Ezen téma kapcsán Toldi Veronika magyar szakos tanárral és mentálhigiénés szakember-jelölttel beszélgettem, aki kisiskolás és kamasz gyerekeknek szóló foglalkozásokat és nyári táborokat szervez évek óta Keresd a hasonlót! felkiáltással.
Tulajdonképpen, honnan jött az ötlet, hogy kamaszoknak szóló csoportokat indíts?
Úgy érzem, én egy kicsit mindenben a margón vagyok. Hagyományos általános iskolában két-három hetet, ha tanítottam. Nekem ma leginkább az a megélésem, hogy a gyerekeknek olyan fogódzókra van szükségük, ahol azt tanulják meg, hogyan tudják magukat bátran és szabadon képviselni. Hogyan tudják megfogalmazni a szükségleteiket. Egyáltalán, hogyan tudják megtalálni a saját útjukat. Azt érzékelem, hogy erősen el vannak nyomva a gyerekek. Amit maximálisan, profi szinten kell művelniük ma – és itt egyaránt értem az iskolát és az otthont –, az az alkalmazkodás.
Teljes mértéken alkalmazkodniuk kell ahhoz, amit a szülő és a pedagógus róluk elképzelt, és közben fogalmuk sincs, hogy ők maguk mit akarnak. Ennek az extrém megfelelési kényszernek az az eredménye, hogy egy tíz fős csoportban kilenc gyerek keményen szorong. Én ezzel dolgozom.
Gondoltál arra, hogy visszamenj a hagyományos pedagógusi pályára?
Nem, nem gondolok erre. Nem találtam a helyem a hagyományos rendszer keretei közt. Azt hiszem, hogy jelenleg olyan foglalkozásokra, kreatív alkotóműhelyekre lenne a legnagyobb szükség, ahol a gyerekek szorongását, alkalmazkodási kényszerét igyekeznek enyhíteni és oldani ebben elkötelezett szakemberek. Nagyon nagy a szülőkön is a teher, ezt is látnunk kell. Én abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy a csoportban résztvevő gyerekek szülei külön is dolgoznak velem. Megrendítő azt tapasztalni, hogy a szorongó, figyelemzavarral küzdő, a testüket nehezen elfogadó gyerekek szülei is szoronganak, a szorongásukat különféle addikciókkal próbálják enyhíteni, és valódi segítséget, támogatást nem kapnak a saját életük menedzselését illetően.
Mi alapján dolgoztad ki azt a módszert, ami szerinted a legmegfelelőbb a gyerekeknek?
Nincs kidolgozott módszerem. Törekvéseim vannak, amiken mindig igyekszem finomítani, annak megfelelően, ahogy a gyerekek visszajeleznek. Hogy mégis mondjak egyetlen sarokpontot: az egyszerűsítés és a lassítás. Sokat segített ennek a látásmódnak a kiérlelésében Kim John Payne: Egyszerűbb gyermekkor című könyve. Ebben tippeket ad a szerző arra, hogy mind családilag, mind egyénileg a gyereket visszasegítsük oda, ahol még hallja a saját hangját. Hogy le tudjon lassulni. Payne azt mondja, hogy négy túlzás van a gyerek életében: a túl sok információ, a túl sok választási lehetőség, a túl sok tárgy és a túl nagy sebesség. Ez a négy gyakorlatilag megfojtja a gyerekeket. Emellett pszichológusként dolgozik a szülőkkel is. Amikor kimegy a családokhoz és leül velük beszélgetni, amit feltétlenül megkérdez tőlük, hogy mi volt annak idején az álmuk a családjukról. Egyszerűen emlékezeti őket arra, ahonnan elindultak.
Hogy látod a jelenlegi szülő-gyerek kapcsolatokat?
Attól félek, nem ismerjük a gyerekeinket. Jelenleg az van, hogy egy gyerek heti öt napból ötöt különórára jár, és a szülő ettől megnyugszik. Én pedig azt gondolom, hogy óriási tévedésben vagyunk, ha azt hisszük, hogy a ma nagyon jellemző „agyonfoglalkoztatással” tényleg afelé segítjük a gyerekünket, akivé ő válni szeretne. A hétköznapok pulzáló hajszoltságában nincs meg az az időmennyiség, a figyelemnek az a minősége és kizárólagossága, amiben a szülő azt hallaná meg, hogy kicsoda az ő gyereke. Mit akar… mitől van jól és mi hiányzik veszettül neki.
Az érzelmeink, a szükségleteink megfogalmazása nagyon fontos. A kiskamaszaimmal minden egyes alkalommal beszélgetünk arról, hogyan tudom kifejezni magam, hogy vagyok igazából. A leghétköznapibb szituációkat hozzák be a csoportba, és dramatikusan mozgásba hozzuk ezeket. Zárásként pedig megbeszéljük, kiből milyen érzéseket hozott elő a játék.
Mit gondolsz, mi lenne a megoldás? Hogy lehetne ezen javítani?
