fbpx

Vidéki nyarak, városi élet

Ez nem egy amolyan régen minden jobb volt, vidéken bezzeg típusú cikk szeretne lenni. Nekem Budapest legalább annyira az otthonom lassan, mint Keszthely és a Balaton. De mégis, azok a vidéki nyarak…felejthetetlenek.
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Nyilván, mivel én vidéken nőttem fel, ez volt a természetes, és semmiféle összehasonlítás nem volt a fejemben. Azok ‘A nyarak’ voltak csupán nekem. Később, amikor aztán a fővárosba költöztem, tudtam élvezni a forró aszfaltot, a lüktető budapesti nyári éjszakákat, a Duna-partot is. Azonban mindig akadt bennem egy kis hiányérzet.

Vidéki nyarak gyerekként

Amikor kicsi voltam, és beköszöntött a nyáriszünet, szinte azonnal sprinteltünk át a nagyszülőkhöz. Bár én imádtam panelban felnőni, azért mindig jól esett a kertes ház adta minden előny. A virágok, a hintaágy, felfújhatós kismedence és a várva várt pillanat, amikor felcsendül a Family Frostos autó jól ismert szignálja. 

A szigorúan eper és vanília ízű jégkrém csomag, amiből varázslatos módon tűnik el mindig az eper. Persze mindenki tudja, hogy papa volt a ludas. Napközben biciklizés az utcabeli gyerek ganggel, aszfaltra rajzolás, majd ahogy kevésbé volt perzselő a meleg, mamával vérremenő tollas párbaj. A szomszéd Lajos bácsi persze mindig nekünk, gyerekeknek szurkolt. Este vacsi a kertben, mindig sült szalonna, házi kenyérrel és a hegyről szedett saját termesztésű zöldségekkel. Aztán jöhetett a közös tévézés, arról, hogy mit nézünk mondjuk mindig papa döntött, de mi már annak is örültünk, hogy lehetett bambulni a képernyőt. Este még egy kis dödörgés mamával, és irány az ágy.

Semmi extra, semmi luxus, mégis az egyik legjobb nyaraim voltak ott, abban a védett kis burkokban.

Ami nem elhanyagolható tényező, hogy nekünk ott volt a Balaton. Kamaszként csak felpattantam a bicajomra, legurultam a dombon, vettem egy jobbost és már a ‘Városin’ is találtam magamat. Akkoriban még helyieknek ingyenes volt, és persze ahogy tehettem én is beálltam a sorba, és dolgoztam is a strandon. Ez már csak azért is jó volt, mert büntetlenül csempészhettem be az ismerősöket, vagy a helyes fiúkat, ha akadtak (elég kevés volt hozzáteszem). A Balatont nem lehet megunni. Legalábbis azt hittem.

Félig vidéki, félig városi

Ahogy közeledett az érettségi, egyre kisebbnek éreztem a várost és a Balaton sem vonzott már annyira. Miután ‘pösti’ lettem, ahogy sokan szeretik felénk emlegetni, volt olyan nyaram, amikor szinte egy-két napot leszámítva haza se mentem. Imádtam a forró várost, a sok bulit, a fesztiválokat. Akkor és ott, arra volt szükségem. 

Ahogy azonban az lenni szokott, előbb vagy utóbb, mindenki hazatalál. Vissza a gyökerekhez. Egyre viszketőbb lett az érzés, hogy elég volt a betonból, hiányzik a víz, a zöld, a friss levegő. Az otthon.

Egyre többször éreztem késztetést arra, hogy ha nem is sokat, de valamennyi időt mindenképp töltsek vidéken, vízparton, a régi közegemben. Egyszerűen annyira a személyiségem része ez is, ahogy a városi lét is, hogy szó szerint kibillenek az egyensúlyból, ha nagyon sokáig nem kapom meg a Balaton adagomat.

Ettől függetlenül nem hiszem, hogy bárkinek, aki nem vidéken nőtt fel, rosszabb gyerekkora lett volna. Hiszen nekem sem csak a körülmények, sokkal inkább az engem körülvevő személyek tették olyanná, amilyen volt. 

További nosztalgiázások itt.

Kapcsolódó cikkek