Hótaposó, gyapjú aláöltözet, sínadrág, pufikabát, sapka, sál, kesztyű. Megannyi apró vágás és seb.
Sminkeletlen arc. Száraz bőr. Ez vagyok most.
Ilyen voltam, ilyen lettem.
Na, de melyik vagyok valójában én? Milyen nő akarok lenni úgy igazán? Kell-e egyáltalán választanom e kettő nő között, és ha igen, vajon eltűnik-e belőlem az, amelyiket elhagyom?
Vagy lehetek egyszerre mindkettő: a magára nagyon adó, mindig tökéletes megjelenésre és szépségre törekvő, igényes, nagyon is hiú; és az igénytelenséggel megbarátkozó, rideg hideget tűrő, férfias munkát végző, és úgy is öltözködő nő?
Élhet-e bennem mindkettő?
Egyáltalán, létezik-e ilyen vagy olyan típusú nő, akik közül választani kellene, vagy lehet?
A választ, bár pofon egyszerűnek tűnhet kívülről, korántsem volt egyszerű meglelni a változás kellős közepén.
Hogy mi történt? Elmesélem.
Másfél éve élek másod- vagy harmadmagammal a norvég erdők kellős közepén, hol délen, hol északon. A hónapok során, a kemény fizikai munkával és az itteni életvitelemmel együtt járt egyfajta átalakulás, egy metamorfózis, melynek jelentése világosan szemlélteti, min mentem keresztül: gyökeres változás történt a létezésemben. Nem volt egyszerű, de azt hiszem megérte, hiszen végül Európa egyik északi csücskén ülve megtaláltam a válaszaimat. Az egész alapjául gyakorlatilag az a norvég munkatársak és munkáltatók által (is) kántált rigmus szolgált, mely szerint a nő, az igazi nő csakis a „viking nő”, aki legalább olyan kemény, mint egy viking férfi. Mit jelent ez? Egy ilyen nő lazán leöl bármit és bárkit, ha kell, még Téged is, ha éppen nem úgy nézel rá, ahogy az neki tetszene. A viking nő szerintük férfias, erőszakos és határozott: legyen acél, éljen túl egyedül is, vágjon fát, lőjön vadat, vezessen traktort, cseréljen olajat az autóban, karácsonyra pedig minden vágya egy két méteres fejsze legyen. És a lényeg: ne ríjon, ne sírjon, ne mutasson érzelmet, ne akarjon sminkelni, pláne ne csinos ruhákban járni, ékszert hordani.
Egyszóval, a nő szerintük akkor nő, ha férfi, de legyen minimum Chuck Norris.
Hűha, ugye? Nekem is fenn akadtak a szemeim. Úgy tágultak a pupilláim minden egyes ilyen beszélgetésnél, mint egy nagyszemű makinak.
Még a norvég kultúrában, ezen a zord és rideg tájon ezt a nőkről alkotott képet meg is tudnám érteni, hiszen itt sokáig a túlélés volt a tét. Ám nem csak a norvégok gondolták így, hanem más nyugat-európai népek képviselői is, akikkel együtt dolgoztam.
Hogy nekik a Viking sorozat adta-e az ihletet, nem tudom, egy biztos: hiába van két diplomám, beszélek két idegen nyelvet, vagyok bátor, tökös és belevaló, de ugyanakkor nőies és finom lelkű, gondoskodó – legalábbis én ezt hiszem magamról, ennyi szerzői önzés csak belefér…-, mindezek itt totál smafuk. A munkáltatóm és munkatársaim szemében akkor voltam csak igazán nő, „what a female” felkiáltással – itt ugyanis a nő female kérem szépen, nem lady, vagy miss -, amikor sikerült leengednem az utánfutó fékjét puszta erőből. Aki csinált már ilyet, az tudja, hogy ez nem olyan egyszerű. Pláne nem mínusz 25 fokban.
Ezen felül még abszolút tiszteletet kivívó tevékenység a favágás fejszével, de nem kislányos, virágszál mozdulatokkal, hanem komoly, férfias technikával, a kesztyű viselés elhagyása a mínusz 20 fokban, vagy éppenséggel dolgok csörlős kötéllel való rögzítése az utánfutón.
Ha nem vagy kemény, és nem tudod a fenti dolgokat megoldani, „pussy” vagy. Ha meg segítséget mersz kérni férfi kollégáktól, akkor még az aljábbnál is aljább vagy. Ha meg kesztyű után sírsz, nem is létezel…
Először tapasztalva ezt a mentalitást az ember lánya nem is érti, hogy most melyik részén is ül annak a bizonyos rollernek, hiszen otthon az volt a baj, hogy határozott, tán túlontúl is határozott és kemény, itt meg hirtelen gyenge liliomnak nézik, mert nem hasítja rögtön izomból ketté a fát.
