Csütörtök reggel, ahogy autóztam Budapestre, hallgattam a rádiót, benne egy tudósító beszámolóját, hogyan mentettek ki tíz óra alatt egy kislányt a romok alól. Aztán szóba került az a fénykép, ahol egy édesapa fogja az élettelen kislánya kezét a romok alá szorulva és törölgetnem kellett a könnyeimet. Azonnal a saját gyerekeim mellett szerettem volna lenni és átölelni őket.
Egyből eszembe jutott, hogy a mai modern, felgyorsult, technológiától túlcsordult világban mennyire is vagyunk jelen a gyermekeink, családunk életében?
Vajon hányszor morgolódunk, mert épp nem érünk rá, és megzavarnak minket? Fontos sms-t, üzenetet kapunk, netán egy hívást – és máris felborul a fontossági sorrend. Családon belül is.
Nem egyszer látom a játszótereken, mikor a férjemmel elvisszük a gyerekeinket, hogy a szülők gubbasztanak a padon, bújják a mobiltelefont, görgetik az oldalakat, a gyermekük meg épp mászik fel valahova, rohangál, vagy a park másik oldalán tart már.
Hiába kiabál, hogy „anya”, „apa” – épp nem érnek rá azzal foglalkozni, hogy rá figyeljenek, mert leköti őket a közösségi élet. Közben pedig észre sem veszik, miről maradnak le a saját gyerekük, gyerekeik életében. Lehet, hogy abban a pillanatban nem annyira érdekes a homokozóban tizenkilencedszerre is felépíteni a tornyot, vagy fél órán keresztül lökni a hintában, miközben fura arcokat vágsz neki, mire ő fülig érő szájjal nevet… de számára ezek jelentik a legfontosabbat: a törődést. A szülőknek pedig a kapcsolódási pontot a gyermekükhöz.
Nem hiszem, hogy nagyot tévedek, ha azt mondom, vannak olyan családok, ahol mindent megadnának ezekért a pillanatokért. De nekik valamiért nem adatott meg. Mi, akiknek meg mindez megvan, sokszor nem értkeljük kellőképpen.
Hiszen egyszer kisbabák, egyszer totyogók, egyszer nyílik ki fokozatosan számukra a világ. Egyszer van első lépés, először kibújt fogacska. Ha elesik, neki akkor, ott van szüksége rá, hogy felsegítsük. Nem amikor elolvastunk egy cikket a telefonon, vagy válaszoltunk egy üzenetre, esetleg megírtunk egy emailt a laptopon.
Vajon mennyit tudunk a gyermekünkről? Eléggé ismerjük? Megteszünk-e mindent, amit tudunk?
Elhiszem, és tudom, hogy az egész napos munka után néha az ember másra sem vágyik, mint pihenésre, esetleg csendre, talán egy kis egyedüllétre.
De vajon a gyerekeink, akik egész nap másokkal töltötték az időt, kivel szeretnék eltölteni azt a pár órát, amikor hazaérkeznek?
Az óvodában, az iskolaudvaron csillogó szemekkel közelednek felénk, omlanak a karjainkba, puszilgatnak, ölelgetnek – és alig várják, hogy együtt legyünk. Amint betesszük a lábunkat a lakás ajtaján, be nem áll a szájuk, nem győzzük hallgatni a három, esetenként négy gyermek mesélését. Van, amikor az egyiket nem lehet „levakarni” rólam, vagy a férjemről – mert annyira hiányoztunk neki. Mert számára mi vagyunk a biztonság, a bástya.
Vajon mit érezne, ha azt látná, hogy nem érdekel a mondandója, mert fontosabb olvasnom valamit, vagy chatelnem valakivel?
Csalódott lenne.
Múltkor egyik ismerősöm mutatta a telefonját, amin eltört a védőüveg. Mondtam, hogy az ilyen előfordul – mire megkérdezte, a gyerekek sokat fogdossák-e a telefont – utalva arra, hogy talán nálunk is előfordult már ilyen. Határozottan rávágtam, hogy nem! Rám nézett, és ennyit kérdezett: „Hogy sikerül ezt betartani?”
Úgy, hogy amint belépünk a lakásba, az első dolgunk eltenni a telefont az ajtó melletti tárolóba. Amikor a gyerekekkel vagyunk otthon, nincs telefonozás, nincs netezgetés, chatelés – akkor a gyerekek a fontosak és a családunk. Természetesen, ha hívnak, és meghalljuk, felvesszük, de amikor együtt vagyunk, rájuk figyelünk: beszélgetünk, mesélünk, játszunk, nyúznak minket, és sokat könyörgünk. De ez ezzel jár. Ezt vállaltuk, amikor gyerek mellett döntöttünk.
Büszke vagyok arra, hogy nem is emlegetik a telefont, a számítógépes játékokat, nem az az első kérdésük, hogy nézhetik-e a youtube-ot, nem kell nekik belemerülni telefonos játékokba, hogy jól érezzék magukat és nincs igényük rá, hogy ilyen kütyük tulajdonosai legyenek.
Helyette rajzolnak, képregényeket írnak, társasoznak, mesét olvasnak és olvasunk együtt, diavetítőzünk, festünk – néha veszekedünk és kiabálunk, mert előfordul, hogy szelektív hallással bírnak. De mindig ott vagyunk nekik.
Este kicsit összebújunk, ha kell, megbeszéljük a világ dolgait, azokat a problémákat, amik nyomasztják – rendszerint erre alvás előtt kettő perccel kerül sor… hirtelen rengeteg mondanivaló tör elő belőlük. De aztán kimerülten bújnak ágyba.
Ez a földrengés is a legjobb példa arra, hogy sosem tudhatjuk, mi fog történni. Természetesen nem ekörül forognak a gondolataink, de igyekeznünk kéne jobban odafigyelni rájuk, a gyerekekre, ami nem egyszerű… mert lemondásokkal, kimerültséggel és odafigyeléssel jár. De a törődésnek a végén meglesz az eredménye.
Amikor tiniként, fiatal felnőttként, vagy akár már szülőként ott ülnek velünk szembe, és szóba kerül a gyerekkoruk, akkor teljes odaadással tudunk majd mesélni nekik első pillanatokról, botladozásról, sok közösen eltöltött időről. És ha netán valamire nem emlékszünk, azt az időskor számlájára írhatjuk, nem arra, hogy elfoglaltságaink miatt kihagytuk a lehetőségeket, pillanatokat.
