fbpx
December 20. volt, péntek. Utolsó tanítási nap 2019-ben. Az év végi kipurcanás és a másnaposság vett rá, hogy nyomasztó délutáni teendőimet hétfőre halasszam és inkább focizni menjek. Egyből jobban érzem magam.

Egész délelőtt olyan fásult voltam, de most türelmetlenül, hosszú léptekkel falom az utat a pálya felé.

Mások is jöttek – kettesével-hármasával vagy szólóban gyakorló kamaszok. Pár perc melegítés után megkérdezem az egyik srácot, hogy játszunk-e. „Persze” – mondja – gondolom, ők is erre vártak. Szól a többieknek és indul a meccs.

A műfüves pálya nemrég épült, déli fekvésben. Kelet felé széles panoráma nyílik a Budai-hegyekre. Nyugatra olyan szédítő naplementék, hogy arra nem lehet nem rácsodálkozni.

Szokatlanul meleg van ma – ( Aznap megdőlt a mindenkor mért napi melegrekord. – a szerz. ) – ledobom a hosszúujjút – csak egy póló marad rajtam felül. Játék közben néha fedetlen marad a derekam, de nem zavar.
Jó a társaság, pörög a labda. Süt a Nap, öröm-játék.

Egy védés után éles fájdalom nyilall a hátamba. Összecsuklom. A többiek várnak.

– Beállt a derekam… Játsszatok!
Hanyatt fekve felhúzott combjaimat a hasamra feszítem. Valamit enyhül a fájdalom. A kerítésrúdon darabosan kapaszkodok fel.
– Vissza tudsz állni? – kérdi az egyik fiú.
– Nem. Sziasztok, kösz’ a játékot!

Üres telkeken görnyedten bicegek hazafelé. Otthon az ágyra fekszem, de túl puha, ahogy a törzsem kontroll nélkül süllyed belé. Nagyon fáj a derekam. Az izom, ami tartja, egy csomóba rándult, nem működik. Átvergődök a szőnyegre. Itt valamivel jobb, mert a sík padló egyenesen tartja a gerincet. Szeretnék úgy feküdni, hogy ne fájjon, de nincs ilyen póz. A félig izzadt fociszerkó még mindig rajtam. A feleségem, M. párnát hoz, betakar. Fájdalomcsillapítót kapok. Várom a hatást. Egész közelről nézem a szőnyegbe szövődött fehér kutyaszőröket… Hazaér M. lányom, hátulról megérinti a vállamat, köszön, köszönök, de mozdulni sem bírok.

Húsz perc múlva hatni kezd a gyógyszer. Visszamászom az ágyra. Lehámozom a sport cuccokat és belebújok egy alvópólóba. Váratlanul elalszom. Rövid álom után meghatódva nézem a friss nyálfoltot a párnán.
Olvasással, film- és meccs nézéssel töltöm az időt. A Youtube-on falmászó világbajnokságot nézek. Mutatom M.-nek, hogyan másznak meg reménytelenül nehéz pályákat a bajnokok.
   
Két lábra állni most bajos, mert függőleges testhelyzetben felerősödik a csigolyák közti fájdalom. Mégis valahogy el kell jussak oda…a vizes helységbe. Két kézzel kapaszkodom út közben, de így is csak néhány nagyon lassú lépést sikerül megtenni. Minden falmászó rutinommal (két alkalom) is csak a szoba széléig jutok. A derekam már-már szétszakad, két kézzel kapaszkodom az ajtókeretbe. Fogy az erőm. Ekkor nej, M-nek leesik a tantusz és kacagni kezd, hogy ez olyan, mint a falmászó vébé. Nekem nem mond újat, viszont rám ragasztja a nevetést. Villámként hasít belém a fájdalom. Eddig bírtam állva maradni. Négykézláb kúszom vissza az paplan alá. Beletörődöm, hogy ma este abba a műanyag visszaváltható söröskorsóba megy a kisdolog, amit M. hozott a Sziget-ről.

