fbpx

Szabó Zoltán “Zoo_Lee”: Díszek egy karácsonyfára

Szabó Zoltán "Zoo_Lee" karácsonyi felhívásunkra küldött novellájával szerintünk sokan tudunk azonosulni. Értékeljük át vele mi is az ünnepek lényegét.
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Mintha minden évben egy kicsit nehezebben jönne. Egyre több a tennivaló. Egyre később és egyre körülményesebben kezdődik csak a hangolódás, a készülődés. Közben egyre több forrásból dőlnek a magasztosabbnál magasztosabb szónoklatok, blogbejegyzések, interjúk, képsorozatok, reklámok, amelyek mind hangsúlyozzák, mennyire fontos nap ez az évben, hogy ilyenkor kell megmutatnod igazán, mennyire fontosak a szeretteid, mennyi mindent tudsz megtenni azért, hogy igazán különlegessé tegyétek ezt a napot egymás számára.

Szinte észre sem veszed, és valójában az ünnep azzá válik, amit a heti rendszeres meetingek, eligazítások is jelentenek: egy megkerülhetetlen értékeléssé, egy feladattá, amelynek elvárása, hogy évről évre ismételd meg a tavalyi teljesítményt, vagy ha lehet, szárnyald túl. Több és személyesebb ajándék, még jobb dekoráció, még szebb fa, még meghittebb hangulat, még jobb ételek, még tökéletesebb képek. Alig hallod, ahogy a szeretteid próbálják valahogy tudomásodra hozni, hogy hagyd a francba, nem ez számít, engedj ki, legyél önmagad, csak élvezd az együtt töltött időt, zárd ki az idegeskedést és a bosszúságot.

Évről évre egyre nehezebb. Talán nyolc vagy tíz éve — amikor már egyetemista fejjel éltem meg durván fél évtizednyi késéssel a tinikori lázadást — annyira felhúztam magam az egész felhajtás, a reklámok, az egyre növekvő elvárások miatt, hogy írni akartam egy rövid füzetet, benne pár verssel, tárcával meg talán egy hosszabb novellával, amiben kifejezésre akartam juttatni, számomra hogyan üresedett ki és kezdett el haldoklani ez az ünnep. “Leégett a karácsonyfa”. De legalábbis elkezdett kiszáradni. És hiába sikerült azóta ezt a lázadást valamennyire kinőni, az érzés megmaradt. Az érzés, hogy minden újabb karácsony egyre üresebb, egyre kapkodósabb, az a fa pedig nem tűnik élettel telibbnek.

Ami persze nem jelenti azt, hogy feladnám. Valahogy végül minden évben akadt legalább egy olyan pillanat, amiért azt tudtam mondani, hogy megérte, hogy na, erre kellett volna mindig is koncentrálnom, nem pedig olyan dolgokra, hogy kinek mit és mennyiért vegyek, mennyit sikerült dekorálni, vagy hány nappal az ünnep előtt lenne ildomos már letenni az évre a munkát, ha megtehetem. Olyanok voltak ezek a pillanatok, mint a díszek a fán, amelyek valahogy feledtetni tudták, mennyire száraz is az a törzs. Hogy mennyire hullanak a levelek. Hogy mennyire hiányzik az a tömény fenyőgyanta illat, ami hetekig betöltötte a szobánkat, amikor még a fát ott állítottuk fel.

Van ezekből a díszekből már legalább egy dobozra való. És ha már idén a szokásosnál is nehezebb a készülődés – mert persze nem maradt szabadnapom az év végére, és az ajándékvásárlást is az utolsó pillanatra hagytam, meg mellesleg az egész szomszédos háború meg a válság miatt valahogy jobban szoronghatok, mint amennyire azt hajlandó vagyok magamnak bevallani, és ennek a tetejébe az ünnep előtti utolsó szabad hétvégére 39 fokos lázzal ütöttem ki magam, amiben csak az vigasztalt, hogy legalább nem covid –, talán először megpróbálom őket a fára aggatni. Nem mindet, csak épp a legnagyobbakat és a legszebbeket, épp csak annyit, hogy legalább legyen esélye ellensúlyozni a rengeteg ellenérzést és pánikszerű, belső önmagamra förmedést, amelyek amellett érvelnek, hogy hiába van még pár napom, már most elrontottam az egészet.

Lássuk hát, mink is van – kezdjük rögtön az égővel, úgyis az az első, aminek fel kell kerülnie. Vajon ez most divatosnak számíthat? Emlékszem, ez volt valószínűleg a legelső karácsonyfaégő, amit életemben láttam, vagy legalábbis a legelső, amire emlékezni tudok. Igazi retro, ormótlan, nagy égőfejek, mintha valaki színes felespoharakat, vagy áttetsző műanyagból formált, eperalakú jégdarabokat fűzött volna egy drótra. Nem emlékszem, hogy mások karácsonyfáján láttam-e ilyeneket, ezért valahogy két-három éves fejjel el is döntöttem, hogy a mi fánkon van a legszebb égő. Aztán persze tönkrement, vagy csak a szüleim lecserélték, és még évekig gyászoltam, mert azok az új, pici, pislákoló füzérek a nyomába sem érhettek.

Gömbök. Túl sok van belőlük és túl különbözőek ahhoz, hogy sorra vegyem mindet. Az első gömbök, amiket még anyával akasztgattunk a fára, nagyok voltak és színesek, mint a tipikus piros és kék karácsonyi gömbök a filmekben. Aztán egy időben a húgom és apa majdnem minden évben vettek egy újabb garnitúrát, mert megvolt mindig az éves terv, hogy milyen legyen a fa színvilága, amit tükröznie kellett a szaloncukroknak, a díszeknek, az égőnek és a füzéreknek is. A barátnőmmel közös fánkra pedig már nem is hagyományos gömbök kerülnek, hanem különböző mókás díszek, amik között van hamburger, játékkontroller és unikornis is. Arra azért emlékszem, hogy még régen dédnagymamám házi készítésű habcsókja is felkerült a tűlevelek közé. Meg egy mézeskalácsszerű keksz, dióval a közepén, amiből pont a diót nem szerettem soha. Az a szokás pedig talán apai nagyapáméktól jött, hogy a fán mindenképp lennie kell egy kis csengőnek is. A nagy családi vacsora után náluk nagyapám, nálunk – amíg már át nem került a fa a gyerekszobából a nappaliba – apa ment be először mindig a fához, kitenni az utolsó ajándékokat, felkapcsolni az égőket, meggyújtani a gyertyákat, csillagszórókat, és akkor szólalt meg a csengő, amikor mehettünk mi is.

Csillagszórók! Sosem lehetett elég sok és elég nagy. Amikor egyik évben felfedeztük a közel 20-30 centis óriásokat, attól kezdve úgy emlékszem, a húgommal mindig könyörögtünk, hogy legalább egy csomag legyen azokból is. Ha a fára már nem fért, hát legalább a kezünkben azt fogtuk, és amíg leégett, addig énekeltük a “Mennyből az angyalt”, a “Pásztorok, pásztorokat”, a “Dicsőséget” és a “Kis karácsonyt”. Műhó – vajon miből készült az a furcsa szagú, sprével felfújt fehér műhó, amit ha megfogtunk, utána mindig kezet kellett mosni? Szaloncukrok is kellenek, a kedvenceim a fehér végű, színes, csillogó csomagolású darabok voltak, amiket most “retro szaloncukor” néven árulnak, vagy ha azokat nem sikerült szerezni, akkor anyai nagyszüleimnél az angyalkás szaloncukor. Egy része fel sem fért az aprócska fenyőfájukra, amire gyerekfejjel mindig rácsodálkoztam, mert szinte egy virágcserépben is elfért, olyan aprócska fát állítottak minden évben. Vajon igazi volt, vagy náluk láttam először műfenyőt?

De biztos kifelejtek valamit. Hát persze, a talpat, már megint a talpat. Alig három éve, amikor először karácsonyoztunk úgy barátnőmmel, hogy már a szentestét is kettesben és nem a szüleimnél töltöttük, a műfenyőnknek természetesen a talpát tudtuk elkeverni úgy, hogy több óra keresés után sem találtuk meg, és már kezdtem miatta elkeseredni. Ő egy pillanatra sem, és végül azt találta ki, hogy felnyitottunk egy puffot, és úgy állítottuk bele a fát, hogy kitámasztottuk egy csomó kéretlen antikvár könyvvel, amiket előtte pár hónappal sóztak a nyakunkba. Talpat kellő fantáziával azt hiszem, bármiből lehet csinálni. Az ellenben közel sem mindegy, hogy ki van melletted ilyen mentőötleteket gyártani.

Azt hiszem, kész. És úgy tűnik, működik. Mintha nem is lenne száraz az a törzs. Mintha érződne a tűlevelek illata. Mintha nem is látszódna más, csak az rengeteg pillanat elmúlt és megismételhetetlen karácsonyokból, és azok, amik még lesznek és lehetnek.

Kapcsolódó cikkek