A #metoo mozgalom óta, számos nagyon durva, főleg a nők ellen elkövetett erőszak és zaklatási ügy került a figyelem középpontjába. Aztán amikor egy idő után mindenki metoo-zni kezdett, valahogy megkopott az egész, és az embereknek rossz szájíze lett, egy amúgy hasznos és fontos mozgalommal szemben. Pedig milyen kár, hiszen a zaklatás szinte mindennap jelen van, még ha nem is mindig a legdurvább fizikai formában, de az is tud nagyon romboló lenni. Én most pár saját történetet mesélnék el, amik mutatják, vannak, akik még mindig nem értik a visszautasítást.
Fiatalabb koromban, amikor még egyáltalán nem voltam képben a női mozgalmakkal, a saját jogaimmal, de sajnos még önmagammal sem, néha észre sem vettem, hogy ami történik, az nem okés. Csak a kellemetlen érzés, a szabadulni vágyás maradt meg bennem. De az nagyon.
Az első nagyon rossz élményem a főiskolai éveimhez köthető, ahol egy hírhedt angol tanár környékezett meg engem is, sok másik lánnyal egyetemben. Szerencsére velem nem jutott az erőszakig, de mindennap írt furábbnál furább, szexuális tartalmú szövegeket. Ha órán nem mosolyogtam rá vagy nem voltam aktív, már jött is az üzenet kicsit később, hogy mi a bajom, miért nem mosolygok, majd egyre erőszakosabb módon kért számom. A legijesztőbb eset az volt, amikor a kihalt folyosón utánam jött a mosdóba: teljesen lefagytam. Szerencsére végül jött valaki, így nem történt semmi, de ekkor értettem meg: én félek ettől az embertől. Végül leadtam az órát, és inkább csúsztam egy fél évet, mintsem vele kelljen töltenem még egy percet is.
Közben végig azon gondolkodtam, hogy talán az én hibám: úgy néztem, vagy nem voltam elég egyértelmű. De alig 20 évesen honnan kéne tudnom, hogyan kezeljem egy felnőtt férfi közeledését, akitől amúgy az évvégi jegyem is függ?
Egyébként sem voltam jó abban, hogyan kell nemet mondani. Számtalan eset volt, hogy normálisan közöltem valakivel, hogy a barátságon túl, nem tudok mást nyújtani számára, majd ezt követően jött a „frigid kurva, hülye picsa és a miért vagy ilyen hűvös” kiakadások. Ezek mind nagyon rosszul érintettek és egy idő után el is hittem, hogy velem van a baj. Nem csoda, hogy később a végletekig kapaszkodtam számomra megalázó kapcsoltokhoz is, ahol folyamatos volt a lelkiterror és a megszégyenítés.
Később, a munkahelyeimen sem volt jobb a helyzet. Én voltam a fiatal újlány, a „szósölös picsa” és társai, akire lehet csorgatni a nyálukat a nálam jóval idősebb férfiaknak is. Nem azért, mert olyan nagyon kiemelkedően szép lennék, csak megérezték a gyengeségemet talán, hogy lefagyok ezekben a helyzetekben. Úgyhogy jött a főnök kedvesnek szánt, de csöppet sem helyénvaló combsimogatása az autóban, és egy kolléga kéretlen üzenetei éveken keresztül, noha sohasem válaszoltam.
Egy időre aztán abba maradt ez a romboló folyamat, felmondtam és kiléptem abból a borzalmas kapcsolatból is. Aztán pár napja újra pittyent a telefonom, ismét a volt kollégám írt és görcsbe rándulta gyomrom. Újra előjött belőlem minden régi érzés: a szégyen, a félelem. De most már nem vagyok az a 20 éves naiv lány és borzasztóan sokat tanultam azóta magamról és ezekről a helyzetekről is. Már tudom, hogy nem az én hibám és többé nem engedem, hogy bárki, akár csak egy pillanatra is rossz érzést keltsen bennem, csak mert ő valamiért nem érti, hogy a nem az nem.
Nem fogom magamat szégyellni, mert nekik kéne. Magukba nézni és elgondolkodni, milyen nehéz helyzetbe hoznak, náluk sokszor fiatalabb és védtelenebb embereket. Hogy ez nekik csak egy üzenet, egy kép vagy egy kis simogatás, de a másikban ez életre sebeket tud okozni.
Nincsenek világmegváltó céljaim ezzel a cikkel, hiszen tudom, száz és száz ilyen és durvább történet van. És aki nem érti a nemet, az sajnos ettől a cikktől sem fog leállni. Inkább azokhoz szeretnék szólni, akik épp azon agyalnak, vajon mit rontottak el és mit csináltak rosszul. Semmit, de tényleg. Még ha volt is bármikor bármi jeled arra, hogy tetszik az illető, de később meggondoltad magad, őt akkor sem jogosítja ez fel arra, hogy zaklasson. Főleg nem évekig.
A legfontosabb, amit én sem tettem meg akkor, hogy beszélj a környezetedben erről, még ha neked apróságnak is tűnik. Sose lehet tudni, kinél mikor kattan be valami és jobb már csírájában elfojtani ezeket. Illetve neked is segít, ha szeretteid, barátaid tudják, min mész keresztül, lehet, hogy kapsz pár igazán jó tanácsot, de legalábbis melletted lesznek.
Aki pedig azt hiszi, hogy még mindig divat az áldozatot hibáztatni, és felmenteni ezzel egy valószínűleg beteg elmét, legyen az akár csak egy ártatlannak tűnő üzengetés, akkor jelzem, hogy ez hatalmas tévedés. Mert nem vagyunk egyformák: lehet, valakinek meg sem kottyan, letiltja vagy nem vesz róla tudomást, de van, aki nem ilyen típus.
Szóval ne ítélkezzünk egymást felett, legalább mi ne, mert akkor ők nyernek. Akiket nem érdekel senki, és semmi, csak és kizárólag a saját pillanatnyi vágyaik.
