Advent utolsó vasárnapján izgalomtól verdeső szívvel ugranak ki a gyerekek az autóból, magukra kapják kötött sapkájukat, bundás sáljukat. Kezükre felhúzzuk az ötujjas kesztyűket, közben elmorzsolunk néhány halk morgolódó megjegyzést, hogy miért nem egyujjas kesztyűket vásároltunk, mert a hidegtől merevvé vált ujjainkkal nem tudjuk a gyerekekét beleilleszteni a megfelelő helyre. Pár perc ügyetlenkedés után aztán sikerrel járunk. Elindulunk az adventi forgatag felé. A legkisebb a férjem nyakában üldögél, miközben a sapkát bizergálja és kesztyűs kezével a férjem szemére húzza. A két nagyobb leányzó a kezemet fogva araszol előre, az overáljuk suhog menet közben, de szüntelen csicsergésük elnyomja a ruhájuk hangját. Mire a vásár elejéhez érünk, szállingózni kezd a hó, ereszkedik lefelé a sötétség, kiszorítva a világosságot, teret engedve a karácsonyi fényeknek, villogó hóembernek és a színes égőkkel virító szánnak, melyre mind a hárman felkapaszkodnak. Talán egy jó képet sikerül készítenem róluk, mielőtt újra mozgásba lendülnek.
Az utcán szorosan egymás mellett haladunk, mert hömpölygő embertömeg lepi el pillanatok alatt az ünnepi díszekbe öltöztetett várost. A fa bódék felől kürtőskalács illata száll, az egyik gyerkőc vágyakozó szemmel néz rám. Megadom magam, beállunk a kacskaringózó sor végére, hogy aztán egy vaníliás kaláccsal és őszinte gyermeki örömmel gazdagodva indulhassunk tovább. A szállingózó hó vékony filmréteget képez a járdán, ami éppen elég, hogy kacagva csúszkáljanak át a nézelődők között. Arcuk pirospozsgás, csillogó szemmel szívják magukba a nevetéseket, öleléseket, fényfüzéreket és a falra vetített fényjátékot. A férjem és a kisfiam két tálca sült kolbásszal a kezükben jönnek vissza hozzánk, amit egy padra ülve fogyasztunk el, miközben a gyerekek meleg teát szürcsölnek mellettünk.
Az est fénypontja számukra a csilingelő kisvasút, melyre hárman, egymás mellé préselődve ülnek fel, és mennek körbe-körbe, miközben integetnek nekünk. Amikor letelik az öt perc, élményekkel telve indulunk vissza az autóhoz.
December 24-e reggel van. A lakás csendes, nem dobognak apró talpak a folyosón, és nem vágódik ki a hálónk ajtaja apró kezek nyomása alatt. A gyerekek most nincsenek itt.
Szabadidőben és piros garbóban flangálok a lakásban, és bár világos van, felkapcsolom az ünnepi fényeket, hogy mire megérkeznek, ünnepi dísz fogadja őket. Még érzem az előző este sütött mézeskalácsok illatát, melyek most egy fém dobozban pihennek a piros-arany mintával díszített terítőn. A férjem nincs itthon, ő is útban van hazafelé egy újabb gyerekkel.
Mozaikcsalád vagyunk.
Egyszerre érkeznek az én gyermekeim és a férjem lánya. A négy apróság izgalomtól kipirosodott arccal, hangos énekléssel, egymás szavába vágva robog felfelé a kanyargós lépcsőn. Semmit nem értek abból, amit mesélnek, de nem zavar. Örülök, hogy végre itt vannak, mind a négyen.
Ledobálják a ruháikat a földre, melyet most nem mérgelődve teszek a helyére. A fal mellé pakolom a féloldalra dőlt csizmákat, és megcsókolom a férjemet, amint ő is felér hozzánk.
A gyerekek puha öleléssel zárnak körbe, és apró szájak cuppanása verődik vissza az arcomról. Ahogy a nappaliba érnek, mosolyuk legörbül, csalódottan látják, hogy nincs még itt a fa.
– Hiszen benneteket vártunk! – csapom össze a két tenyerem. Az apróságok ujjongásban törnek ki.
A szürke patás dallamára elcsendesednek, az ötéves kislányom együtt énekel Zsédával. A férjem behozza a lakásba az összekötött fát, mire mindenki tapsol és örömtáncot jár. Újra apró talpak dobolásától hangos a lakás.
