fbpx
Milyen egyszerű lenne a világ, ha lennének csak introvertáltak és extrovertáltak. Csakhogy a világ és az emberek sem ilyen egysíkúak. Elmesélem én, hogy békéltem meg azzal, amilyen vagyok.
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Mi az az extrovertált és introvertált?

Ha nagyon egyszerűen akarnám definiálni a dolgokat, azt mondanám, hogy az introvertált emberek, akik csendesek, és kevésbé vagy nehezebben nyitnak mások felé. Igénylik az egyedüllétet, és nem annyira pezsgő a szociális életük. Ellenben az extrovertált emberek nyitottabbak, szeretnek a középpontban lenni, szerepelni és könnyebben is barátkoznak.

Ezzel a definícióval mindig az volt a bajom, hogy egyből minősítette is az introvertáltabb embereket. Mintha valami hobók lennénk, akik néha előjönnek, szólnak két szót, aztán visszabújnak az odújukba. 

Meg amúgy is, nem lehet ilyen egyszerűen kijelenti, hogy ki melyik skatulyába tartozik. Ez sokkal inkább egy skála. Vannak nagyon és kevésbé extrovertált emberek, és ugyanígy megtalálhatóak a skála több fokozatán az introvertált felé hajló típusok is. És simán megesik, hogy egy amúgy társaságkedvelő ember épp olyan időszakát éli, hogy nincs kedve másokhoz, ahogy egy visszahúzódó típus is érezhet késztetést arra, hogy barátkozzon, nyisson, sőt, legyen mondjuk aznap ő a társaság lelke.

Extrovertáltból introvertált

Ez vagyok én. Bár alapvetően amióta az eszemet tudom, szeretek és igénylek is egyedül lenni, amit a nővéremmel közös szoba azért valamelyest nehezített. De én tök simán elbarbiztam egyedül, amit a például eléggé extrovertált nagypapám aggódó tekintettel figyelt. Az óvodában sem okozott gondot, hogy egyedül kell játszanom mondjuk aznap. És nekem ez bizony így volt jó, eszembe se jutott, hogy ezzel baj lenne.

Egészen addig, amíg meg nem kaptam az olyan jelzőket, hogy milyen kis csendes, és visszafogott kislány. És a fejemben ez valamiért összekapcsolódott azzal, hogy ez valami rossz. Hogy akkor én unalmas vagyok, esetleg tutyimutyi. Tudjátok, a lány, akinek megalszik a tej a szájában. 

Holott erről szó sem volt, csak nekem idő kellett és mai napig idő kell, hogy feloldódjak egy társaságban. Aztán ha ez megtörtént, már nagyon is szerettem a középpontban lenni, sokat beszélni, szocializálódni. Szóval itt volt nálam ez a két véglet, hogy egyszerre voltam csendes és visszahúzódó, majd egy idő után igazi extrovertált, aki viszi a hátán a közösséget.

Idővel rájöttem, hogy nekem ez sok esetben a biztonsággal függ össze. Amíg nem érzem magam igazán jól egy társaságban, amíg nem tudom kitől, mire számíthatok, addig csak megfigyelek. Ha okés a terep, akkor Rami beindul. Vagy nem. Kedv kérdése.

Aztán jött a kamasz és fiatal felnőttkor, és nem volt olyan nap, hogy ne társaságban lettem volna. Mindig mindenben benne kellett lennem, és ez természetesen jött belőlem, miközben belül még ugyanúgy meg voltak bennem az introvertáltakra jellemző jegyek.

Ahogy idősödtem, kezdett egyre kevesebb igényem lenni a nagy társaságra, a bulikra. Eleinte ez szörnyen zavart, mert megint előjött belőlem az az érzés, hogy akkor velem valami baj van, hiszen ki ne szeretne mindig emberekkel lenni, szórakozni? Hát én! Legalábbis nem olyan intenzitással, mint annak idején.

Változunk és a személyiségünk is folyamatosan alakul. Úgy néz ki, én most a sokkal introvertáltabb időszakomat élem. De nagyon hosszú út vezetett odáig, hogy rájöjjek, ezzel nincsen semmi baj. És bár sokszor összerándul a gyomrom a jaj de csendes vagy kijelentésekre, de már kevésbé veszem magamra. 

Egyszerűen egy bizonyos idő után nálam lemerül úgymond a social battery, és azt érzem, hogy elég volt az emberekből. Ilyenkor kell egy kis nyugi, egyedüllét. De kis idő után újra vágyom a barátaim közé. Annyi változott, hogy már sokkal jobban megválogatom, kikkel akarom tölteni az időmet: kik azok, akik feltöltenek, nem pedig leszívnak.

Szóval legyél bár introvertált vagy extrovertált, helyezkedj el a skála bármely fokán, fogadd el, hogy olyan vagy amilyen. Ettől vagy te önmagad.

További cikk a témában.

Kapcsolódó cikkek