Utazás közben és otthon is jellemzően szólt valami zene: Andrea Bocellitől kezdve, Fiestán, Yannin, Republicon és Blackmore’s Night-on át még a Sonata Arctica egyik albuma is rendszeres vendég volt nálunk.
Már általános iskolásként is, de végül gimisként váltak igazán meghatározóvá a dalszövegek az életemben – mind magyar, mind angol dalok tekintetében. Már akkor sem szerettem a felszínes mondanivalójú szövegeket, hanem kerestem a mélyebb tartalmúakat, amik nekem segítettek az éppen aktuális lelkiállapotom átvészelésében.
Később, amikor a tánc a hivatásommá vált – előbb salsa tanárként, később zumba oktatóként -, végleg elköteleződtem a ritmusos, dallamos zenék világa mellett – főleg a latinos beütés volt a nyerő, mint a salsa, bachata, chacha és hasonlók. Azonban a dalszövegekre fordított figyelmem mit sem csökkent.
Sosem tudtam azonban azonosulni a manapság rádióbarátnak mondott dalokkal, amik eljutottak arra a szintre, hogy akár lekeverhetnénk bármelyik dalnak az ének részét, és ráilleszthetnénk egy másikra, annyira egyformák a géppel összetákolt zenei alapok – lehet, hogy észre sem vennénk a különbséget.
Az elcsépelt, közhelyekkel tarkított szövegekről pedig inkább szót sem ejtek. És még örülhetünk, ha valaki eléri az ének értékelhető szintjét, nem csak próbálja ritmusra mondogatni a szöveget.
Bár zenei hallgatottságom tág határok között mozgott már akkor is, mikor összeismerkedtem a férjemmel, a metál valahogy a hátsó sorban kullogott, ugyanis bedőltem én is azoknak a tévhiteknek, hogy a metálban csak üvöltenek, hörögnek… és amúgy is, hallgathatatlan, mégis mi a jó benne?
Férfiasan bevallom, nem vettem a fáradtságot, hogy utána járjak, hiszen megvoltak a magam által kedvelt zenéim. Amikor Petivel jobban megismertük egymást, szépen adagolni kezdte, hogy ő tulajdonképpen milyen zenéket is szeret. Nem várta el, hogy én is metál őrült legyek, mint ő, és csak apránként kezdett bevezetni az igazi metál világába. Tartott attól, hogy esetleg besokallok… ami egyébként meg is történt párszor, de a lelkesedésem töretlen maradt.
Türelmesen meghallgattam, amiket mutatott, igyekeztem befogadó lenni. A legelső alkalmak egyikén sokkolt egy videóval, melyben az énekesnő lágyan elkezd énekelni, dallamosan, gyönyörű hangon. Mire azonban épp belemerültem volna a dalba, olyan mély torokhangra váltott, hogy tátva maradt a szám, és pislogni is elfelejtettem. Metálkedvelők körében biztosra veszem, hogy már ebből tudják, kiről van szó. Azért a többieknek elárulom, ez a banda a Jinjer – és a Pisces című daluk – volt.
A metál kezdetét az 1970-es években a Black Sabbath-hoz kötik. Én nem ezzel a zenekarral kezdtem. Mint írtam, szép apránként vezetett el engem Peti odáig, hogy ma már a kedvenc dalaim metálos bandákból kerülnek ki.
Az első lemez, amit sokat hallgattam „kezdőként”, a metál amolyan bevezetőjének szánta a férjem. Ez a The Night Flight Orchestra – Aeromantic című lemeze volt. Dallamos, kellemes ének – engem nagyon megfogott.
Az igazi áttörést az hozta meg, amikor Érdre utaztam, és az autóban bennmaradt egy lemez, amit elkezdtem hallgatni. Ez pedig a Creed volt. Teljesen letaglózott a zene, a szöveg… voltak dalok, amiket többször is meghallgattam. Otthon aztán a youtube-on megnéztem a videóklipeket, és beszereztem az összes lemezét. Annyira nagy kedvenc lett, hogy a most megjelent könyvemben bele is írtam az egyik dalát, amiért odáig vagyok.
Hogy miért ennyire jó a metál? Többek között azért, mert számomra nagyon fontosak a dalszövegek. És itt nem közhelyes szövegekkel találkoztam, hanem valódi, mély érzésekkel. A Full Circle című albumuk egyszerűen zseniális, és a dalok nagyrésze az énekes, Scott Stapp bejárt poklát mutatja meg. Jó szívvel ajánlom a Thousand Faces, az Away In Silence vagy akár az On My Sleeve című dalát. A Creed annyira nagy hatással volt a metálos életemhez vezető úton, hogy az esküvőnkön az egyik dalunk a Rain volt tőlük.
