Az ember alapvetően bizonyos fokig szociális és empatikus lény. Ennélfogva nem meglepő, hogy ha valamelyik szerettével történik valami, vagy maga ellen cselekszik, akkor segíteni szeretnénk rajta. Azonban a megfelelő segítségnek is vannak szintjei, és határai, amiket átlépve már haszontalanná válhat a támogató szándék.
Miért akarjuk megmenteni a másikat?
Az, hogy segítséget szeretnénk nyújtani valakinek, aki közel áll hozzánk, még nem egy ördögtől való dolog. Azonban ha konstans, minden erőnket bevetve meg akarjuk menteni a másikat, azon már érdemes elgondolkodni. Ahogy sok minden mással kapcsolatban, úgy ezen a téren is hasznos lehet visszamenni az időben a gyerekkorunkig. Milyen szerepben voltunk akkor a családunkban? Sokszor nekünk kellett megoldanunk helyzeteket akár a szüleink helyett? Felnőtt szerepbe kerültünk? Esetleg volt függő a családban? Ezeken a kérdéseken átrágva magunkat könnyen rájöhetünk, hogy már gyerekként is egyfajta megmentőt játszottunk. Nem csoda, hogy ha ezt a szerepkört továbbvisszük felnőtt kapcsolatainkba is. Azonban onnantól kezdve, hogy saját magunkat háttérbe helyezve a párunk, vagy éppen barátunk megmentésén ügyködünk, és erre szánjuk az energiáink nagy részét, már nem biztos, hogy hasznos amit csinálunk.
A saját lelki egészségünk érdekében lényeges, hogy ezt a szándékunkat felülvizsgáljuk és ha kell, határt húzzunk.
Meddig érdemes segíteni?
Vannak egyértelmű helyzetek az életben, amikor természetes, hogy segítünk egy bajbajutott embertársunkon. Nem fogjuk a földön hagyni az elesett idős embert, vagy a bevásárlóközpontban pánikrohamot kapó társunkat. Ugyanígy meg fogjuk hallgatni a barátainkat, ha szükségük van ránk. Fontos azonban határt szabni abban, hogy az illető kéri a segítsünket vagy sem. Ha például a szerettünk lelki problémákkal küzd és kér tőlünk kontaktot pszichológushoz, vagy egyéb tanácsot, akkor nyugodtan segíthetünk neki ebben. Ha a függő ismerősünk belátja, hogy nincsen rendben, és megkér bennünket, hogy segítsünk neki megfelelő elvonót keresni, akkor ha ez nem nehézség számunkra, akkor támogathatjuk az útján.
Azonban ha mindezen problémákat mi észleljük, de a szerintünk segítségre szoruló személy nem így látja ezeket, vagy így látja, de a segítség ellenére sem tesz lépéseket, az a jel arra, hogy a küldetésünk itt véget ért. A Pszicho for you ezzel kapcsolatos cikkében van egy rész, ami tökéletesen kifejezi azt, hogy miért nem jó megpróbálni megmenteni valakit, aki nem kész arra, hogy megmentse saját magát:
“ (…) egy felnőtt ember, aki a saját életét éli, nem egy gyámolításra szoruló kisgyerek, vagy egy égő házban rekedt ember, még akkor sem, ha nehéz helyzetben van. Ő egy önmagának, és az életnek felelősséggel tartozó ember, akinek a soron következő lecke éppen az, hogy megtanulja és megtapasztalja, hogy mit is jelent mindez.”
Ebből kiindulva, lehet, hogy még rosszat is teszünk azzal, akin segíteni próbálunk. Hiszen egy ponton túl már nem fogjuk tudni helyette megoldani, muszáj lesz felelősséget vállalni önmagáért, és a tetteiért. Nem leszünk mindig ott, minden helyzetben. Ha ő maga nem akarja ezt a változást, akkor igen csekély esély van rá, hogy mi képesek leszünk megmenteni. Éppen ezért csak addig van értelme segíteni valakinek, ameddig ő maga is vállalja a felelősséget és kész rá, hogy elfogadja a segítséget. Ha belátja a nehéz helyzetének súlyosságát és saját motivációjából adódóan kész rá, hogy változtasson azon a spirálon, amibe bele került.
Miért veszélyes a megmentő szerep egy ponton túl?
