Ha valakitől most kapnék egy varázsgömböt és azt mondaná nekem, hogy rázzam meg, majd kívánjak egyet, biztos, hogy a nagyszüleimhez repülnék vissza az időben. Imádtam őket és imádtam a náluk, velük töltött időt. Miskolcon születtem, sokan városi lánynak mondanak, de a szívem mindig is a vidékies élethez húzott. Mert akkoriban, ott még tényleg minden más volt. Minőségi időt tudtunk együtt tölteni a családunkkal. Nem volt okos telefon, és social média. Sokszor, mikor beszélgetünk a párommal a gyermekkorunkról, és közben látom a környezetemben lévő gyerekeket felnőni, egy picit elszomorodom. Tudom, hogy már más világot élünk és (sajnos) lassan természetes lesz, hogy 6 évesen már Tik-tok sztár lesz valaki, de sajnálom is egy picit ezeket a gyerekeket, hiába van meg mindenük. Azokat az élményeket már soha nem fogják átélni, mint mi 25 évvel ezelőtt. Na, de ez egy más téma. Elmesélem inkább nektek, miért szerettem minden nyáron a Nagyszüleimnél lenni és mi hiányzik legjobban abból az időszakból.
A szüleim elváltak, mikor óvodás korú voltam, ezért Édesanyám, öcsém és én elköltöztünk Miskolcról. Tiszaújváros lett az új otthonunk. Ott folytattam az ovit, majd az általános iskolát is. A nyarakat pedig az én imádott nagyszüleimnél töltöttem. Eleinte Anyukám is jött velem a buszon, de mivel elég hamar önállóságra neveltek, így mikor már általános iskolás lettem egyedül is utazhattam. Nagyon szerettem. Nagylánynak éreztem magam tőle. Megvettem a jegyet egyedül, leültem az első ülésre a buszsofőr mögé, ahogy Anyukám mondta, a leszállásnál pedig nem volt gond, mert már fejből tudtam, mikor melyik falu és melyik megálló következik.
Magdusom azért még eleinte várt a buszmegállóban, de nem azért, mert nem bízott bennem, hogy nem tudom, hol kell leszállni, hanem egész egyszerűen csak a biztonság kedvéért. Mindig valami finomsággal várt. Általában a kedvencemet sütötte, kókuszkockát és pogácsát. Magdusnak volt bent a házban egy kamrája és kint egy főzőkonyhája. Emlékszem a kamrában mindig hűvös volt, de imádtam, mert a nagy nyári melegben felüdülés volt oda bemenni. Én pedig elég sokat osontam be oda, mert ott volt a hűtő, ami telis tele volt finomságokkal, illetve l az asztalon letakarva a finomabbnál finomabb gyümölcsök, amiket Laci papómmal szedtünk a gyümölcsfákról.
Itt volt még Nagyi tésztagyúró gépe is. Nagyon sokszor próbált megtanítani, hogyan kell házi, gyúrt tésztát készíteni. Ez általában úgy nézett ki, hogy még a tésztát össze is tudtam állítani, szépen konyharuhával letakartam, majd miután már kellőképpen megdagadt, kellett volna beleraknom a gépbe. Na, ez a folyamat már több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel ment. Igazából pont emiatt nem csodálkozom azon, hogy a mai napig hadilábon állok a sütéssel. Bármit megfőzők, ha kell a legnagyobb melegben is képes vagyok 8 liter babgulyást készíteni, de a sütést, ha lehet, átengedem másnak. Nagyi persze mindig jókat mosolygott rajtam, és próbált felvidítani, hogy ne csüggedjek, nem dől össze a világ, ha nem tudok tésztát gyúrni. Tudta Ő is, hogy százszor hamarabb összegyűjtöm a tojásokat a tyúkok alól, megetetem a nyuszikat és a malacokat, vagy kimegyek hátra a kertbe zöldségért, és a tyúkot is simán megpucolom a húsleveshez.
Imádtam az állatokat. Voltak cicák, kutyák, nyuszik, tyúkok, kakas, libák, malacok. Mivel nem voltam egy átlagos kislány, tehát nem mindig csak a baba érdekelt, így nem meglepő, hogy a malacok közül volt egy kedvencem és az lett az én kisbarátom. Volt, hogy még a hátára is felültem. De élveztem azt is , hogy sertepertélhettem Nagyapa műhelyében is, barkácsolgattam, csavaroztam. Szerettem kivenni a részem mindenben, amiben csak lehetett. Ha kellett fára is másztam, hogy leszedjem az érett gyümölcsöket. Esténként betereltem az állatokat a helyükre, majd Magdussal elsétáltunk a faluban lévő tehenész bácsihoz, kezünkben akkoriban még műanyag flakonokkal a friss boci tejért. Legjobb vacsora volt a hideg tej, vagy kakaó, a finom kaláccsal vagy reggelire lekváros kenyérrel.