A következő nagy hatást rám a Godsmack tette, mégpedig az Unforgettable című számuk. Ebbe a gyerekek is beleszerettek. Otthon egymás után többször meg kellett hallgatni, mind a négy gyerek dobolt a levegőben, ugrált, énekelt a videóval együtt. Én egyszer megtanultam a dal elején lévő dobrészt… dobolni. Egyelőre most szünetet tartok a hallgatásában.
Innentől nem volt megállás.
Megismerkedtem az Amorphissal, amiben már hörög is az énekes. Az első dal, amit Peti mutatott nekem, az Amongst Stars volt – Annekevel énekel duettet a frontember, Tomi Joutsen. Totálisan letaglózott a klip, a zene, a hangzás, a lüktetése, a ritmusa. Libabőrös lettem. Ezek után rongyosra hallgattam a Queen Of Time című lemezüket. Elképesztően zseniális hangja van az énekesnek, emellett amikor hörgésbe vált át, az sem zavaró, sőt, nekem kifejezetten tetszik a hangszíne.
Életem első metál koncertjét nem reklámozom, csak Peti miatt mentem el, de nekem nem a világom. Nem úgy a következő, ami a Riverside volt. Jártam már sok koncerten, de ennyire közvetlen, kedves előadókkal még nem találkoztam. A Barba Negra kinti helyszínén rendezték meg a húszéves jubileumi koncertjüket. Nem volt tömegnyomor, közel álltam a színpadhoz, igazán felemelő élményben volt részem. A dob, a gitár a szintetizátor és az énekes… mindenképp hallgassatok bele egyszer!
Számomra a nonplusz ultra együttes a Soen. Sohasem álltam még végig egy koncertet az első sorban, de náluk igen. És végig énekeltem az összes dalukat! Az Imperial lemez valami fenomenális! Az énekhang, a témák, a gitár és a dobjáték is csodálatos. Emellett nem győzöm hangsúlyozni a dalok mondanivalóját. Nem légből kapott elcsépelt szavakat kiabálnak a nagyvilágba, hanem minden soruknak, mondatuknak jelentése van.
Ki nem hagynám a sorból, főleg, mert táncoslány is vagyok, a Volbeat-et. Én nem tudom végighallgatni úgy a dalaikat, hogy ne járjon végig a lábam. Egyik számukra még majdnem zumba koreográfiát is írtam. Legutolsó lemezüket, a Servant Of The Mind-ot előbb hallgattam végig, mint Peti. Irtó büszke vagyok rá, hogy amikor odajött elújságolni, hogy megjelent az új lemezük, én már azt tudtam rá mondani, hogy „tudom, végig is hallgattam”. Egy valamit sajnáltam benne… hogy a sorok végén épp csak alig hallható hörgések vannak. Kicsit hiányérzetem volt miatta. De a magyarországi koncertjük szintén bekerült a kedvenceim közé. Természetesen nem bírtam ki tánc nélkül… a székek között.
Jelenlegi nagy kedvencem a Shinedown, de sorolhatnék még rengeteg szuper metál zenekart, akiknek mind érdemes adni egy esélyt, mint például az In Flames, Opeth, Korn. Képzeljétek, van olyan lemez, amely egy egész történetet vezet végig húsz számon, egy óra negyven percen keresztül. Ez pedig nem más, mint Ayreontól a The Human Equation. Egy baleset következtében kómába esik a főhős. Így két szálon viszi végig a cselekményt: az egyikbena családtagok beszélgetései hangzanak el, a másikbanpedig a fiú a traumáival kerül szembe és dolgozza fel azokat. Én végig olvastam hozzá a szövegkönyvet. Mindenképp adjatok egy esélyt neki.
Természetesen nekem is vannak olyan metál bandák, akik nem tetszenek, de azt hiszem, ez természetes. Nem szerethet mindenki mindent. De kár lenne még esélyt sem adni ezeknek a nagyszerű zenekaroknak, holmi előítéletek miatt.
Ugyanis a legtöbb metál zenében olyanokat alkotnak ezek a srácok (esetleg lányok), amilyenekkel ritkán találkozni egy-egy koncerten. Olyan zenei tudásuk van és annyira alázatosak, amilyeneket ritkán látni. Nem beszélve arról, hogy valóban mély, fontos mondanivalójuk van a szövegeiknek, amelyek megmozgatnak az emberben érzelmeket, és sokszor el is gondolkodtatnak. Elhihetitek, van miből meríteniük. Egy biztos: példaként állnak előttem a zeneiség terén, és az egyik kedvenc műfajom a metál lett.