A tíz évvel ezelőtti énem bizony óceánokat megszégyenítő módon háborgott volna, most azonban már csak mosolygok az egészen. Ezek a férfiak ugyanis pont azok, akik nagyon gyorsan „farokbehúzva” iszkolnának a másik irányba, ha egy valódi, temperamentumban is viking asszonyságot sodorna útjukba a szél. Merem állítani, hogy ehhez még csak viking nővel sem kell találkozniuk, elég egy az átlagosnál magabiztosabb és határozottabb nő is hozzá. (Hangsúlyoznám, az ottani férfi kollégákról szól a fáma).
Ezek a fiúk szerintem még soha nem találkoztak ténylegesen igazi Nővel, csupa nagybetűvel.
Hiszen egy nő, éljen a világ bármely országában, a belső értékeitől, tartásától és erejétől igazán Nő, nem pedig attól, hogy milyen címkét, stílust, vagy típust aggatunk rá. Nem számít, milyen férfimunkát tud elvégezni, ki tudja-e cserélni az olajat az autóban, hogy hány diplomája van, vagy, hogy éppen mennyire bizonyította már be a társadalomnak, önmagának, hogy bizony ő van olyan erős, mint egy férfi.
Egy igazi nő már tudja, hogy az égvilágon senkinek semmit nem kell bizonyítania, mert ő önmagában, a belső erejétől értékes, legyen akár traktoros, ügyvéd, tanár, főállású anya, vagy éppen autószerelő.
Az ideális, tökéletes nő képe persze kultúránként eltérő, hiszen Spanyolországban például a bővérű szerető és odaadó feleség, anya az etalon, míg egy zordabb vidéken természetes az önellátásra való képesség, mint fontos érték. A nő lényegét pont ezért nem a róla alkotott felfogások adják, nem a kultúrák határozzák meg, hanem az a lelki erő, az a spiritusz, amely ott lakozik kultúrától függetlenül minden nőben. Egy nő attól nő, hogy tűri a rámért terheket, és elbírja mások terheit is, tud adni, mikor arra van szükség, és elviseli, ha nem kap cserébe semmit. Egy nő a benne lakozó belső erőtől nő, amely átviláglik testének szövetén, melyre a látó férfiak csak annyit mondanak: „ez a nő ragyog”.
Ez a belső erő az, ami a nőt nagybetűs Nővé teszi, és melynek lehetősége mindenkiben ott lakozik függetlenül attól, melyik földrészen, vagy kontinensen él.
Egyik este, mikor a nap vége felé lepakoltunk pár dolgot az autó utánfutójáról, férfi munkaadóm megkérdezte, hogy én tudnám-e rögzíteni azokat a csörlős kötéllel, merthogy az ő párja bizony ebben profi, és nagyon nem szereti, ha más nem tudja.
Álltam ott, a mínusz vágó éle mardosta az arcomat, és csak ennyit mondtam neki: „hát figyelj ide, rögzíteni éppenséggel nem tudok, viszont jogász lévén fasza szerződéseket írok”.
Ennyi.
Nő vagyok rögzítési képesség nélkül is. Nő vagyok, mert ragyog belőlem az az erő, amely eljuttatott idáig, s mert ez az erő nemhogy halványult volna a rám mért megpróbáltatásoktól, hanem épp ellenkezőleg, még erősebbé vált. Nő vagyok, mert már nem akarom senkinek sem bizonygatni, hogy megállom a helyemet a férfiak között is, hiszen tudom, hogy megállnám, de azt is tudom, hogy nincs rá szükségem, mert más minőség vagyok, mint ők. Tudom, hogy bármit el tudok sajátítani, amit csak szeretnék, bizony, még a csörlős kötéllel való rögzítést is, és tudom, hogy nem kell ilyen-olyan típusba sorolnom magamat ahhoz, hogy nagybetűs NŐ legyek.
Nem muszáj választanom a bennem élő nők közül, lehetek egyszerre a szexi és elegáns; és a vagány, sínadrágban kutyaszart lapátoló, hiszen mindegyik belőlem fakad. Mind én vagyok.
Ez az, ami a NŐT nagybetűs nővé teszi: a mélyen bensőben gyökerező, és onnan feltörő, békés magabiztosság, az a női erő, hogy tudjuk, bármire képesek vagyunk, ha akarjuk, és ha szükséges.
Van egy történetem, van egy múltam, vannak sérüléseim, örömeim és könnyeim, vágyaim és csalódásaim. Mindezek ellenére békében vagyok nőként magammal, és ez a béke sugárzik belőlem. Nem akarok más lenni, nem akarok másként kinézni, elfogadtam magamat a puszta önvalómban, büszke vagyok az eddigi életemre, legyen az bármilyen, és büszke vagyok magamra, mert mindezt megértettem. Bölcsebb lettem, függetlenül attól, hogy épp hótaposóban vagy magas sarkúban lépkedek.
Nekem ez a NŐ.
Ha szívesen olvasnál még Judittól, kattints ide.
