Nem madarak énekelnek az ágaikon, hanem mi. Nem az erdő állatainak adunk menedéket, hanem magunknak.
A fa erős, szilárd, természetes. Nyáron dús, télen kopasz. Nyáron kifelé, télen befelé hajol. Erdős-, lápos-, sziklás talajon is megél. Egyedül és társaságban.
Régóta foglalkoztat az emberek és a természet kapcsolata, de azt eddig még nem vettem észre, hogy mi magunk vagyunk a természet. Pedig hányszor hangoztattam, hogy a szobanövényeink, kertünk, a bolygónk állapota minket tükröz. A fák törzsének ráncaiban, leveleinek ereiben minden élményünk, emlékünk ott van. Bennük visszatükröződünk. Őket tiszteljük, szeretjük, óvjuk, magunkat nem. Hova veszett a kapcsolat?
A fák sosem ítélkeznek; befogadók, elfogadók. Sokféle létezik. Csak rájuk kell nézni egyszer igazán, és meglátni, hogy évszázadokig élnek. Ha éveinket mi is kitöltenénk a jelennel, és nem mással, magunkkal, észrevennénk, hogy nem 70-80, hanem száz évekig élünk. Minden élmény, tapasztalás métereket növeszt rajtunk, ha hagyjuk, és gyümölcsözni fog minden magunkba fektetett energia, legyen az fény, víz, vagy mi magunk.
Gyökerek nélkül nem virágozhatunk.
Szöveget inspirálta Hu Yang Kamilla A fák anatómiája c. cikk és az Otthon Holográfiája – Alkotói Workshop.
Illusztrációt készítette: Lénárt Flóra, további munkái itt elérhetők.
