Viki az ELTE-n filmelméletet, majd a METU-n media design-t tanult. Szabadidejében lelkesen fotóz, köt és kreatív ír. Jelenleg social media management pozícióban dolgozik egy multinacionális cégnél. A vele készült interjúban a fotózásról és a felnőtté válásról beszélgettünk.
Hogyan jött az életedbe a fotózás?
Általános iskola vége felé kaptam egy digitális fényképezőgépet. Tisztán emlékszem rá, komoly 3 megapixellel dolgozott. De akkor vált igazán hobbivá és nagy szerelemmé a fotózás, amikor gimnázium alatt a családommal kiköltöztünk Norvégiába. A gyönyörű tájat nem lehetett nem fotózni. Sok önarcképet is készítettem, mert az elején nem voltak ismerőseim, barátaim, gyakran voltam egyedül. A fotózás akkor egy olyan eszköz volt, ami kikapcsolt, békét és elfoglaltságot jelentett.
Viszont hivatalosan nem tanultam fotózást. Workshopokon vettem részt, illetve a Látszótér fotós közössége az, ami nekem sokat segített. De alapvetően nincs fotós végzettségem, mégis részben fotósnak tartom magam.
Azóta, ha jól tudom, már nem a 3 megapixeles kamerával dolgozol?
Nem. (nevet) De erről eszembe jutottak az óriási objektíves kamerák, és amikor megjelenik valaki egy ilyennel, és emiatt tudod, hogy ő a fotós. Én ezeket a nagy gépeket nem szeretem. Nekem egy pici, tükör nélküli fényképezőgépem van, ami egyrészt súlyra könnyű, másrészt senki nem vesz észre, ha a kezemben tartom. Sokkal bátrabban tudok vele dolgozni, még a tipikus kattogó hangja sincs, így senkinek sem tűnik fel, ha lőttem egy fotót. Ezáltal pedig sokkal közelebb tudok kerülni az emberekhez, például eseményeken, anélkül, hogy megzavarnám őket.
Mostanában miket szoktál fotózni?
Az utóbbi időben sok eseményt fotóztam: esküvőket, workshopokat, előadásokat. A másik nagy munkafolyamom a Hepp Ildikóval való közös munka. Ildi keramikus, Paprika Keramika néven dolgozik, és a tárgyait fotózom. Nagyon élvezem. Meg volt egy-két felkérésem, hogy készítsek portrét. Nagyjából ezek.
Mik azok az értékek, amiket képviselsz a fotóiddal?
Nem szeretem a photoshopot. Persze nem arról van szó, hogy ha valakinek aznap egy óriási pattanása van, akkor azt nem fogom eltüntetni. De a ráncokat például nem szeretem retusálni. Az arc textúráját sem szeretem elvenni a szerkesztések által. Mondjuk nem is a “beauty” vonalat képviselem, ahol ez szükséges lenne.
Én úgy tekintek a fotóimra, mint egyfajta dokumentálási lehetőségre, amivel az érzéseket kapom el. Van az a mondás, hogy az indiánok nem szerették, ha fotózzák őket, azt érezték, hogy ellopják a lelküket. És ez valahol tényleg így van, ott marad a képen a nyomatod. Én viszont pont ezt szeretem benne, ezért nem akarok senkit megmásítani. Úgy szeretnék fotózni, ahogy én látok, és engem ebben a természetesség inspirál.
Érdekes, hogy mennyi eszközünk van már, amivel képesek vagyunk teljesen megmásítani a fotókat.
Igen, szerintem is nagyon érdekes a technika fejlődése. Amikor megjelentek a fotók, a festőknek nem kellett többé realistáknak lenniük, így jött a hiperrealista időszak. Majd a fotó elérkezett oda a digitalizációban, hogy bele tudunk nyúlni, így elkezdett absztrakt lenni. A festmények pedig újra hiperrealisták. Elgondolkodtató ez a váltakozás a formák között.
De igen, alapvetően a fotó arra lett kitalálva, hogy a pillanatot elkapja. Konzerválja azt úgy, ahogy van. Ezzel kapcsolatban a következő szint már a film, én a filmelmélet kapcsán sokat foglalkoztam Dziga Vertov filmjeivel, elméleteivel.
Mi miatt?
Vertov egy szovjet-filmrendező volt. Az ő filmelmélete a Kinoglaz, aminek több aspektusa van. Egyrészt szerette volna a filmet úgy használni, mint egy digitális szemet, vagyis hogy az többet lásson, mint amire az ember képes és felfedje számunkra a láthatatlan valóságot.
Egy filmben 24 képkockát látunk másodpercenként, amit már fel tudunk sokszorozni, így gyakorlatilag vannak olyan pillanatok, amiket ki lehet vágni belőle. De még így is egy-egy kockát nem érzékelünk szabad szemmel, mert az agyunk nem arra van ráépülve. Vertov ezeket a pillanatokat akarta “kiszedni”, és ezt hívta valóságnak.
Ezek ha jól értem, valahol a nem tudatos pillanatokat jelentik.
Igen. Amit fel lehet úgy is fogni, hogy miért akarnék mindent látni? És úgy is, hogy ezáltal vajon az ember mögé tudunk látni? Hogy ki is ő valójában.
Nagyon izgalmas az embereket fotózni. Neked hogy jött, hogy ezen belül a természetes vonalat képviseld?
