Nők a Hellászban
Ahogyan azt a történelem órákon is megtanulhattuk, az ókorban a nő nem számított a társadalom teljes jogú tagjának. Éppen ezért tevékenységeiről kevés feljegyzés készült, hiszen még arra sem volt igazán méltó, hogy írjanak róla. Akkoriban ugyanis a háború és a politika tette ki a mindennapok nagy részét, ahhoz pedig úgy tartották, hogy csak a férfiak értenek. A nőknek nem volt beleszólásuk ilyen dolgokba, ők alárendelt szerepben éltek egész életükben. Lányként az apjuk, nőként a férjük gyámsága alá tartoztak. Ezzel szemben a fiúk csak gyerekkorukban élték át ezt a szerepet, felnőtté válásukkal kikerültek az alárendeltség alól. Mondhatni két részre osztódott a társadalom, alárendeltek (nők, gyerekek, szolgálók) és férfiak csoportjára.
Azt azonban nem lehet állítani, hogy a nők teljesen elszeparált életet éltek. Többségük persze leginkább gyerekneveléssel, szövéssel-fonással foglalkozott, ám ne feledkezzünk meg például a bábaasszonyokról, akik segítsége nélkül nem születtek volna meg a gyermekek. Ők szakmájuk miatt részt vettek az oktatásban, de tény, hogy rajtuk kívül ehhez kevés nőnek volt joga. Mégis akad egy-két kivételes nő, aki kiharcolta a tiszteletet, mint például az ókor egyik leghíresebb költője, Szapphó. Sajnos azonban ezek a kivételek is csak erősítik a szabályt, melyre bizonyíték Arisztotelész egyik kijelentése is: „a rabszolgának egyáltalán nincs megfontoló képessége, az asszonynak van, de nem teljes értékű, s a gyermeknek is van, de még nem kifejlett”. Ez alapján a nő egy apró kicsi fokkal előrébb van a rabszolgánál, ám egy gyereknél sokkal többre nem tartja a görög állam.
Ehhez képest Platón megállapítása már egészen üdítően hangzik: „nincsen olyan foglalkozás az államban, amelyre kizárólag csak nők volnának alkalmasak, mert nők, vagy csak férfiak, mert férfiak, hanem a természetes alkalmasság egyformán osztódott szét mindkét nemben, és a nő – természete szerint – űzheti mindama szakmát, amit a férfi, csak a nő minden téren gyöngébb”. Ezzel a kijelentéssel Platón szinte már egyenlőnek véli képességeiben a nőt a férfival, ám azt azért deklarálja, hogy bár alkalmas ugyanazon posztok betöltésére, mindenképpen gyengébb az ellenkező nemnél. Elképzelhető, hogy innen ered a kifejezés a nőkre, hogy ők a gyengébbik nem.
A nők tehát a Hellászban abszolút alsóbbrendű embereknek számítottak a férfiakhoz képest. Nem volt szavazati joguk és nem is indulhattak semmilyen politikai pozícióért. Egyetlen ritka kivétel volt a kisebb közösségekben, ha valaki özveggyé vált, mert például elvesztette egy háborúban minden férfi rokonát, aki gyámsága alá vonhatta volna. Ez esetben az alacsony létszám miatt kaphattak szavazati jogot egyes nők.
Az asszonyok ekkoriban nem vehettek részt az olümpiai játékokon sem, még nézőként sem, amit többek között azzal is indokolt a törvény, hogy ott meztelen férfiak szerepeltek, akiknek látványától szeretnék megóvni a feleségeiket a családfők. Nevezhetjük ezt mondvacsinált indoknak, ám a korszellemnek teljes mértékben megfelelt.
Nők a Római birodalomban
A rómaiak társadalmi felépítése szintén az arisztotelészi felfogás alapján állt össze. Vannak a férfiak, akik erősebbek, ennél fogva ők a vezetők, és vannak a nők, akik gyengébbek, gyámságra szorulnak, a férfiak gyámságára. Csúnyán szólva léteznek a szolgálók, akik alárendeltek és a szabadok, akik uralkodnak felettük. Így épült fel a Római Birodalom társadalma, ezáltal a család-szervezet is.
A római jog olyannyira férfi-centrikus volt, hogy magát a nőt csupán a férfi vágyainak teljesítőjeként írta le, illetve deklarálta, hogy hiába jellemzi egy nőt bármi féle lelkesedés például az alkotás iránt, sosem érhet fel egy férfihez.
A görög államhoz hasonlóan szavazati joggal itt is csak a férfiak rendelkeztek. A nők semmilyen társadalmi szerepet nem tölthettek be, olyannyira, hogy még csak tanúk sem lehettek egy szerződésnél, és tárgyalás során sem képviselhettek senkit.
Családban betöltött szerepük akkor változhatott minimálisan, ha sok rabszolga került a házhoz, mert ez esetben nem a feleségnek kellett elvégeznie minden házkörüli munkát. Illetve adhatott még némi önállóságot az is, ha a nő nagy hozománnyal érkezett a. Azonban az az alapvetés, hogy a nő alá van rendelve a férfinak, szinte sosem szűnt meg. Válás esetén is a legtöbb dologhoz engedélyt kellett kérniük egykori vagy aktuális gyámjuktól. Ugyanez a szokás jellemezte az örökösödést is. Ha egy nőnek meghaltak a szülei, az örökölt vagyonáról szintén a gyámja határozott, engedélyéhez kötötték annak felhasználását. Ez a szociális háló egyedül akkor szűnhetett meg, ha az adott nő elvesztette minden férfi hozzátartozóját.
Összességében tehát az Ókorban a nő mindenhol csak egy alárendelt személy volt, aki teljes mértékben jogfosztott. Innen még nagyon hosszú út vezetett odáig, hogy egyes országokban ma már jószerint egyenjogú férfi társaival.