Ennek több oldala is van. Egyrészt a megmentő maga egy idő után ha nem tud igazán segíteni, akkor saját magától vesz el rengeteg energiát azzal, hogy folyamatosan készenlétben van a másik miatt. Ez pedig szépen lassan oda vezethet, hogy a megmentő is egyre rosszabb lelki állapotban lesz. Ha pedig mi nem tudunk töltekezni, akkor érdemben adni se fogunk tudni másoknak, mert nem lesz miből.
Egy párkapcsolat esetében például a megmentő és áldozat dinamika egyáltalán nem fog kiteljesedett jövőhöz vezetni. Ugyancsak a Pszicho for you cikkéből idézve: “ (…) egy felnőtt, egészséges párkapcsolat két szabad, egymásért, és önmagáért felelősséget vállaló felnőtt ember koprodukciója.” Tehát ha ez az egyensúly huzamosabb időre felborul, akkor a kapcsolat is borulni fog. Fontos rájönni ezekben az esetekben, hogy valóban áldozat-e az áldozat, és hogy a megmentő milyen motivációk alapján akarja megmenteni. Ezeket önismerettel és szakember segítségével ki lehet bogozni.
Egy másik oldal az, hogy ha valaki nem nyitott a segítségre, vagy nyitott rá, de érdemi megoldásban nem lép előre, akkor egy ponton a megmentője ellen fordulhat tehetetlenségében. A mindset pszichológia cikkében olvashatunk arról, hogyan válhat a megmentő segítsége éppen az ő vesztévé: “Az Áldozat játszmája a következő: eleinte jól eshet számára, hogy valaki kiszolgálja a tehetetlenségét, és magára vállalja kényelmetlen sorsának a felelősségét, idővel azonban egyre telhetetlenebbé válhat a Megmentővel szemben. Előbb-utóbb elkezdi kritizálni, szélsőséges esetben bántalmazni a Megmentőt.”
Nem elhanyagolható továbbá az sem, hogy nem vagyunk minden esetben kompetensek egy adott probléma megoldása szempontjából. A saját véleményünkből fakadó önkényes diagnosztizálás pedig lehet nagyon romboló is. Éppen ezért javasoljunk inkább szakmai segítséget a bajbajutottaknak, mert az sokszor jobb megoldást nyújthat, mint mi.
Mit tehetünk akkor mindezek után?
Egyrészt nagyon fontos az, hogy miért akarunk valakit megmenteni, mi a belső motivációnk. Ahogy említettem, ebben sokat segíthet az önismeret, és ha magunk is szakmai segítséghez fordulunk. Ebből olyan eredmények születhetnek, amik hatására képesek leszünk saját magunkat előtérbe helyezni, építeni és szeretni annyira, hogy nem engedjük meg másoknak, hogy elvegyenek az energiáinkból.
Ha tudatosabbak leszünk saját mentális egészségünkkel kapcsolatban, akkor ezeket a helyzeteket is jobban szét tudjuk majd választani. Akkor már tudni fogjuk meddig mehetünk el, ahol még nem sérülünk mi magunk is. Ezzel pedig nem azt akarom mondani, hogy innentől hagyjuk a bajban barátainkat, szeretteinket. Viszont mindig értékeljük ki az adott helyzetet. Nyitott a másik a segítségre? Elfogadja azt, és tesz érte, hogy változás jöjjön az életébe? Ha igen, akkor az esetben támogassuk, ameddig számunkra az nem terhelő. Viszont ha azt látjuk, hogy minden szavunk hiábavaló, akkor nem vállalhatjuk a felelősséget a másik helyett. Muszáj magunk érdekében kijelölni a határainkat, és azokon belül maradnunk. Mindenki érdekében. Nem kell teljesen elfordulnunk tőlük, de az asszertív kommunikáció segítségével elmondhatjuk, ha úgy érezzük már nem tudunk segíteni, mert maguknak is lépéseket kell tenniük. Illetve nyugodtan lépjünk két lépést hátrább a velük való kapcsolatunkban, még akkor is, ha nagyon nehéz. Sokszor ezzel többet segítünk.
Cikkünk általános útmutató, nem jelent konkrét esetekre szakmai és kizárólagos megoldást. Mentális és fizikai veszély esetén minden esetben keressünk fel szakembert és kérjük ki véleményét.