Másnap reggel a mozdulatokat egyenként felépítve óvatosan felülök az ágy szélére. Kettő-há-rom! – A fűtőtestbe kapaszkodva próbálok lábra állni, de a fájdalom visszaültet. Bár aznap nem tudom elhagyni az ágyat, mégis, ebben a kiszolgáltatottságban van valami fejedelmi. Ágyba kapom a jó kaját, dolgom csak annyi, hogy gyógyuljak. Hálás vagyok a családom gondoskodásáért és a fűtött szobáért. Mihez kezd ilyen helyzetben egy hajléktalan?

Délelőtt feleség M. krémet hoz a patikából, kenjük szorgalmasan. Délutánra van egy kis izgalom: Átjönnek M. lányom barátnői. Itt alszanak.
– Csukd be az ajtót, nehogy meglássanak!

Este L. lányom becsattog a szobába.
– Te most hogy kakiiilsz? – kérdi jó hangosan.
– Pssszt! TI égtek, nem én. –  csitítom, nehogy meghallják a lányok a másik szobában.

Este rám tör a nevetés, mikor látom, hogy a fesztiválos söröspohárra az van írva:
„Annyi a világ, amennyit beletöltesz.”

Vasárnap délelőtt időszerűvé válik L. kérdése. Ugrásra készen figyelem az ébredő-távozó vendégek neszeit. Ahogy tisztul a placc, csúcsmámoros hegymászóként indulok az emeleti toalett meghódítására. Jégcsákány, biztosítókötél és oxigénmaszk nélküli extrém mászás után vasárnap 11.45-kor kitűzöm zászlóm a Mount Kludi csúcsán. Aznap többször is járok az emeleten és a földszinten. Két világjárás közt dafke foci edzés videókat nézek. Angol edző oktatja brazil ikonok cseleit. Jövőre ezzel fogok villantani.
Este társasozunk, Catan a konyhaasztalnál – két részletben, mert a hosszú ülést még nem bírom.

Eljött az aktív rehab ideje.
 A Youtube-on „beállt derék”-ra keresve találati sorrendben markáns személyiségek kínálnak gyógyírt. A lista élén „becsípődött derék gyógyítása egy mozdulattal” címen kopasz-kigyúrt-tetovált középkorú szakember áll lakása egyik szobájában kondigépek előtt. Latin szavakkal fűszerezve avat be a megváltásba.
„- Na, akkor álljunk fel így és emeljük először az egyik lábat, aztán a másikat…”
De mi van, ha valaki nem tud lábra állni, pláne sasszézni??!
Fekve, mozdulatlanul nézem tovább.
„- A mutató ujj második izületével”– latinul is mondja – „masszírozzuk a derekat hátul meg oldalt, és kész. „
Kész.

Második találat: Attila, a Gerincmérnök. Hoppá!
Segítőkész, humánus, a titulushoz illő csipetnyi lenézéssel beszél, néhány tuti tipp után frencsájz-partnereihez (!) irányít. A rend kedvéért ő maga is bemutat egy gyakorlat-áramlatot, mely sajnos szintén állva végezhető –  így nem releváns.
A szándék a fontos! Hála Gerincmérnök™ úrnak és mindenkinek, aki embertársain segíteni próbál.

Végül találok egy decens-őszes doktor urat, fehér orvosi ingben, előtte derékmagasságban elterülő  partnernőjével. A modellt rosszmájúak talán „kiélt arcúnak” is nevezhetnék, de mindenképp jó megjelenésű negyvenes hölgy, szűk fitnesz sortban és hozzáillő elasztikus felsőben.
A doktor úr lágy, de határozott érintései a lady csupasz térdén arra engednek következtetni, hogy ő az a nyertes típus, aki képes összekötni a kellemeset a hasznossal.

