Tudom, ez elcsépelten hangzik de nekem valóban a várakozást jelenti ez az időszak. Jobban belegondolva igazából nem is tudom megfogalmazni, mi a várakozás tárgya. Arra viszont rádöbbentem, hogy nem magára a Szentestére, hanem az előtte való időszak az, ami iránt vágyakozom. Minél közelebb érünk az adott időponthoz annál erőteljesebb bennem ez az érzés.
Már gyerekkoromban is egyértelműen többet jelentett nekem ez az ünnep az áhított ajándék kicsomagolásán túl. Az, hogy én képes vagyok ezt az érzést, átszellemülést átélni, drága Anyukámnak köszönhető, aki megmutatta nekünk (hárman vagyunk tesók), hogy mennyi mindent is tud rejteni ez az időszak. December elsejétől gyakorta kérdeztük Anyát, hogy na mikor “készülődünk”? Ehhez a szóhoz azt a tevékenységet társítottuk, mikor jól felöltözve elmegyünk a Papa metszőollójával faágakat szedni, majd elkészítjük a koszorút (elsősorban Boti tesóm a nagy koszorú mester), közben hallgatjuk a Téli csillag meséit és a Betlehemi királyokat magnókazettán. Mikor elővesszük a ruhás szekrényem tetején elhelyezkedő “Karácsony” névvel ellátott kartondobozt, ami telis-tele van ünnepi díszekkel, melyeket elhelyezünk itt-ott a lakásban.
Az Adventi csokinaptár mindig a tükörrel szemben lógott. Minden este vacsora után odagyűltünk elé, és mindenki tippelhetett, hogy vajon milyen figurát rejt ma a naptár. Majd az kaphatta be a csokit, aki nyert. Persze sokszor nem találta el senki. Abban az esetben elötödöltük, vagy ha szülők lemondtak a részükről, akkor elharmadoltuk.
A másik roppant fontos dolog a zenén túl, mely segít a ráhangolódásban, azok a karácsonyi filmek. Én legszívesebben már novemberben elkezdtem volna őket nézni, de csak decembertől lehetett. Rengeteg vhs-s kazettánk van, amire felvettük az általunk kedvelt ünnepi filmeket. Jajj és nem beszélve a keszthelyi videotékáról, ahol vadásztuk az ünnepi szekcióban lévő kazettákat. Egy bizonyos idő után már nem is találtunk újat. (Kár, hogy már nincsenek videotékát, van ennek egy varázsa…) Említek pár kedvünkre való filmet a sok közül: Susan Sarandonnal a Noel, Gézengúzok Karácsonya, Csoda New Yorkban, Holiday, természetesen a Télapu, Igazából szerelem, Huncutka. A filmnézés csak úgy történhetett meg, hogy minden kis hangulatlámpát beizzítottunk. A gyertyákat csak néha gyújtottuk meg, mert mi van ha elalszunk? Fő az óvatosság!
Rengeteget sütöttünk. Kétnaponta nagy halomban álltak a mosogatókagyló mellett a liszt-, krém-, diómaradványokkal teli edények. Mindig lenyaltuk a maradékot. A kedvencünk a cukros felvert tojáshab (nyami). A nagy cukrászkodások alatt kötelezően karácsonyi zene szólt. Sok aprósüteményt sütöttünk (hópihe csillag, Mama kiskiflije, linzerek) hiszen az sokáig eláll. De nem kellett nekik hosszú ideig fitogtatniuk a „bármeddig frissek, finomak maradunk” nevezetű állóképességüket. Gyakorta már Karácsony előtt hűlt helyük volt. Mindenki sunyiban csipegetett belőlük a kamrából, pedig Anya gondosan eldugta.
December közepe tájékán minden évben volt egy este, mikor lementünk a Mamáékhoz (kétszintes családi házban laktunk) és ‘hideget’ vacsoráztunk. Papáék beszerezték a kedvelt hentesüktől a hozzávalókat: disznósajt, májas, szalonna, kolbász. Sütöttünk héjában sült krumplit, elővettük a Mama dunsztosüvegében nagy becsben tartott gyöngyhagymáját. Ez az élmény is hozzátartozott a várakozási időszakhoz.
Gyerekkoromban még voltak nagy havas decemberek. Az “Esik a hó!” felkiáltások mindenkit örömre hangoltak. A hóval együtt érkezett hozzám egy nyugalmas, biztonságos hangulat is, amikor azt éreztem, hogy nem történhet “semmi rossz”. Ez az érzés még a mai napig megvan, csak jó lenne többször átélni. Ilyenkor sokat sétáltunk a páhoki vagy zalaszántói hegyekben, gyakran szánkóval a kezünkben. Minden évben lesétáltunk a falu végére a Csalihoz, hogy megnézzük a felállított Betlehemet.
Általános iskolában minden évben jártunk betlehemezni a tesómmal, a Szántó Tomival, Király Johival, Ábrahám Barbival, Deli Orsival, Hegedüs Bettivel, Rezes Regivel, Tóth Gézuval (olyan jó megint leírni a nevüket). Iskola után 4 óra körül találkoztunk beöltözve és jártuk a házakat, “szabad-e bejönni Betlehemmel?” kezdetű mondattal.
Eljött a Szenteste. Délután nekünk gyerkőcöknek el kellett menni egy nagy szunyókára, hiszen mi nem díszítjük a fát, azt a Jézuska hozza. Pihenésünk közben Apa a kezére húzott egy zöldes kesztyűt és felhozta a fát, majd feldíszítették. És ez a mai napig így van. Majd 6 óra tájékán csilingelés hallatán tudtuk, hogy megjött a Jézuska. A fa alatt először mindig vagy fél órán át énekelni szoktunk, utána a “gyerekek” lecsücsülnek egy plédre, és elkezdik kibontani a becses ajándékokat. Ezután lementünk a Mamáékhoz, ahol szintén járt a Jézuska. Majd később megérkezett Anya tesójának a családja, a Hegedűs család, az unokatesók. Fent 12 főre terítettünk. És kezdetét vette a nagy lakoma, melyet mindig gerezdekre vágott sült almával kezdtünk, ami azt jelenti, hogy következő évben is itt leszünk, és együtt eszünk mindannyian. Éjfélkor, aki még ébren maradt átbaktatott a templomba az éjféli misére, majd nyugovóra tértünk és másnap folytattuk azt, amit elkezdtünk, együtt nagy nagy szeretetben. 🙂
Ez a sok-sok általunk létrehozott kis aranyos rituálé és szokás teszik nekem ezt a várakozást olyanná, amilyenben majd remélem, az én gyerkőceimnek is része lehet.
