A Banyaerdő nevű társadalmi vállalkozás Dencsházán karolja fel a hátrányos helyzetű embereket, és velük együtt olyan finomságokat hoznak létre, amik környezetileg fenntarthatóbbak az átlagosnál. Priksz Gáborral beszélgettünk.
Páran talán már tudjátok, hogy balatoni lány vagyok és Keszthelyen nőttem fel. Lassan 9 éve élek a fővárosban, így azért már van összehasonlítási alapom a vidéki lét és a fővárosi élet között. Mostanában pedig egyre többször húz vissza a szívem.
Nem egyszerű annak a nőnek az élete akinek a választottja rettenetesen szeret építkezni, felújítani és barkácsolni. Főleg, ha ez a valaki nem beszéli a magyar nyelvet.
Zuggó Zsófia jelenleg Zalaegerszegen él, 1 éve kutyaszitter és -kozmetikus. Nem meglepő, hogy mindene az állatok! Az interjúból kiderült, hogyan jutott el idáig, és mit szeret a leginkább a munkájában.
Máthé Szabinával, a Slow Flow Walks alapítójával a véletlen, vagyis egy Facebook hirdetés hozott össze minket. A véletleneknek, mint kiderült, nagy szerepük van az életében. Egy éve vállalkozó, és erdei élménysétákat szervez a Balaton-Felvidék, Bakony környékén.
„És mi leszel, ha nagy leszel?” – halljuk annyiszor gyerekfejjel. Akkoriban állatorvos, színész, és ehhez hasonló klassz dolgokról álmodoztam munka téren. De ha a diákmunkáimból indulok ki, én most gyümölcsszedő, pénztáros, nyomdai dolgozó vagy kukoricacímerező lennék.
Mindig is volt egy idealista elképzelésem a vidéki életről: friss levegő és legelésző tehenek a kert végében. Iszom a forró kakaót a gyönyörű verandámon a hintaszékben, miközben nézem a naplementét az idomított kutyáimmal az oldalamon. Ezek az álmok azonnal szertefoszlottak, amikor átvettük a kulcsokat a házhoz, és belecsöppentünk a kőkemény valóságba.
A magyar tengertől körülbelül 40 kilométerre nőttem fel, és bár nem lógattam a lábam egyfolytában a partján, mégis balatoni gyereknek tartom magam. Életem meghatározó napjait töltöttem ott családom, osztálytársak vagy épp barátok társaságában.
Bár én magam egy egész nagy városból származom, de hát a vidék az vidék, még ha az élet sohasem ennyire fekete vagy fehér. Merem remélni, hogy egyszer eljutunk arra a szintre, hogy a főváros szülöttei nem nézik buta parasztnak a vidékit, és fordítva sem gondolják, hogy azok a pestiek azt hiszik lila a tehén.
Mondta nekem mindenki másfél éve, amikor közöltük, hogy márpedig mi falura költözünk. Cikksorozatomból kiderül, vajon igazuk lett-e!
A Banyaerdő nevű társadalmi vállalkozás Dencsházán karolja fel a hátrányos helyzetű embereket, és velük együtt olyan finomságokat hoznak létre, amik környezetileg fenntarthatóbbak az átlagosnál. Priksz Gáborral beszélgettünk.
Páran talán már tudjátok, hogy balatoni lány vagyok és Keszthelyen nőttem fel. Lassan 9 éve élek a fővárosban, így azért már van összehasonlítási alapom a vidéki lét és a fővárosi élet között. Mostanában pedig egyre többször húz vissza a szívem.
Nem egyszerű annak a nőnek az élete akinek a választottja rettenetesen szeret építkezni, felújítani és barkácsolni. Főleg, ha ez a valaki nem beszéli a magyar nyelvet.
Zuggó Zsófia jelenleg Zalaegerszegen él, 1 éve kutyaszitter és -kozmetikus. Nem meglepő, hogy mindene az állatok! Az interjúból kiderült, hogyan jutott el idáig, és mit szeret a leginkább a munkájában.
Máthé Szabinával, a Slow Flow Walks alapítójával a véletlen, vagyis egy Facebook hirdetés hozott össze minket. A véletleneknek, mint kiderült, nagy szerepük van az életében. Egy éve vállalkozó, és erdei élménysétákat szervez a Balaton-Felvidék, Bakony környékén.
„És mi leszel, ha nagy leszel?” – halljuk annyiszor gyerekfejjel. Akkoriban állatorvos, színész, és ehhez hasonló klassz dolgokról álmodoztam munka téren. De ha a diákmunkáimból indulok ki, én most gyümölcsszedő, pénztáros, nyomdai dolgozó vagy kukoricacímerező lennék.
Mindig is volt egy idealista elképzelésem a vidéki életről: friss levegő és legelésző tehenek a kert végében. Iszom a forró kakaót a gyönyörű verandámon a hintaszékben, miközben nézem a naplementét az idomított kutyáimmal az oldalamon. Ezek az álmok azonnal szertefoszlottak, amikor átvettük a kulcsokat a házhoz, és belecsöppentünk a kőkemény valóságba.
A magyar tengertől körülbelül 40 kilométerre nőttem fel, és bár nem lógattam a lábam egyfolytában a partján, mégis balatoni gyereknek tartom magam. Életem meghatározó napjait töltöttem ott családom, osztálytársak vagy épp barátok társaságában.
Bár én magam egy egész nagy városból származom, de hát a vidék az vidék, még ha az élet sohasem ennyire fekete vagy fehér. Merem remélni, hogy egyszer eljutunk arra a szintre, hogy a főváros szülöttei nem nézik buta parasztnak a vidékit, és fordítva sem gondolják, hogy azok a pestiek azt hiszik lila a tehén.
Mondta nekem mindenki másfél éve, amikor közöltük, hogy márpedig mi falura költözünk. Cikksorozatomból kiderül, vajon igazuk lett-e!