Reggelente elsétáltunk a boltba, meg a postára Magdussal, ahonnan túró rudi nélkül soha nem jöttünk ki. A délutáni pihi után alig vártam, hogy két óra legyen, és már ott csüngtem a kerítésen, leselkedve át a szomszéd nénihez, hogy mikor áll már ki a fagyis triciklivel. Amikor elkezdett csengetni én már rohantam is az aprópénzzel a kezemben, (akkoriban még csak 50 forint volt egy gombóc fagyi) és álltam a kapuban, szorongatva a kilincset, várva, mikor nyithatom végre. Magdus mindig citromot, Nagyapa csokit, én meg vaníliát vagy pisztáciát ettem.
Miután elnyaltuk a fagyit, jött a közös program Laci papóval. Soha nem hagytuk ki, mikor náluk nyaraltam. Fogtuk Ladyt az én barna, fehér foltos keverék kutyusomat, és lementünk a tópartra fürdeni, meg kavicsot szedni. Mikor írom ezeket a sorokat, tisztán él bennem a kép, ahogy próbálom rávenni, hogy jöjjön be velem a vízbe. Kis makacs volt, mint a gazdája, de imádtam. Végigkísérte a gyerekkoromat, egészen a középiskolás évekig.
Vasárnap reggelenként olykor templomba mentünk Nagyival, délután meg Laci papóval és két csomag szotyival a kezünkben szurkoltunk a foci meccsen. Kint az udvaron a kamra mellett, ahol Magdus főzött, volt egy tároló helység, ahol Anyukám, Nagymamám és Nagypapám régi iskolás könyveit, füzeteit, iratait tárolták. Na meg persze táskákat. Az én szemeimnek igazi kincses barlang volt. Magamra zártam az ajtót, felkapcsoltam a lámpát és órákat eltudtam lenni odabent. Kutakodtam, keresgéltem, gyűjtögettem. Minden alkalommal eldöntöttem épp milyen szerepjátékot szeretnék játszani, és milyen kellékek kellenek hozzá. Fogtam Anyukám egyik régi táskáját, iratait, füzeteket, tollat, egy plédet és a kedvenc kék színű hupikék törpikés motoromat és elindultam dolgozni.
A pléd általában azért kellett, mert azt terítettem le a fűbe, ha éppen babásat játszottam. Legtöbbször titkárnő, tanár néni, doktor néni, anyuka voltam. Itt van előttem, ahogy vállamra csapom a táskát, fogom a motoromat és elindulok. Persze mindig csak a kapuig meg vissza közlekedtem. Soha nem mentem el szó nélkül sehova. Ha pedig meguntam, akkor beültem a Laci papó által készített fa hintába, hintázni egyet. Ehhez van is egy rövid sztorim, ami hűen tükrözi, hogy elég makacs, akaratos, és öntörvényű kislány voltam. Papóm aznap nyírta le a füvet és mondták nekem, hogy lassan lökjem magam, ne akarjak most kiugrani, mert, hogy általában azt csináltam, de persze én meg sem hallva, amit a felnőtt mondott nekem, azzal a lendülettel pár lökés után ki is ugrottam. A baj csak az volt, hogy olyan szerencsétlenül érkeztem a fűbe, ami ugye frissen volt nyírva, hogy konkrétan felszántottam. Következménye, egy jó nagy plezúr lett az államon, meg az orromon. Persze volt sírás, meg hiszti bőven, de hát én voltam a szófogadatlan, megérdemeltem.
Ha valaki megkérdezi, miért szerettem náluk tölteni az egész nyarat, és mi hiányzik a legjobban? Nagyon egyszerű a válasz. Magdus és Laci papó hiányzik a legjobban, ő miattuk szerettem ott lenni. Engem soha nem passzoltak le, és soha nem éreztem, hogy nyűg lennék a számukra. Imádtam velük lenni. Imádtam a reggeli tojásszedést, nyuszi etetést, délutáni tópartozást, vagy a boltba sétálást és a tyúkpucolást is. De legjobban azokat az estéket, mikor közöttük fekve álomra hajtottam a fejem, miközben foghattam a kezüket.
Minden alkalommal, mikor visszagondolok ezekre az időkre, könnybe lábad a szemem. Nagyon hiányoznak. Sokszor kívánom, bárcsak kaphatnék még egy vasárnapot, mikor még egyszer utoljára náluk ebédelhetnék. Bemutathatnám nekik Ádámot, a páromat. Laci papóval biztos megtalálná a közös hangot. Bár először tutti, hogy jól szemügyre venné, ki is ez a srác, aki meghódította az Ő drága kislyánya szívét. Mert Ő csak így hívott engem, Drága kislyányom. Magdus meg mindenfélét sütne, ami szem szájnak ingere. Mint a mesékben, terülj, terülj, asztalkám lenne. Hmm… kár, hogy nincsen aranyhalam, hogy kívánjak egyet.
Na, de nem szomorkodom, mert végtére is, a boldog gyermekéveimről szólt ez a cikk. Mert az voltam. Egy mosolygós, csintalan, boldog kislány, akinek sajnos nincs sok fényképe, mert akkoriban még nem volt nagy divat pózolni a kamerának, de nem bánom, mert én minden emléket elraktároztam, itt élnek a szívemben és örökre itt is maradnak.
