A mai felgyorsult világunkban fontos, hogy minél több szülő halljon olyan módszerekről, amelyek segítségükre lehetnek a gyerekeik megfelelő érzelmi nevelésében, a könnyebb felnőtté válásban és akár a kamaszkor nehézségeinek átvészelésben, a szülők-gyerekek közötti szakadékok mérséklésében.
A mérgező szülők gyerekei számára sokkal nehezebb lehet a felnőtté válás. Nehéz és hosszú útra kell indulniuk, hogy kitörhessenek az „árnyéklétből”. Útjuk során felnőttként kell megtalálniuk és önmagunkban is felépíteniük azt a világot, amire gyerekként is szükségük lett volna, de sohasem lehetett benne részük.
Nézem a Törökországban történt földrengés mentőseinek beszámolóit, hallgatom a híreket, látom a facebook-on keringő videókat, ahogy kiemelnek a romok alól apró babákat, kisgyerekeket, anyukákat, apukákat. És összeszorul a szívem. Hiszen nekem is vannak gyerekeim.
Hosszan tartom a hidegbe az arcomat. Jól esik ez a fagyos, frissítő levegő. Kitárok minden ablakot a lakásban, amiben hónapok óta egy lélek sem járt.
Amikor gyerek voltam, volt olyan időszak, hogy nagyon vágytam már arra, hogy én is felnőtt legyek. Hogy senki ne mondhasson meg nekem semmit, és én dönthessek a saját életem felett. Aztán felnőttem.
Azt hiszem, azoknak, akik gyereket nevelnek, nem ismeretlen ez a kérdés. Nálunk, négy gyerek mellett ez a téma napi szinten előtérbe kerül. Ameddig kicsik a gyerekek, jókat mosolygunk az ötleteken, de ahogy nőnek, ez a kérdés már nem is tűnik annyira jelentéktelennek.
Anna a munkából hazafelé bámult kifelé a troli ablakán. Körülötte fáradt és türelmetlen emberek: magában bosszankodó néni, hangosan mindent kommentáló óvodás és az anyukája, aki inkább a mobilja kijelzőjébe mélyed. Ekkor átfut az agyán, talán újra elkezd futni. Az olyan stresszoldó.
Lukoviczki Réka, avagy Robotlány, a Lábatlan Blog szerzője, sportoló, és még egy csomó minden. 21 évesen, egy autóbalesetben veszítette el a lábát, de kapott egy új életet, amit ő nagyon is kihasznál. Terveiről és az elfogadásról beszélgettünk.
A hónap témája az elfogadás, így gondoltam illene írni valamit nekünk is a témában. Hiszen úgy hiteles igazán egy újságíró, ha ő is bele adja saját magát. Gondoltam én. Aztán napok teltek el és semmi.
A mentális betegségekre a szakmai segítség mellett a társadalom elfogadó és segítő attitűdje volna a legfőbb orvosság. Az elfogadás által kialakulhatna az a bizalom, és megélhető lenne a valódi biztonság, melyben szorongással/depresszióval küzdő ember gyógyulni tudna.
A mai felgyorsult világunkban fontos, hogy minél több szülő halljon olyan módszerekről, amelyek segítségükre lehetnek a gyerekeik megfelelő érzelmi nevelésében, a könnyebb felnőtté válásban és akár a kamaszkor nehézségeinek átvészelésben, a szülők-gyerekek közötti szakadékok mérséklésében.
A mérgező szülők gyerekei számára sokkal nehezebb lehet a felnőtté válás. Nehéz és hosszú útra kell indulniuk, hogy kitörhessenek az „árnyéklétből”. Útjuk során felnőttként kell megtalálniuk és önmagunkban is felépíteniük azt a világot, amire gyerekként is szükségük lett volna, de sohasem lehetett benne részük.
Nézem a Törökországban történt földrengés mentőseinek beszámolóit, hallgatom a híreket, látom a facebook-on keringő videókat, ahogy kiemelnek a romok alól apró babákat, kisgyerekeket, anyukákat, apukákat. És összeszorul a szívem. Hiszen nekem is vannak gyerekeim.
Hosszan tartom a hidegbe az arcomat. Jól esik ez a fagyos, frissítő levegő. Kitárok minden ablakot a lakásban, amiben hónapok óta egy lélek sem járt.
Amikor gyerek voltam, volt olyan időszak, hogy nagyon vágytam már arra, hogy én is felnőtt legyek. Hogy senki ne mondhasson meg nekem semmit, és én dönthessek a saját életem felett. Aztán felnőttem.
Azt hiszem, azoknak, akik gyereket nevelnek, nem ismeretlen ez a kérdés. Nálunk, négy gyerek mellett ez a téma napi szinten előtérbe kerül. Ameddig kicsik a gyerekek, jókat mosolygunk az ötleteken, de ahogy nőnek, ez a kérdés már nem is tűnik annyira jelentéktelennek.
Anna a munkából hazafelé bámult kifelé a troli ablakán. Körülötte fáradt és türelmetlen emberek: magában bosszankodó néni, hangosan mindent kommentáló óvodás és az anyukája, aki inkább a mobilja kijelzőjébe mélyed. Ekkor átfut az agyán, talán újra elkezd futni. Az olyan stresszoldó.
Lukoviczki Réka, avagy Robotlány, a Lábatlan Blog szerzője, sportoló, és még egy csomó minden. 21 évesen, egy autóbalesetben veszítette el a lábát, de kapott egy új életet, amit ő nagyon is kihasznál. Terveiről és az elfogadásról beszélgettünk.
A hónap témája az elfogadás, így gondoltam illene írni valamit nekünk is a témában. Hiszen úgy hiteles igazán egy újságíró, ha ő is bele adja saját magát. Gondoltam én. Aztán napok teltek el és semmi.
A mentális betegségekre a szakmai segítség mellett a társadalom elfogadó és segítő attitűdje volna a legfőbb orvosság. Az elfogadás által kialakulhatna az a bizalom, és megélhető lenne a valódi biztonság, melyben szorongással/depresszióval küzdő ember gyógyulni tudna.
