Az első részben a nők társadalmi helyzetét az ókori Hellászban és a Római birodalomban vizsgáltuk, ezt itt találjátok. Most pedig elérkeztünk a Középkorba, ami sok szempontból hasonló volt, hiszen a nők továbbra sem rendelkeztek semmilyen politikai joggal. Nem vehettek részt például választásokon, sem szavazóként, sem jelöltként, és egyáltalán a jogi élet nagy részéből ki voltak zárva.
Tulajdonképpen egy nő két út közül választhatott, vagy feleségül ment valakihez vagy kolostorba vonult. Ezt pedig igencsak korán kellett eldöntenie, hiszen 12 évesen már nagykorúnak számított, tehát kiházasíthatóvá vált, ami mai európai nőként hajmeresztően hangzik. Ahogyan az a tény is, hogy ezek a lényegében gyerekek 20 éves korukra már többgyermekes anyák voltak, 30 éves koruk körül pedig nagymamákká váltak. Ez most szinte elképzelhetetlennek tűnik számunkra.
A nők, akik a házasság mellett döntöttek, leendő férjüket a legtöbb esetben nem választhatták meg, édesapjuk jelölte ki számukra a jövendőbelit. Akadtak olyan szerencsések, akik szerelemből kötötték meg a frigyet, hiszen a lehetőség olykor erre is meg volt, de azért ez ritkább esetben fordult elő. A házasságkötés utáni első feladat pedig a nászéjszaka elhálása volt, ami hatalmas jelentőséggel bírt, hiszen itt derült ki, hogy a lány megőrizte- e szüzességét férjének. Máskülönben tisztátalannak bélyegezték. Ez annyira fontos dolognak számított, hogy sokszor a násznép is végigkísérte az aktust, ami szintén igencsak bizarrnak tűnik így mai szemmel.
Ha minden jól alakult, akkor a lányból anya lett és legfőbb teendője a háztartás vezetése, a gyereknevelés és a szolgálók felügyelése lett. De többek között a szolgálólányok kiházasítása is ráhárult, a saját lányai kiházasításán túl. A ház úrnőjévé vált, akinek ugyan férje mellett továbbra se nagyon volt szabad döntési joga, de valamennyire már egyenlő félnek minősítették urával. Például a házasságtörés mindkettejük részéről büntetendő tény volt. Ám ne felejtsük el, hogy ez esetben a férj akár meg is ölhette feleségét, amire a feleségnek már kevesebb esélye volt, hiszen a nők számára tiltották a fegyverviselést. Így azért máris kétségbe vonható az a bizonyos egyenlőség.
Az ókorhoz hasonlóan itt is akkor vált szabadabbá egy nő, ha a férj kikerült a képből. Erre pedig viszonylag sokszor került sor. Hiszen akkoriban a férfiak háborúztak, vagy a királyi udvarban töltötték idejüket, esetleg lovas mulatságokon, tornákon vettek részt, gyakran távol maradva otthonuktól. Ilyenkor a feleség feladata volt minden, ami a ház körül történt. Azonban ennek is voltak hátulütői. Hiszen ha meg kellett védeni a házat, akkor kénytelen volt fegyvert ragadni a nő, és maga felvenni a harcot. Illetve ha férje foglyul esett, akkor neki kellett a szomszédokhoz fordulnia segítségért, például a vérdíj összegét összegyűjteni. Ha pedig rossz alkut kötött ura kiszabadítására, akkor természetesen mélységesen lehordták, amiért nem harcolt ki jobb egyezséget.
Látszólag tehát valami féle javulás elindult a középkorban, de a felszín alatt a nők továbbra is apjuktól, majd férjüktől függtek. Bár saját feladatköreikben önállónak tűntek, lehetőségeik mégsem voltak széleskörűek. Vagy apácának álltak és életük végéig kolostorban éltek vagy nagyon fiatalon feleségek lettek, majd édesanyák, ami akkoriban egy nő egyetlen célja lehetett az apácaságon kívül. Olykor még ma is halljuk, hogy „a nőnek otthon a helye”. Ennek a mondatnak a gyökerei ezekből az időkből származnak, hiszen valóban, a nők hősszú hosszú évszázadokon keresztül ezzel az egyetlen életcéllal léteztek férjeik mellett, és a világ más dolgaiban csekély részüket vehették csak ki.