Egy gyereknek abból lesz nyelve, abból a készletből tud majd fogalmazni, ahogy vele otthon beszélnek. Ha a mindennapi otthoni nyelv része az, hogy beszélünk az érzelmeinkről, akkor a gyerek ebben szocializálódik, és jó eséllyel ő is tud majd beszélni a sajátjairól. Valahogy azt érzem, hogy kevéssé van meghallva az, hogy ők mit szeretnének. A szülők sokszor – a legnagyobb jószándékkal – rákényszerítik a gyerekekre a saját vágyaikat, szükségleteiket (legalább neki legyen könnyű…! De nem lesz az.) Az a nehéz, hogy szülőként úgy csorgunk ebbe bele, hogy nem is vesszük észre. Igen, talán a gyerek valódi igényeinek a meghallása ott kezdődik, hogy anyaként, apaként nagyon finoman ráhangolódom a sajátjaimra.
De vajon hogyan lehetne orvosolni ezt a problémát a mai korban? Amikor állandó verseny van a gyerekek között? Emellett elkezdődik a kiközösítés is, ha neked nincs például mobiltelefonod.
Ez egy nehéz kérdés… Nálunk is nagy küzdés volt, és mind a három gyerekem az osztályban az utolsók között kapott telefont. Egy ponton azt láttam rajta, hogy már nagyobb az ára annak, hogy folyamatosan azt éli meg, hogy nem tud tartozni a többiekhez, mint amennyi hozadéka van a telefon hiányának. Kicsit hasonló a probléma a különórákkal is: arányérzék, és a kevesebb a több elvének a mérlegelése szükséges talán a leginkább a belátáshoz. Amikor halkan jelzem a szülőknek, hogy kicsit visszább kéne venni, túl sok a pörgés, túl sok az információ, gyakran kapom azt válaszként, hogy a gyerek kéri… Megemlíteném megint, mert rettenetesen fontos, az Egyszerűbb gyerekkor című könyvben erre a jelenségre vonatkozó lelki láz fogalmát, ami voltaképpen a túlingereltségből fakadó belső zaklatottsága a gyermeknek. Amikor már nem valóságos a pörgés. Már nem abból jön, hogy annyi energiája van, hogy nem tud megállni. Hanem annyira nincs energiája. Tulajdonképpen épp, hogy a kimerültségnek, az elfáradásnak, a kiégésnek a jele.
Lehet, hogy hagyni kéne nekik egy kis teret, szabadidőt. Mi a véleményed erről?
Teret és szabadidőt és lehetőséget az unalomra. Alig van ma idő unatkozni…! Folyton valami ingerel, hív és csábít, hogy a figyelmem eltereljem. Kisiskolás korban is, sőt már az óvodában is. Nincs hely és idő átélni az unalom kínzó és inspiráló érzését. Aztán hirtelen ránk szakad a kamaszkor „jóleső” panaszos undora az élettől. Amire fel kell készülni, meg kell rá edződni. Azt a nihilt valahogy ki kell majd bírni. Azok a gyerekek, akik soha nincsenek egy kicsit az unalmukkal magukra hagyva, hogy megtapasztalják, hogyan lehet kibírni, átélni a semmi szorongató egyedüllétét, sötétségét és elveszettségét, totálisan felkészületlenül érkeznek majd oda, hogy a kamaszkorban minden szar. Úgy tűnik, minden oda vezet, hogy egy kicsit le kell lassulni.
Abban a csoportban, ahol már évek óta foglalkozol a gyerekekkel, látszik a fejlődés? Van eredménye a munkának?
Mindenképpen! Főleg a kiskamasz lánykacsoportban, ahol már megjelennek a problémák… hogy mit kezdjek a testemmel? Hogy tudom magam elfogadni? Mi van, ha nem tetszem magamnak? Mit kezdek azzal, ha verbálisan/fizikailag bántalmaznak az iskolában? Milyen eszközeim lehetnek, ha kiközösítenek? Ezekben a nehéz helyzetekben és témákban a legnagyobb segítség maga a csoport, annak a megtartó ereje és biztonsága.
Hogyan és mikor érdemes otthon elkezdeni a kiskamaszok felvilágosítását akár a testi változásokról, akár lányok esetében a menstruációról?
Nehéz ezt pontosan megmondani, mert teljesen egyéni mindenkinél. Mindenki másképp és máskor kezd kíváncsivá válni. Nagyon fontos ebben a szülő ösztönössége, az anya ösztönössége. Rá kell érezzen, hogy mikor jön el az az idő, amikor már nem lesz túl sok, nem lesz túl korán, és pont annyit mondasz el, amennyi épp szükséges. Az arányérzék itt is nagyon fontos… nem mindent, nem egyből. Nyilván, ahogy ébred és nő a kíváncsisága, ahogy változik a teste, ahogy változik a többiek teste, egyre jobban előtérbe fog kerülni a szexualitás, a test, és annak a változásai. Ezt minél inkább nyelvvé, szavakká kell tenni otthon. Fontos, hogy azt élje meg a gyerek, hogy erről lehet otthon bátran és biztonsággal beszélni, és nem lesz megszégyenítve, zavarba hozva emiatt. Kevés szó esett most róla, de nagyon fontos, hogy egy kiskamasz lányka érzékelje azt, hogy az anya a saját testében jól van, és mer róla beszélni.
Mert ebben is másolunk. Az első, amit megfigyelünk, az az anyánk… hogy ő hogyan van magával. Aztán kint, a világban is elkezdik keresni a női mintákat. Én is érzem a csoportban, hogy amióta elkezdtek átalakulni a lányok, másképp néznek rám. Viccesen mondva szigorúbbak az elvárások annak tekintetében, hogy nézek ki, mennyire fáradt vagy szépen sminkelt az arcom. A mintaalkotásban, mintakeresésben is fontos a csoport, a testükhöz való viszonyulásuk nehézségeinek az oldásában, mert megélhetik, hogy nincsenek egyedül, és nem lesznek a problémáik miatt megbélyegezve. Én a szülőknek azt szoktam mondani, hogy nem tudunk mindent megadni… de hozzá lehet segíteni a gyerekeket egy olyan közösséghez, ahol bátran tud beszélni, kérdezni. Meg tudja figyelni, hogy a másik gyerek hogyan dolgozik az adott problémával. Ezért is lett a csoportom hívóneve, hogy „Keresd a hasonlót!”.
Ha jól tudom, táborokat is szervezel. Csak gyerekeknek?
Bár most igazából a felnövés és a gyerekek a téma, nekem ugyanolyan szívügyem a nők és a női csoportok, táborok szervezése is. Mert azt látom, ha a nő jól van, ha egy anya rendben van a saját nőiességével, akkor tud a kamasz lányának olyan hátteret adni az ő kamaszságához, ami hiteles. A gyerekek mellett szívügyem, hogy a nőket is olyan közösségekhez juttassam, ahol azt tudják megélni, hogy nincsenek egyedül, hogy a másik is küzd és valahogy boldogul, amit el lehet lesni és tanulni a saját boldogulásomhoz.
Mit gondolsz a mesék, a meseolvasás fontosságáról?
A mese fontosságáról sokat lehet olvasni, én inkább itt a „történetmondás” fontosságát emelem ki. Azt, hogy a gyerekeinknek magunkról meséljünk, és beszéljük el a mindennapi apró kis történeteinket. Fontos az esti mese, de még fontosabb szerintem a teljesen laza, spontán történetmondás, ami tartalmazhat valóságos és a mesei elemeket egyaránt, ez nyilván kor- és igényfüggő. Kevés meghittebb pillanatot tudok elképzelni, mint amikor gyerek és szülő este bekuckózva végigmeséli egymásnak az aznapi próbatételeket vagy örömteli pillanatokat. A gyerekcsoportomat mindig így kezdjük, mi történt veled, mióta nem láttalak? Minek örültél, elszomorított-e valami?
Pontosan látom a válaszokból, vagy a nem válaszokból, hogy ki az, akinél ez sosem hangzik el otthon. Látom, hogy ki az, akinek nincs módja arra, hogy a szülőktől tanulhasson, mert a szülők sem beszélgetnek ezekről. Így a gyerekek sem találnak nyelvet ahhoz, hogy el tudják mondani, mi volt a napban a jó, az örömforrás, az esetleges bánatuk. És ez alapból tök egyszerű, de nem csináljuk. Mert fáradtak vagyunk.
A szülők is ki vannak égve…
Pontosan. A szülőknek tele van a hócipőjük mindennel, és csak csendet akarnak maguk körül. Ezt is megértem, teljesen normális igény. Csak ha azt kérdezed, hogy fog egy gyerek egészséges felnőtté válni, akkor azt tudom mondani, hogy attól, ha nyelvet tud kapni ahhoz, ami nap mint nap a lelkében történik. Ez pedig úgy lesz meg, ha van ennek rutinja a családok életében. Nagyon leegyszerűsítve: ha a beszélgetésnek van egy kontinuitása a mindennapi sodrásban. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy mennyire fontos a család ritmusa, napirendje, illetve azok a kis mindennapi rítusok, amiket a gyerekek a szülőkkel együtt tudnak csinálni.
Ez is baromira fontos. Sajnos nincsenek rítusaink. Ha azt kérdezzük, hogy mitől ennyire zaklatottak és szorongók a gyerekek, az a ritmus és a rítus gyakorlatilag teljes hiánya.
Így a végén, a saját gyermekeimmel a kamaszkor felé vágtázva… tudnál adni tanácsot, hogyan érdemes kezelni az állandó rosszkedvet, puffogást, világfájdalmat?
Igazából… túl kell élni. Békén kell hagyni. És tudomásul kell venni azt, hogy el fog múlni. Amikor jön, akkor jelen vagyok, és akkor ő a legfontosabb nekem – ott neki ez épp elég. Többnyire bunkó lesz veled, szarik a fejedre és nem tudod, tulajdonképpen kié is ez a gyerek… aztán rájössz, hogy a tiéd. És néha nálad is elszakadhat a cérna. Attól, hogy te őt ott angyali türelemmel elviseled, még hat rád valahogy, és amikor már túl sok, túl nehéz, akkor jelezd neki: vagy meghallja, vagy nem, de emlékszem, érdekes módon nálunk utána mindig egy kicsit jobb lett. A következő őrült nagy drámáig.