A karácsonyi díszek türelmetlenül várják, hogy a kicsi kezek megfogják és fára akasszák őket. A fenyőt megszabadítjuk a fehér háló rabságától, ágai szabadon terülnek szét a térben, kellemes illattal árasztva el a lakást. Apránként simítjuk ki a gyűrődéseket, és helyezzük fel a piros-sárga-ezüst üvegdíszeket.
Én szaloncukrokat kötözök, a gyerekek lopkodják az asztalról… vagy a fára kerül, vagy eltűnik egy-egy éhes szájban és csak az üres papír zörög majd a földön. Helyükre kerülnek a girlandok, végül pedig a csúcsdísz is a magasba vándorol.
Néhány lopott pillanatig a négy gyerek ámulva veszik el a fa villódzó fényében, majd visszazökkennek a valóságba, és karácsonyi mesenézésre huppanunk le a kanapéra mindannyian.
Délután, miután a legkisebb is felébredt álomporos pihenőjéből, ünnepi ruhába öltözünk és a szüleim háza felé vesszük az irányt. Az autóban tapsolás, kiáltozás, izgatottság hullámzik végig. A gyerekek percenként tudakolják, megérkeztünk-e már, és most kivételesen minden egyes alkalommal csendesen, mosolyogva válaszolok, ingerültség nélkül, hogy „nem, még nem… majd nemsokára”.
Amikor befordulunk az ismerős utcába és leparkolunk a ház előtt, a gyerekek magukra kapják a kabátjukat, és ha a gyerekzár nem állná útjukat, már ugranának kifelé a murvás autófeljáróra, hogy a kovácsoltvas kerítéshez rohanjanak. Így hiába próbálkoznak, csalódott sóhaj szakad fel belőlük, és kényszeredetten várják, hogy ajtót nyissunk nekik. Aztán kirontanak a kapuhoz, fittyet hánynak a kutya ugatására, anyukám már nyitja is a kiskaput, és a gyereksereg áramlik befelé a lakásba, ahol meghitt fény honol, halk zene szól és karácsonyi illat lengi be a lakást. Tátott szájjal cövekelnek le a kis folyosó végén, amikor megpillantják a díszbe öltözött karácsonyfát, alatta a csomagolópapírba bújtatott ajándékokkal.
Az egész család itt van: anya, apa, mama, papa, öcsém és a barátnője, a férjem és a gyerekek. Hátrébb húzódok, és a kicsiket figyelem, milyen áhitattal tekintenek a karácsonyi csodára. Egy pillanatra visszarepülök az időben, és ott találom magam gyerekként, amikor a testvéremmel vonultunk be a panel nappalijába, ahova az angyalok meghozták a feldíszített fát és az ajándékokat. Számomra a karácsony mindig is a csoda ünnepe volt, van és lesz. Ezt pedig a szüleimnek köszönhetem. Akik minden évben azon fáradoztak, hogy megteremtsék a csendet, a nyugalmat, a békességet és a nagyszülőkkel karöltve bontogassuk ki a vágyott játékokat, ajándékokat.
Apukám szülei már régóta nem ünneplik velünk a karácsonyt.
Mikor becsukom a szemem, mégis ott ülnek mellettünk: mamám vékony kezeit egymásba kulcsolva a térdére helyezi és alig láthatóan önkéntelenül mozgásba lendül. Kerek szemüvegén keresztül szemléli a gyerekek örömsikolyával tarkított bontogatását, és belekóstol a diós csemegébe, amit az ő receptje szerint sütöttem. Nem szól semmit, de a szemében a csillogás mindennél többet ér.
A papám halvány árnyként öleli körbe mamát, hiszen oly pici voltam még, mikor elvesztettem, nem tudom kivenni az arcát. De a jelenlétét most is érzem. Együtt van a család.
Anya a vállamra teszi a kezét, kizökkenek az álmodozásból, és visszacsöppenek a gyermeki mosolyok közé. Odaülök melléjük a kanapéra, és mi, felnőttek túláradó boldogsággal nézzük, miként ujjonganak egy-egy vágyott ajándék kibontása után a gyerekek, unokák, dédunokák.
Ajándékbontás végeztével beszélgetünk, gőzölgő borlevest eszünk, nagyokat nevetünk. Erre az estére félretesszük a fájdalmat, a panaszkodást, a sértettséget és a napi gondokat.
