Mándi László írása
Diszfunkcionális család, elszigetelt gyerekkor, perfekcionizmus. Általános- és középiskolában büszkék voltak rám a tanáraim. Az egyetem magyar szakos hallgatójaként a legtöbb oktatómtól dicséretet kaptam. Mégsem tudom felfogni a mai napig, hogy miért történhet(ett) meg velem mindez? És miért nem értik ezt meg mások?
Csak azt tudom, hogy már semmi sem olyan, mint azelőtt. Az egyetemi alapképzésem ötödik félévében jártam, amikor a stressz okozta összeomlás után a szorongásom mentális betegséggé fajult. Az íróasztalomhoz sem tudtam leülni, így tavasz lévén a szabadban tanultam végig az alapképzésem utolsó félévét. Az előadásokon majdnem elsírtam magam, haza akartam menni. Egyedül a természet, a szabad levegő és a napfény nyugtatott meg. A diplomaosztóm, amire egész addigi életemben vártam, álomból rémálommá lett. Aznap volt életem második legsúlyosabb szorongásos rohama. Mintha minden azt ordította volna a fülembe, hogy „nem vagy rá méltó”. „Kevés vagy!”. Hiába a talár, a sapka és kezemben az oklevél…
A tanári mesterképzésben egy tanévet töltöttem. Minden nap rosszul éreztem magam. A tanítási gyakorlaton teljesen ledermedtem, amit semmivel sem lehetett feloldani. Majd jött az az esős októberi nap, amikor szembesülnöm kellett a legnehezebbel: Itt most egy út véget ér…
Pedig az utolsó év lett volna. Néhány lépés választott csak el a céltól, hogy magyar-történelem szakos tanár legyek…
Az élet megy tovább? De hogyan?
Jártam terápiákra, de eddig nem igazán vezettek eredményre. Az egyetem református keresztény gyülekezeti közösségének hatására vettem részt a Csillagpont Református Ifjúsági Találkozón. Itt éltem meg a betegségem óta először, hogy milyen nagyszerű és csodálatos dolog együtt lenni másokkal. Amikor megláttam a sok egyforma karszalagot, pólót, poharat. Amikor egymás kezét megfogva énekelt az egész tábor. Akkor összeszorult a szívem és könnybe lábadt a szemem. Valami olyasmivel találkoztam, amivel talán előtte igazán még sohasem: az összetartozás és a valahová tartozás érzésével. A kapcsolódással. És bár folyamatosan szorongtam, mégis először éreztem meg valamit, egy morzsányit abból az érzésből, amit „biztonság”-nak hívnak. Ők „talán” nem bántanak. Ők „talán” szeretnek. És tényleg nem bántottak. Lehet, hogy még szerettek is. Mert szinte bárkihez odamehettem, mindenkinek volt hozzám legalább egy kedves szava. Ennek ellenére mégis ott volt bennem az a fránya „talán…” A bizonytalanság szava. Ami egyúttal lehet a remény szava is. „Talán…” A rendezvény csak néhány napig tartott…
Az élet megy tovább? De hogyan?
Sétáim során időnként visszatérek a Csillagpont helyszínét adó debreceni egyetemi campusra, ami estefelé a leginkább hangulatos. Eszembe jutnak a rendezvény néhány napjának emlékei. A kihalt helyszínt szemlélve pedig a még ma is sokak által jól ismert Edda sláger, az „Elhagyom a várost” sorait kezdem el énekelni és dúdolni magamban. „Magányosan állok egy sötét udvaron. Egy régi ócska lámpa csendesen lobog…” „A régi téren talán vár még valaki…” Dehát ki várhatna? Ki várhatna énrám? Már nincs Csillagpont. Sok idő eltelt. „Aztán csend és újra csend. A sárga hold álmosan figyel…”
Éjszaka legtöbbször megnyugszom kicsit. Mintha erőre kapnék. Tervezgetek. Talán az egész szorongásos betegség csak rémálom, és egyszer véget ér, talán pont most valami csoda folytán? Vagy hátha kiderül, hogy mindez nem velem történik. De jön a hajnal, vele együtt újra a szorongás, és azt kívánom, bárcsak sose lenne többet reggel…
Az utca sem olyan már, mint régen. Azóta nem. A betegséggel megváltozott. Személytelen és fenyegető minden. Az emberek, az autók, az épületek. Szédülök. Reszketek. Hányingerem van. Ráz a hideg. Alig bírok menni. Fáj és szorít a fejem. Ez az a fájdalom és szorítás, ami sohasem szűnik meg. Nehezen kapok levegőt. Az utcáról jó minél előbb fedezékbe vonulni. Vissza a 4 fal közé. Boltba és egyéb nyilvános helyre menni rémálom. Emberek látnak, de fogalmuk sincs és nem is érdekel senkit sem, hogy, ki vagyok, mi van velem, és mit érzek éppen. Senkivel sem szeretnék találkozni. Azt akarom, hogy senki se lásson, meg akarok semmisülni, vagy a lehető legkisebbre összezsugorodni. A „jó magyar” arroganciából végképp elegem van… Azt nálunk a legtöbb helyen ingyen adják, bónuszként… Az egyetem épülete is fenyegetően emelkedik a magasba, és megvetően tekint le rám. Ide jártam egykor. De akkor még más volt minden. Csak az emlékek maradtak. Sírok, dühöngök, amikor becsukom magam mögött újra az ajtót.
Miért történik velem mindez? És miért nem érti senki sem?
Van néhány barátom, akiket többnyire a gyülekezet adott vagy még a diákéveim. Velük jól esik találkozni és beszélgetni. Olyankor is feszült vagyok, de mégis mintha egy kicsit biztonságban lennék. Elterelik a figyelmemet, néha még oldódom is. Kedvesek. Biztatnak. Velük nem olyan fenyegető a világ, talán még barátságosabbá is válik egy kis időre. A gyülekezet és a barátok. Egy pici szikrája a kapcsolódásnak, egy szalmaszál, egy híd a világ és az élet felé. Amitől elszakadtam a betegség és a traumák által. Egy halvány pislákoló fény a sötétségben.
Fogalmam sincs, merrefelé vihet még az utam, és mi lehet valaha még belőlem?
Merrefelé folytatódhat még ez a történet?
Kapok-e valaha megfelelő segítséget a felépüléshez és a mindennapi életemhez?
Az élet megy tovább? De hogyan?
Nem tudom jelenleg a választ ezekre a kérdésekre. Egy betegség, a kudarcok és a veszteségek mégis sok mindenre megtaníthatnak. Rengeteg dolgot képesek megváltoztatni bennünk, a céljainkban, az értékrendünkben. Más emberré formálhatnak. Ami korábban fontos volt számunkra, vagy amiben egykor hittünk, más értelmet nyerhetnek. Általuk tanultam meg leginkább, hogy a szeretet, az empátia, az elfogadás és a segítőkészség a legfontosabb értékek. Bárhogyan is nyomja ránk egy önző és kapzsi világ az ellenkezőjét. Arra kellene törekednünk, hogy ezek legyenek életünk iránytűi, így többet adhatunk másoknak és magunknak is. Legfőbb célom, hogy megtaláljam önmagam, és életemnek a betegség tragédiáján túlmutató értelmét és jelentését.
A történetemmel nektek is erőt szeretnék adni ahhoz, hogy merjétek felvállalni a nehézségeiteket, a hibáitokat, a kudarcaitokat, esetleg a betegségeteket. Merjetek beszélni róla és kérjetek segítséget. Vállaljátok önmagatokat a hibáitokkal, gyengeségeitekkel és mindazokkal együtt is, amikről nem ti tehettek. Merjetek oda menni, ahol elfogadnak és szeretnek. Mondjátok ki, hogy változni, tanulni, fejlődni, gyógyulni szeretnétek, de most éppen „itt” tartotok. Mondjátok ki, hogy „ez van, ez vagyok én.” „Ez az én történetem.”
