Az én életemben az első meghatározó közösséget a versenytáncnak köszönhetem. Mikor először jártam tánctáborban, elemelő érzés volt, hogy mind azért jöttünk, hogy tanuljunk, fejlődjünk és mellette szórakozzunk. Mindannyian értettük, hogy az a kemény munka, amit ott végzünk, milyen eredményeket hoz majd a későbbiekben. Egyből könnyebb volt a „szenvedés” a sokadig óra után a próbákon, nem is fájt annyira a vízhólyag a sarkamon, amikor láttam, hogy a másiknak sokkal nagyobb virít a lábán, és mégis táncol tovább. Jót nevettünk a társasággal együtt, amikor este mindenki izomlázzal küzdött, és másnap együtt jajgattunk a bemelegítésnél.
A tánc, mint közösség, azután sem szűnt meg az életemben, mikor abbahagytam a versenyzést. Évekkel később elindítottam a saját tánciskolámat, ahol a résztvevőkkel igazi kis családdá alakultunk –. Hétvégi workshopok kovácsoltak minket még szorosabban össze, a salsa bulikba együtt jártunk, barátságok szövődtek, segítettük egymást akár a tanulásban, akár az élet más területén, ha éppen arra volt szükség.
Nyáron táboroztunk, Balatonra utaztunk, medencés bulikat szerveztünk. Sokukkal mind a mai napig tartom a kapcsolatot, annak ellenére, hogy már nem salsázunk együtt. Büszke vagyok arra, hogy sokan közülük mind a mai napig táncolnak – és ezt én szerettettem meg velük.
Aztán később életem talán egyik legmeghatározóbb közössége a zumba által szerveződött össze. Azok közül, akik az első órámon ott voltak, sokan az utolsóig elkísértek. Tíz éven keresztül a zumba közösségünk nagyrészre ott volt az összes hétvégén rendezett csapatépítő bulinkon – Mikulás, karácsonyi, farsangi és szüreti –, együtt izzadtunk a zumba fogyókúra versenyen és röhögtünk nagyokat a nyári táborokban.
Legjobb és legközelebbi barátaimat a zumbának, és a közösségünknek köszönhetem.
Ők támogattak és kísértek végig, amikor apukám súlyos betegen kórházban feküdt – miközben rám számított ötven ember a nyári táborban. Közülük sokan ott voltak mellettem, segítettek a szervezésben, a lebonyolításban és végül egy igazán élménydús, remek hangulatú zumba tábort hoztunk össze. Medencében táncoltunk, karaoke bulit tartottunk, csapattáncokat készítettünk és nagyokat beszélgettünk.
A zumbás közösségből sokan igaz barátokká váltak – és bár jelenleg nem tartok órákat, a nagy részükre mind a mai napig számíthatok, és ők is rám. Amikor pedig egyszer-egyszer sikerül eljutnom nosztalgia órát tartani, a kemény mag ott csápol az első sorban, és izzadják végig velem a különféle koreográfiákat.
De szót tudnék ejteni az íróközösségről is.
Amikor elkezdtem írótanfolyamokra járni, és mélyebben az írással foglalkozni, meglepődtem, mennyire segítő közösségről is van szó. Féltem tőle, hogy az írók majd konkurálnak egymással, mindenki a maga malma felé szeretné majd hajtani a vizet – és lehet, hogy ilyen is előfordul –,de én bevallom, pozitívan csalódtam.
Az íróközösségekben megismert írók közvetlenek, és akik már „előrébb” tartanak, mindig igyekeznek jótanácsokkal ellátni a kezdő tagokat. Bátran lehet kérdezni egymástól, és mindenki segíti a másikat ott, ahol tudja. Írókörök jönnek létre, ahol elolvassuk egymás írásait és építő kritikákat fogalmazunk meg.
Jó érzéssel tölt el, hogy egy nagy család tagja lehetek – mert én az íróközösséget annak érzem.
Ám nem szeretnék megfeledkezni a gyerekekről sem. A sajátjaimnál látom, mennyire fontos nekik, hogy tartozhatnak közösségekhez – legyen szó táncról, karatéról vagy akár sakkról. Emellett előfordulhat olyan, hogy otthon, a családban nem tud egy gyerek valamiről őszintén, nyíltan beszélni, és ilyenkor még fontosabb lenne, hogy legyen egy olyan közösség, ahol viszont mer beszélni arról valakivel. Akár egy hasonló cipőben lévő társával.
A lényeg azon van, hogy a különféle közösségekben megbeszélheti mindenki a hasonló problémákat, megerősítéseket és segítséget kaphatunk. Nem mellesleg, látjuk, hogy nem vagyunk egyedül.
Itt újra hivatkoznék Toldi Veronikára, aki az interjú során kiemelte, hogy régen mekkora szerepe volt a közösségeknek a nők és a férfiak esetében (is). Manapság ez még inkább fontossá válik.
Amikor megszületett az első lányom, a Székesfehérvári Babahordozó Klubnál éppen létrejött a Mátkatál. Ami azt jelentette, hogy a frissen szült anyukáknak a klubtagok pár héten keresztül ebédet vittek, és így neki csak az újszülött babával kellett foglalkoznia. Természetesen az egész családra főztek ilyenkor.
Egyre nagyobb igény van a női közösségekre, legyen szó az anyaságról, az elfogadásról, a nőiségről. Ugyanis ezek a csoportok rávilágítanak, hogy nem vagyunk egyedül a problémákkal, mások is hasonló nehézségekkel küzdenek, tanácsokat és segítséget kérhetünk és kaphatunk. És együtt minden könnyebb.
Úgy érzem, manapság még fontosabb lenne, hogy igazi közösségeket építsünk, hiszen egyre inkább szeparálódunk el a világtól, belemerülünk a kütyükbe, chatszobákat hozunk létre és virtuális közösségekkel, virtuális barátságokkal helyettesítjük az igaziakat.
De semmilyen neten létrejött közösség sem pótolhatja a személyesen, együtt megélt pillanatokat, az igazi öleléseket, mély, szemtől szemben történő beszélgetéseket, a hangos, könnyfakasztó röhögéseket.
Lehet, hogy ezek „csak” órák, különféle foglalkozások, ahol látszólag csak szórakozunk, és kiengedjük a gőzt – amire megjegyzem, szintén szükségünk van –, de a háttérben ott fonódnak azok az igazi, eltéphetetlenné váló kötelékek is, amik aztán ott lesznek velünk, ha támogatásra, bátorításra, segítségre vagy egy igazi, tartalmas, baráti beszélgetésre vágyunk.
És ezek a közösségek megfizethetetlenek.
