Emlékszem, gyerekként elképesztően irigyeltem a felnőtteket. Leginkább amiatt, hogy szabad akaratukból tesznek bármit. Alig vártam, hogy én is kiszállhassak az iskolapadból, és elmondhassam, hogy dolgozom. Akkoriban ezzel volt egyenlő számomra a felnőttség: a munkával.
Amikor gyerek voltam, volt olyan időszak, hogy nagyon vágytam már arra, hogy én is felnőtt legyek. Hogy senki ne mondhasson meg nekem semmit, és én dönthessek a saját életem felett. Aztán felnőttem.
Mikor felnőttként számot vetünk életünkről és a benne fontos helyet elfoglaló személyekről, sokan arra a következtetésre juthatunk, hogy barátságaink régre nyúlnak vissza. De vajon van hely mellettük új embereknek is? Egyáltalán akarjuk, hogy legyen?
Emlékszem, gyerekként elképesztően irigyeltem a felnőtteket. Leginkább amiatt, hogy szabad akaratukból tesznek bármit. Alig vártam, hogy én is kiszállhassak az iskolapadból, és elmondhassam, hogy dolgozom. Akkoriban ezzel volt egyenlő számomra a felnőttség: a munkával.
Amikor gyerek voltam, volt olyan időszak, hogy nagyon vágytam már arra, hogy én is felnőtt legyek. Hogy senki ne mondhasson meg nekem semmit, és én dönthessek a saját életem felett. Aztán felnőttem.
Mikor felnőttként számot vetünk életünkről és a benne fontos helyet elfoglaló személyekről, sokan arra a következtetésre juthatunk, hogy barátságaink régre nyúlnak vissza. De vajon van hely mellettük új embereknek is? Egyáltalán akarjuk, hogy legyen?