Szerintem a fotósok mindig a személyiségüknek megfelelően indulnak el, hiszen a fotók nagyon expresszív dolgok. Még akkor is, ha a valóság rögzítésére használjuk őket, ami viszont mindenki számára nagyon szubjektív. Engem azon túl, hogy mit veszek fel, hogyan öltözködöm, nem érdekelt a divat. Soha nem sminkeltem magam.
Fotós példaképeim többek között Diane Arbus, aki rengeteg önarcképet készített. De ő sem stúdióban, hanem például kifejezett freak show-kba járt, cirkuszba, és parkokban is simán fotózott számára érdekes, különleges embereket. Ide tartozik még Vivien Maier, aki csak a halála után lett híres. Ő kifejezetten street fotós volt. Mindemellett imádom Richard Avedon portéit is nézni, de nekem nincs érkezésem arra, hogy úgy beállítsam a modelljeimet, mint ő.
Szerinted igaz az a kifejezés, hogy valaki fotogén?
Sokszor jönnek úgy hozzám, hogy róluk nem lehet jó képet csinálni. Ez nem igaz, mindenkiről lehet, csak idő kérdése. Ezért kell a fotós, hogy segítsen megmutatni azt az oldaladat. De szoktam ajánlani az önarcképek készítését is, ami ahelyett, hogy eszeveszettül tengernyi szelfit csinálnánk, inkább tudatosan megvizsgáljuk magunkat, nem szerkesztjük a fotóinkat és természetes fényt használunk. Biztos vagyok benne, hogy mindenki megtalálja azt a szöget, pontot, amiben a legszebbnek érzi magát.
Beszéltünk már ráncokról, természetességről. Most kanyarodjunk át a felnőtté válás témára. Neked mit jelent az, hogy valaki felnőtt? Fel lehet nőni igazán?
Szerintem fel lehet és fel is kéne. Én úgy gondolok a felnőtt létre, hogy felelősséget vállalok magamért. Amíg gyerek voltam, addig az érzéseim, indulataim, a külvilág befolyásolt, kontroll nélkül lehetett lenni, ezt a felnőtt létbe már nem tudod áthozni.
És a felelősségvállalás pedig nemcsak magadra és a tetteidre, hanem a környezetedre is kihat. Azt szoktam mondani, hogy mindenki csináljon amit akar, csak ne bántson, mert annak nincs értelme. A másik kárára egoistának lenni szerintem nem jó. Ugyanakkor egyfajta boldog egoizmust jó lenne megtanulni.
Szerinted a fotók vagy a fotózás tud segíteni a felnövésben?
A fotózás egy megfigyelő álláspont. Tanulással tudsz felnőni. Ehhez a fotó jó eszköz. Vegyük például az önarcképkészítést, ami egy jó önismereti út, és segít a felnövésben.
Amikor a kezedbe kerül a gyerekkori képed, milyen érzések jönnek fel benned?
Kisgyerekként szerettem, ha fotóznak, de van egy olyan időszak, 10-től 15 éves koromig, amikor nincs kép rólam, mert nem hagytam. Most viszont jó lenne, ha azok is meglennének, hogy lássam, mi zajlott akkor bennem. Egyébként amikor a gyerekkori énemet látom, nem érzem annyira távol magam tőle. Majd ha például 60 éves leszek, lehet már máshogy fogok ehhez állni, de még nem érzem magamtól annyira távolinak. Még akkor is ha nem nagyon rak helyre, hanem inkább csak egy lenyomatként szerepel egy időszakomról.
Gyakran szoktad elővenni a régi képeidet?
Saját képeimet nem nagyon. Ez lehet fotós ártalom. Ha az instagram archívja nem dobálná fel, hogy három éve ezeket a fotókat készítettem, akkor eszembe sem jutna. Ami egyébként szörnyű. (nevet) Viszont más egy albumot lapozgatni. Ha otthon vagyok a nagyinál, persze előveszem a gyerekkori fotókat, és nagyon jó átlapozni őket. De a digitális világ sok előnye mellett ez az egyik hátránya, hogy elszakadunk ezeketől a fizikai dolgoktól. Pedig egy fotónak akkor van igazán értelme ha előhívják, kinyomtatják, és annyiszor átlapozzák, hogy ott maradnak a zsírfoltok a papíron.
Az, hogy egy teljesen másik országba költöztél, segített a felnövésben?
Én 15 éves voltam amikor elköltöztünk Norvégiába a családommal, de ott csak fél évet töltöttem, mert nagyon rosszul éreztem magam. Magántanuló voltam, csak norvégot tanultam, motiválatlan voltam, meghíztam. 6 hónap után hazaköltöztem a nagymamámhoz. Ez egy jó tanulópénz volt, mert nem voltak velem a szüleim. Innentől kezdve az érettségire való jelentkezéstől, a postára menésig, magamnak kellett mindent megoldanom. Megtanultam önállónak lenni, ezért hamar fel is nőttem.
Szerinted milyen eszközökre van szükség ahhoz hogy valaki “jó” felnőtt legyen?
Ez egy nehéz kérdés. Szerintem az élet hozza magával, hogy mikor kell felnőnöd. És egyszer mindenkinek lesz igénye arra, hogy azzá váljon. Az olyan dolgok, mint hogy elkezdesz magaddal és önismerettel foglalkozni, olvasol pár Máté Gábor könyvet, elmész terápiára, mind segítenek abban, hogy megbirkózz ezzel az állapottal és teljes legyen a felnőtté válás.
Viki portfóliója a www.viktoriabach.com oldalon elérhető. Még több fotóért pedig keresd fel az instagram oldalát.
A tavalyi eseményünk beszámolóját, melyen Viki fotózott, itt olvashatod.