Bemutat egy do-in mozdulatsort, melyet már van szerencsém ismerni – combok hashoz húzása karokkal, hanyatt fekve, behajtott térddel.
Fekve – ez a varázsszó. Most bevillantják a jógából a cicapózt – a lábakat behajtott térddel az egyik irányba-, karokat másik irányba döntve gerinc csavarás.

Jó, ennél maradok.

Közben a tube online írókurzusok reklámjait adja be egyre sűrűbben, akár az adást megszakítva is. Tanulnék én, amúgy. Ekkor jön az ötlet, hogy gyakorlásként megírom a karácsonyi lumbágó történetét. Amikor ezt a sort írom, a közepén vagyok. Még nem látom a végét, de már egy fokkal jobb.

Hab a tortán – vasárnap este eszembe jut, amit előző nap a patikus hölgy mondott M.-nek:
– Ha a férje legalább négykézláb tud járni, akkor menjen fürödni!
– Miért, büdös vagyok?! – kérdeztem frusztrált paranoid módon.
– Persze, odáig ér a szagod! (a patikáig.)

Hja, most már értem, hogy a fürdő segíthet és ma már el tudok jutni a kádhoz. Segít vagy nem, most már a higiénia sürget. Csobbanás. Eszembe jut, hogy van otthon fürdősó Bártfáról.
– Mit írnak, mit tud?
– Bőrbetegség, idegek, izomfájdalom, rheuma…
– Jó lesz!

Amint a meleg víz ellep, érzem felhajtó erejét. A gravitáció ellenében már-már lebegek a sótól enyhén fanyar illatú fürdőben. Homályos szemüvegen át három gyertyafény táncán merengve meditálok – fényképészetről, családról, életről, szaunáról és a finn irodalomról. (Az vajon milyen?)

Hétfő reggel magasabb evolúciós szintre lépek – Homo medioerectus  – mely már képes két lábon járni – de a törzse 60 fokban oldalra dől, így teljes joggal nem hívhatjuk erectus-nak. Odakint naphosszat viharos szél, idebent friss illatos ágynemű. Elröppen egy nap. M. lányomat kérdezem, mikor fájt a feje legutóbb, mert mostanában gyakran szokott. Mióta itthon van, nem fáj. Szétárad itthon a nyugalom. Holnap karács ON.
(Ez sza.ul hangzik, de kortárs nyelvi fordulat. Marad. Egyelőre.)                    

Szóval karács ON. Medioerectus néhány hete olvasott egy cikket a csomagolásmentes karácsonyról. Jó lenne bevezetni itthon, gondolta és már tolta is a linket családtagjainak. Röviddel ezután neje egy köteg papír hulladékkal a hóna alatt csillogó szemmel jelenti, hogy „mostantól csak ilyenbe csomagolunk”, majd a göngyöleggel és az ajándékokkal a gardróbba zárkózik. Büszkén mutatja a hullámkartonból vágott név-kártyákat. Zseniális ötlet – gondolja a férj – így még jobb is, mint csomagolás nélkül.
Hmm…meglepően könnyen ment a zöldítés.

Ma, 24.-én délelőtt rajtam a sor.
Először fogom snassz újságpapírba és használt bevásárló táskákba tenni a szép ajándékokat. Egyre viccesebb kollázsok születnek.
Végül már a bolti dekor tűnik laposnak…

***

…A teljes gyógyulás további 4-5 napig tartott. 26.-án este már családi sétán vettem részt, annak ellenére, hogy a felsőtestem oldalra görbült, mint egy C betű.

Közel egy évvel az esemény után egy decemberi estén ujjongó nosztalgiával újságolom feleség M-nek, hogy rátaláltam erre az írásra a laptopon.
Mondja, hogy neki nincs nosztalgiája, miután egyedül csinálta az ünnepi nagytakarítást, sütés-főzést, sőt, még a nagy bazi fenyőt is ő cipelte és állította fel, míg én az ágyban feküdtem.
Vagy úgy.
Ha ennek a történetnek van hőse, akkor az Ő.

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek