2022-ben volt 10 éve, hogy érettségiztem, ami eléggé meglepett, még ha tudok is számolni. Még nagyon élénken él bennem az a 19 éves, matrózblúzos lány, aki annyi mindent hitt. Jó visszanézni rá, és szívesen megnyugtatnám, hogy semmi nem múlik most azon a pár tételen, amin ő szétgörcsöli magát.
Így amikor hallottam az Együtt kezdtük film koncepciójáról, azt éreztem na végre, ez az én filmem. Valahogy azt vártam, hogy lehetne egyfajta Moszkva tér folytatás, vagy legalábbis az én generációm kultfilmje. Na jó, tudom, hogy ez nem kicsi elvárás, de merjünk nagyot álmodni. Sajnos, nekem nem hozta az elvártat.
Miről szól az Együtt kezdtük
Kerékgyártó Yvonne második filmje a nagysikerű Fomo után egy osztály pár tagjának életét mutatja be 10 évvel az érettségi után. A történet maga az érettségi banketten kezdődik 2011-ben, majd 2021-ben verődik össze újra a régi baráti társaság egykori osztálytársaik, Juli és Renátó esküvőjén.
Megismerjük Marcit, az Angliában bartenderkedő főszereplőt, aki persze itthon szebbnek festi le a kinti karrierjét. De van itt örök kamasz, enyhe drogfüggőséggel küzdő egykori osztály rosszfiúja, meg a gimi óta együtt lévő jótanuló és álmodozó zenész pasi, na meg a rosszlány, aki szinte semmit se változott első ránézésre. Meg pár olyan ember, akiről még ennyit se tudok írni, ami sok mindent elmond.
Szóval adott egy balatoni lagzi, ahol mindenki szembe kell, hogy nézzen az egykori énjével, vágyaival, és azzal, mi is történt az elmúlt pár évben.
Mi a bajom a filmmel
Annyi potenciál lett volna ebben a sztoriban, hogy arra kevés is a karakterem, de valahogy minden kiforratlannak, befejezetlennek, vagy klisésnek tűnik. A gimis bankett, ahol mindenki VBK-zik, mert attól majd biztos minden mai 29-30 évesnek könnyes lesz a szeme, hogy de jó is volt a szar bort olcsó kólával felütni.
Na meg Mucsi. Ne értsétek félre, nagyon bírom, és ha van bármi vicces a filmben, az neki köszönhető. Csak egyszerűen azt érzem, hogy az elmúlt 20 évben, ha egy magyar film vicces akart lenni, de nem volt ötlete, akkor mindig előhúzta a Mucsi féle poénos, mogorva figurát és tádám, meg is van oldva.
Amit még hiányoltam, hogy lássam a szereplők fejlődését, motivációt. Hogy megértsem, ki miért teszi azt, amit. De azon kívül, hogy a fiúknak mondjuk szakálluk lett, a lányoknak meg szép, felnőttes sminkjük, nem tudtam meg sokkal többet arról, mi történt velük az elmúlt 10 évben.
És emiatt a levegőben lógás miatt lesz egyre idegőrlőbb a film, ahogy haladunk a vége felé. Persze, vannak benne szép képek, kedves gondolatok, de egy percig se éreztem, hogy rólam szól.
Pedig rólam szól! Az én generációmról, és a problémáinkról, vagyis arról kellene. És persze, megkapar egy-egy fontos kérdést, de sose kapunk választ vagy bármilyen gondolatot.
Pedig itt vagyunk mi, közel 30 évesek tele frusztrációval, mert fel kellene nőni. Itt állunk a családalapítás kapujában, a felelősségválallás nyomasztó érzésével, legyen az karrier, vagy házasság és gyerek kérdése. Már nem lehet mindenre azt mondani, hogy majd ráérünk, vagy legalábbis ezt az érzést nyomja belénk a társadalom. Jó lett volna, ha a film végén legalább azt érzem, hogy nem vagyok egyedül.
Hogy a szereplők is buktak el. Ők is rájöttek, hogy valami nem az ő útjuk, hogy nem baj, hogy nem az lettél, akit a gimiben elképzeltél. Hogy felnőttnek lenni nehéz és nem is egy egyértelmű pillanat, amikor azt érzed, na kész, most már vége a gyerekkornak. Hanem egy nehéz folyamat, ami lehet, hogy igazán sosem ér véget.
Szólhatott volna erről is az Együtt kezdtük, ehelyett egy kicsit komolyabb limonádé film lett, amiben üvölt a Mizu, meg még mindig vicces a részegen okádás. Kár érte.
További filmajánlók itt.