Ez ma a szeretet ünnepe.
Ekkor éles pittyegés zavarja meg a csendet.
Megrázom a fejem, és egy szempillantás alatt kint találom magam az agyam emlékekkel és vágyakkal tarkított terméből. Az viszont időbe telik, mire rájövök, mi is sípol ilyen eszeveszetten.
Három lépéssel a sütőnél termek, és felrántom az ajtaját. Füst árad ki a gyomrából. Köhögni kezdek, majd rongy után kapok és kirántom az edényt, amiben a csirke pirult kissé sötétbarnára. A homlokomon megjelenik egy apró barázda.
Még felocsúdni sincs időm, már hallom a lábak trappolását felfelé. Mosollyal az arcomon indulok eléjük, de amint ajtót nyitok, a legkisebb vörösre sírt szeme fogad, a másik üvöltve, duzzogva cammog felfelé, a férjem megmaradt haja az égnek mered, a legnagyobb gyerek meg duzzogva követi.
Sebaj! – legyintek magamban, ettől még minden lehet olyan csudajó, mint ami a szemem előtt pergett. Mindenkiről lehámozzuk a ruhákat, beimádkozzuk őket kezet mosni, megnyugtatom a síró gyereket, a másikat megölelgetem, a harmadik bevonul duzzogni, a negyedik meg rajzolni. A férjem újult lendülettel felhozza a fát, de a lépcső kanyarjában rosszul mozdul, meghúzza a hátát. Szerencse, hogy a káromkodását csak én hallottam… remélem.
Kicsit ereszkedett vállal, de beállítja a fát a helyére, és kiimádkozzuk a gyerekeket, hogy együtt díszíthessük a fát. Természetesen összevesznek, ki melyik díszt rakja a fára, melyik kinek a helye, ki evett eggyel több szaloncukrot és amúgy is, tavaly is pont ez a tesó tette fel a csúcsdíszt a helyére, és ez egyáltalán nem igazságos.
A homlokomon megjelenik a következő barázda.
A legkisebb mindennemű könyörgést, fenyegetést és hát… vesztegetést figyelmen kívül hagy, és megmakacsolja magát: ő márpedig nem fog délután aludni. A férjem egy órát próbálkozik, mire tikkelő szemmel jelenik meg a nappaliban. Egymásra nézünk és elnevetjük magunkat. Sebaj! Ma karácsony van!
Mire eljutunk az indulásig, túl vagyunk három földhözverős hisztin (minek ide alvás…), kettő kisfokú agyvérzésen, némi hajbakapáson az öltözködés miatt, így mire az autóba jutunk, a homlokom terem egy újabb aprócska barázda. A békés autózás vágyálma még a város vége tábla előtt szertefoszlik: a legkisebb az alváshiány miatt sír, a középső hangosan énekel, a két nagy pedig szócsatát vív egymással. A rádióban kellemes karácsonyi zene szól… éljen karácsony!
Érkezés előtt tíz perccel alszik el a kicsi, így az autóban dekkolok vele még fél órát. A többiek az ablakból integetnek, hogy menjünk már, bontanák már az ajándékokat. Legalább mosolyogva ébred, így halványan még pislákol a remény lángja, hogy menthető az este.
Amikor belépünk az ajtón, az ismerős kép fogad: félhomály, halk zene, beszélgetés és nevetés. A gyerekek vágyakozva nézik a fát – már nyoma sincs a rosszkedvnek. A legkisebb is csatlakozik hozzájuk. Végre mindenki megnyugszik és én újra abban a pillanatban találom magam, mint gondolatban. De ez most nagyon is valós.
S nekem ugyanúgy megfogalmazódik a gondolat: ez a szeretet ünnepe. Ha a mindennapi mókuskerékben kikerülhetetlen is a veszekedés, a düh, a harag, a kiabálás, az ellentét sosem lehetne akkora, hogy szenteste, amikor összegyűlik a család, és a gyerekek szemében ott csillog a varázslat, a csoda… ne szorítsuk háttérbe azokat.
Nekem ez a nap maga volt a varázslat gyerekként és ma is az. Mert az amúgy rohanó világban ilyenkor sikerül lecsendesülni három napra, amit együtt tölt az egész család. És ekkor bepótoljuk az elmaradt beszélgetéseket, öleléseket, nevetéseket. Most nem rohanunk. Élvezzük, hogy mindannyian együtt vagyunk.
