek-e. Biztos ti is tapasztaltatok már olyat, hogy zsigerileg érzed: ez kell. Amikor 2019-ben az El Camino-ra készültem, akkor fogott el hasonló érzés, így biztos voltam benne, hogy mindenképp megéri elkezdeni a képzést, hiszen a zarándokút is egy hatalmas mérföldköve volt az életemnek.
Szóval az ökopszichológia nemcsak biológiai tudást adott, hanem élményszintű tapasztalatot és egy olyan rendszerszemléletet is, ami által teljesen máshogy kezdtem el tekinteni a világra, a természetre. Hozok egy példát erre a szemléletváltásra: álltam a megállóban, várva a buszra, ahol a betonkerítés rései között figyelmes lettem egy növénykére. Első körben már ez is egy kapcsolódás, hogy egy ilyen helyen észreveszem a természetet, s nem a telefonomat nyomkodva, bosszankodok, hogy késik a busz. Kapcsolódás önmagamhoz és a természethez. Szóval ez a kis növényke csak nyújtózkodik és növekedik a nap fénysugarai felé, mindezt a beton között. Merthogy a növények nem passzívan vegetáló lények, különböző stratégiákat folytatnak életük során, megtervezik merre gazdaságos tovább „menni”, és például az idős leveleket feláldozzák a védekezés és a szaporodás érdekében. Persze valószínűleg mindezt tanultuk biológiaórán is, de valahogy az iskolai oktatás során mégsem látjuk meg az egészet, nem látjuk az összefüggéseket, csak darabokként érzékeljük a természeti körforgásokat, törekvéseket.
Hát ezért fontos a természettel való kapcsolódás, mivel ha mindez egyre kevesebb vagy eltűnik, akkor hogyan is éreznénk mély rezonanciát más fajokkal, hogyan éreznénk a nagyobb ökológiai egészhez való tartozás minőségét? A természethez kapcsolódva értékelni tudjuk a tágabb összefüggéseket, és így törődni azoknak a jólétével, akikre a viselkedésünk hatással van – azaz az egész Földdel.
Szabina következő cikkében arról ír nekünk, hogy hogyan lehet kapcsolódni a természettel és miért érdemes.
