Ha visszaemlékszünk, gyerekként az alkotás szinte minden egyes napunk része volt. Olykor rajzoltunk ceruzával, zsírkrétával, máskor gyurmáztunk, ha pedig játszottunk, teljes történeteket kreáltunk. A fantáziánk, kreativitásunk folyton tréningelve volt, és nem ismert határokat. Bölcsiben dolgozó lelkes barátnőm csemetéinek munkáit nézve ez a képesség ma sem veszett ki a kicsikből, sőt sokszor még izgalmasabb alkotások születnek
Aztán ezt az alkotókedvet visszük magunkkal. Emlékszem, számomra az írásnak milyen szakaszai voltak. Kezdődött a naplókkal már 11 évesen, majd folyton tiniregényeket akartam írni. Bele is kezdtem, de végük sosem fejeztem be. Aztán gimiben jöttek az érzelmi szösszenetek, prózák, majd versek, és végül az újságírás. Meg az első pofonok. Hogy a verseim nem annyira jók. Talán így is volt, végül újságíró lettem, nem költő, de nem is bánom. Ha jön egy érzés vagy ihlet, úgyis kiírom, akármilyen formában is ömlik ki belőlem. És talán az alkotásban pont ez a lényeg. Nem kell, hogy költő legyél ahhoz, hogy verset írhass. Nem kell festőnek lenned ahhoz, hogy festhess, grafikusnak ahhoz, hogy illusztrálhass, vagy profi táncosnak, hogy táncolhass. Még ha nem is hivatásszerűen.
Ahogy felnövünk, egyre többször érnek minket negatív vélemények, és hajlamosak vagyunk ezekre túl nagy hangsúlyt fektetni, illetve hagyni, hogy lehúzzanak minket. Így szép lassan eltávolodunk az alkotás örömétől.
Pedig a tudomány bebizonyította már, hogy a művészetek jó hatással vannak ránk. Nem véletlenül létezik tánc-, zene- és irodalomterápia is. Ezért ha úgy érzed, hogy az alkotás meditatív számodra, megnyugtat, relaxál, vagy feltölt, ne tartson vissza a gyakorlásától az, hogy nincsen benne tehetséged, vagy éppen az, hogy mások szerint nem vagy jó benne. Hiszen miért vonnál meg magadtól valamit, ami a mentális egészségedhez járul hozzá?
