fbpx

Halálfélelem – az egyszer minden véget ér érzésről

Egészen tisztán emlékszem, amikor rájöttem, hogy minden ember meg fog halni egyszer. Belém vésődött a hirtelen felismerés rémülete, de közben nem is értettem mit jelent ez pontosan. A halálfélelemmel mindenki találkozik, kérdés, hogy mihez kezd vele.
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Nagyjából két éve kezdett el jobban foglalkoztatni az elmúlás gondolata. Fontos, és hozzám közel álló emberek mentek el, vagy lettek betegek, ami ráébresztett, hogy ez bármikor, bárkivel megtörténhet.

Ettől kezdve a halálfélelem, a betegségtől való félelem szinte a mindennapjaim részévé vált. Kerestem a megoldásokat, lehetőségeket, amelyek egészségesen és hosszú életűként tarthatnak engem és a környezetemet is.

Egy bizonyos ponton viszont rá kellett jönnöm, hogy nincs hatalmam minden felett. Nem tudok mindent irányítani, a halálban pedig talán pont ez a legijesztőbb. Mi, emberek tudjuk egyedül, hogy az élet véges, és nem tart semmi sem örökké. Ezzel a tudással kell élnünk, dolgozunk, motiváltnak lennünk. Van, akit pont ez a tudat lendít át a nehézségeken. Másokat pedig az elmúlás, a bizonytalanság gondolata köt gúzsba.

Gyerekként – bár időről időre eszembe jutott a halál, és féltem is tőle – könnyedén megnyugtattam magamat azzal, hogy az még sokára lesz. És valamiképp az is segített, hogy akkor még hittem a mennyországban is. Hogy lesz majd egy hely, ami hasonló a Földi léthez és ott majd találkozni fogok a szeretteimmel. Ez biztonságérzettel töltött el. Csakhogy felnőttem, és egyre több dolgot kérdőjeleztem meg magamban, többek között azt is, hogy mégis mi lehet a halál után?

Van, aki szerint semmi, van, aki hisz a halál utáni életben, újjászületésben vagy, hogy eggyé válunk majd a kozmosszal, a világmindenséggel, ahonnan jöttünk. Őszintén, engem valahogy egyik sem nyugtatott meg. Szinte dühített a gondolat, hogy ez, aki most vagyok, azok akik körülvesznek, egyszer semmivé válnak. És nem segít az sem, ha azt mondják, majd egyszer valakiként vagy valamiként újjászülethetek, vagy majd tali a túlvilágon.

Elkezdtem hát mélyebbre ásni, mégis miért zavar ennyire az elmúlás és a halál gondolata? Elveszíteni a kontrollt, beleugrani az ismeretlenbe, a bizonytalanba az élet bármely területén szörnyen ijesztő és nehéz a legtöbb ember esetében. 

Ráadásul a modern ember számára a halál igazi tabutéma lett. Azzal, hogy elveszítettük a szoros kapcsolatunkat a természettel, és annak körforgásával, elvesztettük a kapcsolatunkat a halállal is. Pedig ez is a körforgás része, ha tetszik, ha nem. 

Kényszeresen igyekszünk megfeledkezni arról, hogy a halál igenis létezik, jelen van, és senkinek sincs kibúvó ez alól. Keressük az örök fiatalságot, hajtjuk az élvezeteket és a sohasem késő életérzést. Mert ha nem öregszünk meg, akkor talán az elmúlással sem kell szembenézni.

Csakhogy az a rémisztő, hogy fogalmunk sincs, hogy kinek mennyi van megírva. És ez az a pont, aminél vagy teljesen hagyjuk elhatalmasodni magunkon a halálfélelmet, vagy megfordítjuk ezt a gondolatot. El kell engedni azt a kényszert, hogy mindent mi irányítunk, mert egyszerűen nem így van. Vannak dolgok, amik megtörténnek, akkor is, ha minden tőlünk telhetőt megteszünk. Ha pedig ezeket elengedjük, talán felszabadulhatunk ez alól a nyomás alól.

A haláltól, elmúlástól való félelem természetes, minden ember találkozik vele, néha talán nem is árt elmerülni benne, hagyni, hogy átjárjon ez az érzés és levonni belőle a tanulságokat, sőt, akár táplálkozni is belőle. Hiszen ettől vagyunk emberek. Miénk ez a tudás, hogy az idő véges, és miénk a hatalom, hogy azt kezdjünk ezzel, amit szeretnénk.

Kapcsolódó cikkek