Az előző két részben az ókort és középkort kutattam. Ezekben az időkben nagyon hasonlóan ítélték meg a nőket, csupán apró fejlődés nyomait találtam meg, ahogyan haladtam előre a történelemben. Az újkorban azonban sok változást hozott például a felvilágosodás, ami a gazdaságon túl a családmodellt is formálta.
Míg a múltban sokszor több generáció is egy fedél lakott, az újkorra kezdett kialakulni a nukleáris család fogalma, ami a mai napig a legelterjedtebb. Ez azt jelenti, hogy a szülők és a még nem házas gyermekeik élnek egy fedél alatt. Ezzel összekapcsolódva a házasságok végbemenetele is változott. A lányoknak már nem volt feltétlenül kötelező gyermeki korban érdekből házasodniuk, és ami szintén fontos, hogy nem a szülők által választott, sokszor jóval idősebb férfi lett a férjük. Noha továbbra is voltak ilyen esetek, nem is kis számban, azért már kezdett felértékelődni a romantika, és egyre többen léptek frigyre valós érzelmekre alapozva.
A forradalmak kora aztán újabb fordulatot hozott, hiszen a nőket legalább annyira érintette például Franciaországban a szegénység, mint a férfiakat, és ők is csatlakoztak a lázadásokhoz. Sajnos azonban a társadalom még nem érett meg addigra a feladatra, hogy valós változás történjen, az Emberi és Polgári jogok nyilatkozatából megint csak kihagyták a nőket. Válaszul az írónő, Olympe de Gouges kiadta saját Női jogok nyilatkozatát, amely ezzel a híres mondattal kezdődött: „Nő, ébredj fel, az ész vészharangja zúg az egész univerzumban, fedezd fel jogaidat!”. Ezzel pedig alá is írta halálos ítéletét. Hiszen a kor szelleme továbbra sem engedte meg, hogy a nőket teljes mértékben egyenrangúnak minősítse a férfiakkal. Olympe-t 1793-ban guillotine-nal végezték ki. A nőt továbbra is többnyire alsóbb rendűnek ítélték férfi társainál. Feladatkörei nem sokat változtak, ebben az időben is otthon volt a helye a gyerekek mellett, a háztartás vezetésének felügyeletében. Erényei között szerepelnie kellett az engedelmességnek, a szorgalomnak, az erkölcsösségnek.
A 19-20. században Angliában aztán újabb próbálkozások indultak útnak. Egy kisebb csoport magát „Új Nők”-nek nevezte, és szembeszegült az általános elvárásokkal és tiltásokkal. Kijelentették, hogy szabad joguk van a taníttatáshoz, a művelődéshez, a munkavállaláshoz, ráadásul a házasságról és a gyermeknevelésről is azt gondolták, hogy opcionálisan választhatónak kell lennie, a szex pedig másról is szólhat, mint az utódok nemzéséről. Ezutóbbi okozta a legnagyobb ellenérzetet a társadalom többi tagjában, akik egyenesen gyűlölték az Új Nőket, és szexéhes démonoknak titulálták őket, és azt gondolták, ők egyenesen elnyomni akarják a férfiakat.
Ezek a kezdeményezések mind kudarcba fulladtak, hiszen a valós sikerhez túl kevesen tartottak ki elképzeléseik mellett. Ami nem is csoda, hiszen azok, akik ellenszegültek a törvényeknek, ekkor még nagyon súlyos büntetésekre számíthattak, ahogyan azt Olympe esetében is láthattuk.
A szervezett feminizmus csupán a 20. századra nőhette ki magát. Ekkor tűntek fel a színen a szüfrazsettek és egyéb formációk a világ több táján, ugyanannyira Angliában, mint Amerikában, vagy éppenséggel hazánkban. Elsődleges céljukként a választójog megszerzését tűzték ki, de foglalkoztak a tulajdonjoggal, a házasságban való jogfosztottsággal, az öröklési joggal stb. Eleinte csupán békés aktivistákként jelentek meg a köztudatban, majd egyre agresszívabban léptek fel, és számuk is szépen lassan nőtt. Azonban még így is évtizedekre volt szükség, hogy bármilyen valós változást elérjenek. A sort végül Finnország kezdte meg, ahol 1907-re sikerült kivívni a választójogot. Ehhez képest a többi európai országban és Amerikában csak részleges volt a győzelem a 30-as évekig, mikor végre nagyjából egyenlő feltételeket biztosítottak a nőknek és a férfiaknak. Érdekesség, hogy Svájcban, ami ma egy gazdaságilag és szociális hálóját tekintve élen járó ország, utolsóként, csupán 1971-re érték el a nők az egyenlőséget. Nem beszélve egyéb, távoli országokról, ahol mindez csak 2006-ban jöhetett létre, vagy azóta sem.
Hiszen fontos nem elfelejteni, hogy mi itt Európában egy fajta burokban élünk. Sok dolgot sikerült már elérnünk, de még így is van mit tenni. Ugyanakkor szerencsésnek mondhatjuk magunkat, főleg a nagyvárosokban, mert életkörülményeink, és jogaink sokkal kiegyenlítettebbek, mint máshol a világban. De erről részletesebben majd a következő részben!
