fbpx

Kedvesség, átok a neved!

"Már megint hagytam magam. Megint túl kedves voltam, és emiatt megint én szívok, pedig már ezerszer megfogadtam, hogy többet nem leszek túl kedves, sőt, kedves sem akarok már egyáltalán lenni. Pláne nem külföldön."

A minap ezredjére is kérdőre vontam a főnökömet, hogy nem kellene-e már végre leülnünk és megbeszélnünk, hogy mégis mennyi az annyi, mire számítsak a jövőben?  Mert amúgy ez nagyon szép és jó, hogy én itt dolgozom, és hogy tovább maradtam, mint az eredeti megállapodásunk alapján kellett volna. Mert kell a pénz, de nem kellene ezt úgy mégis most, így egy hónappal az eredeti alku lejárta után már rendezni? Esetleg egy új szerződést csinálni? Én is pénzből élek, és persze, én elhiszem, hogy neki ez most nagyon jó, mert azt hiszi, hogy puszta kedvességből látom el továbbra is a feladatokat.

A válaszán nem kettő szemöldökömet, egyből négyet is felhúztam (a szemceruza is felugrott a szemöldökömről). “Aszonta”, hogy beszélhetünk róla, ha lesz idő két vendég között.

Ez a számi mentalitás, mint megtudtam. Nem törjük itt össze magunkat holmi munkában, minek is azt.

(Még a végén kiderül, hogy tényleg létezik a számi-magyar rokonság, hiszen, az otthoni közigazgatás is nagyjából eme elv mentén működik. Tisztelet a maroknyi, de létező kivételnek persze!)

Hál’isten, annyi méltóságot még megőriztem magamban, hogy azért erre már elég határozottan megjegyeztem, hogy ezt nem két vendég között szeretném megbeszélni, úgy kutyafuttában, hanem nyugodt körülmények között, súlyt és rangot adva a beszélgetésnek, egy külön erre kijelölt időpontban, hogy legyen komolysága a dolognak.

“Hogy kezelj már végre teljesértékű partnerként, ne pedig úgy, mint egy kedves rokont, akire egyébként minden szart rá lehet lőcsölni.”

Erre jött a főnökömtől egy már megszokott “jajaja” legyintés.

Majd viccesen azt is hozzátette, hogy “tudod, te könnyű eset vagy, mert te már itt vagy és dolgozol. A kollégád, aki jön, még nincs itt, vele már megegyeztem.”

Az igen. Hogy mi mindenért lehet már a mai világban hátrányos pozícióból indulni, káprázatos…És hogy pont mindig én…

Őszintén nem tudom, hányan dolgoztak volna az én helyemben tovább ezután a mondat után.

Persze, a helyzetemet a járvány, és a “kasszahiány” nem könnyítette éppen meg, így a már jól bevált, tán mondhatni magyaros megoldást választottam: nyeltem egyet, és reménykedve csinálom tovább, hiszen, ha eddig is kifizetett, akkor talán nem lesz gáz, és még a szerződést is megkapom, mire lejár a szezon.

Csak az elv zavar. A kihasználás szaga, ami bántja, mit bántja, már facsarja az orromat.

A kedvesség vonzóvá tesz, mindenhol ezt hallani.

Nos, engem egészen fura értelemben tett vonzóvá, mert, ha belegondolok, lehúzó suttyókból végülis sohasem szenvedtem hiányt. Sőt, igazából életem kétharmada lehúzó suttyók rajzásából állt. Energiavámpírok, haszonlesők, gátlástalanok, akik mind akartak belőlem valamit a kedvességem miatt.

Valahogy azt tapasztalom, hogy a kedves emberek nem érdekesek, nem “felek” a többi ember számára. Egyszerűen, ha valakiből pusztán a kedvesség sugárzik, nem kezelik őt igazi partnerként, és valahogy nem is tisztelik annyira. Persze, kedvelik, mert kedves, de eszükbe sem jut kedvesnek lenni vele, vagy előtérbe helyezni másokkal szemben. Nem is igazán számítanak tényezőnek, olyannak, akit esetleg meg kellene kérdezni dolgokról, akit előre kellene venni a sorban, mikor döntésekről van szó. Nem számolnak velük, inkább legyintenek egyet.

És most nem a mulyaságról, meg a „bocs, hogy élek” kategóriákról beszélek.

Egyáltalán nem kétlem, hogy léteznek olyan kedves emberek, akik sikeresek is. Ha azonban a kedvességhez társul a nemet mondás képtelensége, a mindenkin segíteni akarás érzete, az önmagunk értékének nem tudása, és a munka szeretete, na akkor már lehetnek komoly problémák.

Talán nem is a kedvesség, hanem a túlzottan kedves attitűd a baj. Mert az már talán nem is nevezhető kedvességnek.

Ha megütnek, fordítsd oda a másik orcádat is, ugye. Aki kedves, szerintem az ilyet nem tesz. Mert aki kedves, és megütik, az nem üt vissza… aki még a másik oldalára is kér egy pofont, na azt én már szimplán hülyének nevezem. Ők, vagyis mi vagyunk a túl kedves emberek.

És, ha már Bibliai motívum. Jézus is kedves volt, jól keresztre is húzták érte. Az árulók, megalkuvók, behódolók pedig vígan éltek, míg meg nem haltak. Ugye, hogy ugye. Akár így is értelmezhetném a Jézussal történteket. Még a legősibb könyvek egyikében is ott van a sorok között: a kedvesség nem túl jó biznisz… Bár, végülis egy egész hitrendszert építettek rá halála után, szóval, lehet, hogy kedvesnek lenni csak akkor éri meg, ha túlvilági hírnevet akarsz?

Nos, én még élek, és nem biztos, hogy a földöntúli hírnevet választanám, ha lehet.

Nem tudom, hogy mindig ilyen voltam-e. Valószínűleg igen, ha még fel tudom idézni azt, hogy valaki még mindig tartozik nekem az általános iskola 7. osztályából hétezer forinttal. Egyszerűen nem volt erőm elkérni, kínosnak éreztem.

kedvesség
Fotó: Embersics Judit

Nem alakult ez másként a felnőtt életemben sem. Persze, a magánéletben még elmegy, mert, ha annyira hülye és mulya vagyok, hogy nem nyitom ki a számat, akkor úgy kell. Egészen más a helyzet azonban, ha mindez a habitus képtelenné tesz értelmes és valódi bértárgyalás lefolytatására például.

Sőt, idővel aztán nem csak a pénzügyek válnak problémássá, mert valahogy külföldön szerényebb az ember, idegennyelvet beszél, nem a sajátját, szeretne beilleszkedni, szeretne újra felépíteni valamit, amihez alázatra van szüksége.

A kérdés csak az, hogy mennyi a szükséges és elégséges alázat ugye? Mennyit kell elviselni, mennyit érdemes elviselni? Mennyit kell lenyelni, szó nélkül hagyni, szó nélkül megcsinálni? Megéri-e a cél, hogy elviseljünk olyan dolgokat, melyeket egyébként otthon nem viselnénk el.  

A sokadik kudarcélményem után elgondoltam, honnan eredhet ez az egész, hogy az élet majd minden területén beérem apró morzsákkal is, hiszen okos, intelligens, jó kiállású nőnek tartom magam, akkor meg mi a gond?

Back to basics – nincs ez máshogy ebben a témában sem.

Otthonról hozott abszolút “életrenevelő jótanács” a “mindegy milyen munka, csak legyen”. Ez volt az alapkiindulási helyzetem. “A nekünk ez is jó. Nekünk ennyi jár” negatív felütésű mondatok burjánzása közepette cseperedtem fel. Nem csoda, hogy most problémáim vannak az önérvényesítéssel, és az önértékem meghatározásával.

A “mi Kovácsék vagyunk, nekünk mindig minden csak ennyire sikerül, nekünk csak ennyi jár és nem több” – szándékosan nem az én vezetéknevemet használtam, ne erősítsük már meg még inkább – naponta elhangzó, búsongó mondatokból nem lesz egykönnyen életrevaló, önmagát érvényesíteni tudó és akaró vidám felnőtt, még ha egyébként okos és nagyszájú is. Ezen kár is csodálkozni, ez az élet törvénye.

Amit elültetsz, az hajt ki!

Amikor arra kerül a sor, hogy meg kell határozni, mennyit is érek, mennyit ér a tudásom, a munkám a piacon, egyből nem is olyan nagy a szám, mint ahogy tőlem azt megszokták.

“Nekem mindegy, csak dolgozhassak” – generál mondatom egy bérigény megválaszolására.

Szánalmas.

Én, aki mindig a határozottságomról és a nagy számról voltam híres, akitől inkább néha féltek, mert ami a szívén, az a száján ember…. megbicsaklok, összeroppanok, ha az önértékem meghatározásáról van szó.

Senki sem hibátlan, mindenkinek van egy achilles sarka.  Az enyém az önértékelés, és most jött el az a pont, hogy szinte már égeti a bőrömet minden egyes nap, szó szerint fizikai fájdalmat érzek emiatt.

Jó, hogy eljött ez a pont, mert elkezdtem afelé gondolkodni, hogy talán mégsem a világ az igazságtalan, hanem én vagyok túlontúl megalkuvó, én érem be kevesebbel, mint amennyit valójában érnék.

A hiba nem a külvilágban, nem az energiavámpírokban, és haszonlesőkben van, hanem bennem, mert egyszerűen csak hagyom magam. Hagyom, mert ezt szoktam meg, ezt szívtam magamba gyerekként. Nem számít, mennyire vagyok az élet egyéb területein határozott, és karakán, ha gyerekkoromban azt a hitrendszert oltották belém, hogy nekem a véremben van a kudarc és az alsóbbrendűség. És biza az élet addig fogja elém dobálni azokat az élethelyzeteket, amelyekben meg kell kőkeményen határozni az ön-, és a munkám értékét, ameddig újra be nem árazom magam, és el nem engedem azokat a hiedelmeimet, amelyek gátolnak az előre menetelben: míg el nem engedem a “nem vagyok értékes”, “nem tudom megcsinálni”, és a “nem vagyok rá képes gondolatokat”.

Néhanapján, mikor már nagyon elegem van magamból, fel szoktam sóhajtani, hogy bárcsak valaki megtanította volna, hogyan kell a felnőtt életben megszabni az értékemet, hogyan is kell ebben az elfolyó, elmosódó, elkenődő felnőtt életben magamat és az akaratomat jól érvényre juttatni.

Ilyenkor mindig ráeszmélet, hogy ez a részemről nem más, mint a felelősség áttolása másra.

Nekem kell most már megszabnom az értékemet, még akkor is, ha piszok nehéz, és nemhogy a pálya széléről, hanem a stadion 500 kilométeres körzetéből indulok a gyerekkori értékrend téves beállítódása miatt. Nem sírhatok másra mutogatva már egy sarokban magamat sajnálva.

Nekem kell magamat “beáraznom”, és azt mondanom, eddig és ne tovább. Én ennyit érek. Ha kell a munkám, a személyiségem, akkor ennyiért megkapható. Ha ennyiért nem kell, nem én vagyok a te embered, menj tovább. Amint  meglesz a megfelelő “ár”, már tán kedves is lehetek. Kedves a nemet mondás képességével, az önmagam iránti, mélyről fakadó, békés tisztelettel, és a valós értékem megingathatatlan tudásával.

Judit blogját itt, korábbi írásait pedig itt találjátok.

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek