fbpx

Jó ügyért harcolni komoly kihívást jelent sokszor még kicsiben is. Amikor meg egy kormánnyal, és nagy cégekkel mész teljesen szembe, akkor sajnos fel kell rá készülnöd, hogy hatalmas rizikót vállalsz. A környezetvédelem egyik élharcosának ez nagy valószínűséggel az életébe került.

Bruno-t szülei orvosi pályára szánták, ő volt az első, aki a családban felsőfokú tanulmányokat folytatott. Azonban őt a természethez való visszatérés sokkal jobban mozgatta, mint a doktori karrier. Hazájában már 19 évesen a svájci törvények ellen ment, mikor megtagadta a kötelező katonaságba való bevonulást, mert az életről sajátos elképzelései voltak, amikkel ez ütközött. Ezért akkor három hónap börtönbüntetésre ítélték. Manser-t ez cseppet sem aggasztotta, mikor szabadult, minden erejével azon igyekezett, hogy terveit megvalósítsa, és olyan törzseket tanulmnyozhasson, akik a lehető legközelebb élnek a természethez.

Először 1983-ban látogatott el Malajziába, ahol egy családdal élt együtt. Ezt követően, ’84ben tért vissza, és kezdett kutatásokba egy bennszülött törzzsel, a Penan-nal kapcsolatban, illetve tanulmányozta az esőerdőket is. Nem sokkal később el is utazott Sarawakba, ahol először egy angol barlangász csapat expedíciójához csatlakozott, turista vizával. Ezután azonban levált társairól és magán felfedezőútra tért, hogy megkeresse ezt a bennszülött népcsoportot, akikről korábban annyit tanult. Sajnos ez a kalandja viszonylag hamar kudarcba fulladt, mert eltévedt, kifogyott az élelemből, ráadásul meg is betegedett, mert egy mérgező pálma leveléből fogyasztott.

A kudarcok azonban nem vették el a kedvét, felépülése után visszatért, és 1984 májusában rátalált a nomád Penan törzsre. Az őslakosok először igyekeztek ignorálni, de Bruno nem tágított, így végül befogadták, és szépen lassan családtagként tekintettek rá.

Bruno Manser a fehérbőrű őslakos

Manser teljesen beilleszkedett közéjük, megtanulta a túlélés szabályait, a Penan kultúra lényegét és minden szegmensét, többek között még a nyelvet is. Úgy öltözött, élt, és étkezett, ahogy a törzs tagjai. Tapasztalatairól jegyzeteket készített, gazdagon tarkítva rajzokkal, nem beszélve a közel tíz ezer fotográfiáról, ami az itt eltöltött 6 éve alatt született. Mindeközben a nyugati kultúrák megvetették, és csak ’Fehér Tarzanként’ emlegették, ezért munkássága csak később jelent meg a basel-i lapokban.

Bruno Manser

Aztán 1985-ben elkezdődtek az erdőirtások a környéken, ami Bruno Manser-nek minden elvével szembe ment, és ennek jelét is adta. Kitalálta, hogyan tudnak útblokádokat építeni, amivel megakadályozhatják a gépek bevonulását. Ezt megtanította a bennszülötteknek is. Vnnentől kezdve vált nem kívánt személlyé Bruno Manser. 1990-ben tért vissza Európába, ahol számos előadást tartott tapasztalatairól, és igyekezett felhívni az emberek figyelmét a környezetrombolásra, és annak következményeire.

Ezt azonban egyre agresszívabb módon tette. Londonban például felmászott egy póznára, és hozzáláncolta magát ahhoz, egy plakát társaságában, amire az esőerdők helyzetéről írt. Később egy rio-i rendezvényen ejtőernyővel érkezett a stadion közepébe, szintén figyelemfelhívás céljából. Többször tartott éhségsztrájkot olyan nagyvállalatok székhelyei előtt, amikről úgy gondolta felelősek a környezet károsításában. Megtette ezt Tokióban, és szülőhazájában is. Nem csoda, hogy Bruno szép lassan egyre nagyobb szálka lett a ’nagyemberek’ szemében.

A ’90-es évek végére kitiltották már Malajziából, de többször is megpróbált barátjával illegálisan bejutni az országba, hogy visszatérhessen Sarawakba, a Penanokhoz, és segítségükre legyen. Ezt végül megvalósították, de három hétig bujkálniuk kellett a rendőrség elől. Ez alatt az idő alatt valahogyan sikerült négy tonnányi – darabonként 25 centiméteres – szöget szerezniük. A terv az volt, hogy ezeket elhelyezik a farönkökön, amivel majd súlyos károsodásokat okoznak az irtáshoz érkező gépekben. Ez végül meghiúsult, de Manser így is feltette már egész életét arra, hogy ha kell bármilyen módon is, de megvédje Sarawakot.

Az utolsó út

Legközeleb – és egyben utoljára – 2000 februárjában tért vissza a szigetre. Egy teljes stábbal érkezett, filmforgatás céljából. A csapat azonban miután munkáját elvégezte, magára hagyta Bruno-t és egy barátját. A következő két hétben kettesben járták a dzsungeleket, hegyeket és folyókat, majd különváltak útjaik. Az aktivista ekkor érkezett Sarawakba, ahol felkereste Penan barátait. Utoljára a törzs egyik tagja, Paleu és fia látta őt, akikkel együtt túrázott, május 25-én. Állításuk szerint Bruno meg akart mászni egy közeli hegyet, ezért arra kérte őket, hogy hagyják magára. Azóta senki nem látta, hiába indult számtalan expedició a felkutatására, így végül pár évvel később hivatalosan elhunytnak titulálták.

Bruno Manser

Bruno Manser egész életét annak szentelte, hogy fellépjen az erdőirtás, a természet kihasználása és tönkretétele ellen. Módszerei talán erőszakosak voltak, de hozzá kell tenni, hogy első körben mindig leveleket írt a felelős kormányoknak, és barátságos úton próbálta elérni célját. Sajnos azonban ez édes kevés volt a nagy cégekkel szemben. Sokan elítélnék, őrültnek és agresszívnek tartanák. Ugyanakkor az esőerdők irtása egy hatalmas, jelenleg is zajló probléma, amire Leonardo DiCaprio is felhívja a figyelmet Özönvíz előtt című filmjében. Illetve gondoljunk bele, az mennyire erőszakos, és brutális dolog, mikor ledózerolnak több hektárnyi erdőt. Mennyi élőlény pusztul el benne, és veszti el életterét. Ezzel a gondolattal talán máris kicsit felmenthetőbb a világ egyik leghíresebb környezetvédelmi aktivistája.

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek