fbpx

Az esztétikai beavatkozások pszichés oldala – interjú Szászi Beáta pszichológussal

Szászi Beáta pszichológus a szépészeti eljárások pszichológiai oldalával foglalkozik. Munkája során a páciensek lelki hátterét vizsgálja az operációk előtt és után. Az esztétikai beavatkozások okairól és következményeiről beszélgettünk vele.
Mi a te szereped pontosan a plasztikai műtétek szempontjából, hogyan dolgozol?

Esztétikai sebészeti páciensek pszichológiai jellemzőiből írtam a szakdolgozatomat és maradtam ennél a területnél, ami az esztétikai sebészeti kezelések pszichológiája. Ezeknek a beavatkozásoknak az előzményeit és a következményeit elemzem. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a beavatkozások előtt és fél évvel később is vizsgálom a pácienseket ugyanazzal az eszközrendszerrel. Mindez kérdőívekkel és strukturált interjúval történik, ahol szó esik motivációról, testi elégedettségről, önértékelésről és testi egészségről.

Mitől függ, hogy egy plasztikai sebész mellett van-e pszichológus is, és miért jó az, ha van?

Az orvos választása, hogy beemeli-e a pszichológiai vizsgálatot a szolgáltatásába. Egyelőre ez nem kötelező. Vannak egészségügyi szervezetek által meghatározott irányelvek és jó gyakorlatok Nagy-Britanniában, Japánban és az Egyesült Államokban is, melyek alapján előfordul, hogy a plasztikai sebész mentálhigiénés szakemberrel dolgozik együtt, aki előszűrést és utánkövetést is végez a pácienseinél. Ilyenkor csak azok mehetnek tovább a plasztikai konzultációra, akiket lelkileg rendben találnak. Ez nem kötelező eleme az ellátásnak, viszont nagyon hasznos, hiszen a lelki egészség is fontos egy plasztikai műtét szempontjából. Az nehezen kivitelezhető lenne, hogy itthon minden egyes plasztikai sebész mellett legyen pszichológus. Már az is jó volna, ha a szakorvos a lelki egészségre vonatkozó kérdéseket is beemelné az első konzultációba, felmérné a páciens motivációját vagy mentális zavarok gyanúja esetén alkalmazna szűrőkérdőíveket.  Az általam kidolgozott rizikóbecslő rendszer például az asszisztens bevonásával is alkalmazható, pszichológus jelenléte nélkül.

Mik azok a kérdések, amiket felteszel a pácienseknek műtét előtt?

Az alkalmassági vizsgálat során evészavarok, testképzavarok és mentális zavarok szűrését végzem, az interjúban pedig főleg a műtéti elvárás mértékét vizsgálom, másrészt, hogy a páciens kinek, minek a hatására döntött a beavatkozás mellett, mi volt a motivációja. Minél több az irreális és külső körülmény, annál nagyobb az esélye a műtét utáni elégedetlenségnek, de akár a szövődmények nagyobb gyakoriságát is megfigyelték.

Mit érdemes ezeken túl átgondolni, mielőtt operációra szánja el magát valaki?

Egyrészt az orvos választás kérdése nagyon fontos: nem interneten kell választani kezelőorvost, hanem el kell menni több szakemberhez. Meg kell hallgatni több véleményt, keressünk olyan orvost, aki szakvizsgával rendelkezik és önállóan vagy egy szenior plasztikai sebész felügyelete mellett dolgozik. Fontos, hogy az orvos és a páciens között összhang és együttműködés legyen. Szükség van egy jó orvos-beteg kapcsolatra a megfelelő eredményhez.

Másrészt, mellnagyobbítás esetén az implantátum mérete is fogós kérdés. 10-20 évvel ezelőtt például mellműtéteknél 200 köbcenti körüli implantátumokat ültettek be általában. Mostanában pedig már 3-400 köbcenti és attól nagyobb implantátumok a gyakoriak. Aki ilyen méretben gondolkodik, érdemes kipróbálnia, hogy milyen ennyi plusz súllyal funkcionálni. Egy lufiba töltsön annyi deciliter vizet, ahány száz köbcentit szeretne, és tegye bele a melltartójába. Mert ha belegondolunk, oldalanként 500 köbcenti az már plusz egy kilogrammot jelent. A nagyobb súly miatt a mellek valószínűleg hamarabb megereszkednek, és ha gyengék a szövetek, akkor pár éven belül újabb korrekcióra lesz szükség.

Harmadrészt, az implantátumok nem örök életre szólnak, nem ússza meg az ember egy műtéttel. Nagyjából 10 -15 évente cserélni kell őket (a szerencsésebbeknél 20 évente), amikor elöregszik, tokosodik. Fontos tehát realizálni, hogy egy 20 éves korban beültetett implantátumot körülbelül 2-3-szor cserélni kell az élet során.

Mi a leggyakoribb motiváció, amiért kés alá fekszünk? Az alacsony önértékelésünk?

A leggyakoribb motiváció a páciens személyével összefüggő belső (pl. lelki jólét, egyensúly javítása) vagy külső tényező (pl.: vonzóbb legyen). Instabilabb lábakon áll a döntés, ha nem önmaga miatt szeretne kés alá feküdni valaki: a párja kedvéért, a barátnője is túlesett ugyanezen a beavatkozáson vagy egy orvos beszélte rá.

Az önértékelésünk több komponensű, kiterjed a külsőnkre, a belsőnkre, a szerepeinkre, a személyközi kapcsolatainkra. Abból építjük, ahogyan funkcionálunk ezeken a területeken és amilyen visszajelzéseket kapunk. Önértékelés tekintetében főként nem az alacsony önértékelésű személyiségekkel fogunk találkozni a sebészeten, hanem olyan személyekkel, akik globális önértékelését nagyrészt a külső határozza meg. A motivációknál az önértékelés azonban csak egy tényező. A testképünkre számtalan más paraméter is hatást gyakorol: szépség ideál, beauty trendek, referencia személyek, külsővel kapcsolatos visszajelzések, és a tényleges testi adottságaink is. Ez utóbbiból kiindulva tehát lehetséges, hogy olyan külső hibát szeretnénk a sebészeten helyrehozni, ami teljesen indokolt és javítja a testképet és az önértékelést is. E tekintetben rengeteg pozitív példa van: hatalmas lelki és testi terhektől megszabadított hölgyek, akik mellkisebbítésen estek át; olyan orrplasztika páciensek, akiket kiskoruktól csúfoltak emiatt; vagy azok a szemhéjplasztikán átesett páciensek, akik visszanyerik a nagy szemeiket és nem tűnnek már szomorúnak, fáradtnak a megereszkedett felső szemhéjuk miatt. A vizsgálatok alapján a mellnagyobbítás és az önértékelés kapcsolata a legérdekesebb, mert az utánkövetésekből kiderül, hogy az esetek nagy részében az önértékelési pontszámok nem változnak. Az operáció nem hoz tehát az életvezetésben komoly fordulatot és akik ezt várják tőle, sajnos csalódni fognak.

esztétika
Fotó: Unsplash
A Fókuszcsoport nevű csatorna hívta fel a figyelmet korábban arra, hogy egyre több fiatal lány szánja rá magát valamilyen esztétikai beavatkozásra, illetve már tizenévesen hasonlítgatják magukat másokhoz és ábrándoznak a korrekciókról. Te mit gondolsz erről? Lehet ez a social média túlzott befolyása?

A mostani 20-30 éves korosztály úgy nőtt fel, hogy a külső megítélése kardinális és ez az önértékelés központját képzi. Hogy egyszerűen élet-halál kérdése lett az, hogyan nézek ki, ezért mindig makulátlannak kell lennem. Ma a társas összehasonlításból eredő információk nagy részét a social média felületekről szerezzük, idegen emberektől: celebek, modellek, influenszerek adják a referenciapontokat. A társas háló és a valódi példaképek sajnos kevésbé hangsúlyosak és ez pedig a szépészeti termékek és szolgáltatások szárnyalásának nagyon kedvez.

Komoly problémának látom, hogy a fiatal felhasználók nem tudják mit jelent a szponzorált tartalom, hogy az életérzésként bemutatott termékek tulajdonképpen egy reklám részei. A szülők és a pedagógusok közös feladata, hogy tudatos média felhasználókat és kritikus gondolkodókat neveljen, ez pedig a következő évek, évtizedek egyik legnehezebb nevelési feladata. Kisiskolásként, serdülőként az önértékelés központi elemévé válhat a külső, az ún. „holdudvarhatás” alapján pedig a szépséghez olyan tényezőket is hozzárendelhetnek, mint a siker, az egészség, a hatékonyság vagy a boldogság. Ez egy diszfunkcionális gondolkodás, ami azt jelenti, feltételezem ezen tényezők együttjárását: ha valaki szép, magától értetődik, hogy rendelkezik ezzel a sok pozitívummal , a valóságban viszont ez egy logikailag hibás gondolatsor. Ezen a folyamaton nem segítenek az egyes gyerekjátékok sem, ha például a Barbie-babák kinézetét vesszük, abszolút nem arányosak egy felnőtt nő normál testalkatáhozl. Szóval, hibáztathatjuk a social médiát, de azért itt több tényező is közre játszik.

Hogyan tudnánk javítani ezen a helyzeten?

Talán azon a vonalon lehetne elindulni, hogy megmutassuk az embereknek, hogy technikailag milyen változtatásokat lehet elérni. Mit csinál például egy retusáló program. Vagy, hogy néz ki élőben egy influencer. Mert van, hogy szembejön veled az utcán, és fel sem ismered. A retus programok nagymértékben tudják módosítani az emberek fényképeit, videóit, ahogyan a különböző esztétikai műtétek is. Utóbbi eljárások azonban következményekkel járnak. Beszélni kell a szépészeti kezelések folyamatáról, szövődményeiről és hatóidejéről is, így kaphat teljes képet az, aki ilyen beavatkozást tervez.

A szépségideálok és trendek tekintetében a modellekről mindenképp szót kell ejteni.  Legyen akár super-size, akár kórosan sovány, mindkettő esetén kóros állapotról beszélünk. Mindig szélsőségekben gondolkodunk, miközben a szélsőségek egyik oldalon sem egészségesek, hiába próbáljuk ezt body positivity mögé bújtatni. És mindeközben egy dolgot felejtünk el: a normalitást. Miért nem lehet erény a normalitás? Ez egy nagyon fontos tényező, hogy a normális is lehet szép, nem mellesleg pedig az az egészséges. Tehát a body positivity is csak addig pozitív, amíg az elfogadásról és az empátiáról szól, de azt mondani, hogy ez egészséges, az átverés. 

A helyzet javítása megintcsak hangsúlyozom: nagyrészt nevelési feladat. Foglalkozni kell azzal, hogy a gyermekek rendben legyenek a saját testükkel. Hogy a test egy örömforrás legyen, nem pedig egyedüli színtere annak, hogy megmutassam magam (ezen az Instagram mondjuk nem segít). Hogy jól tudjam érezni magam a bőrömben. Ezt csak egészséges testkép kialakításával lehet elérni: ha visszajelzéseket kapok és azokból tudok épülni; ha van önelfogadásom és értékelni tudom saját magamat a realitásoknak megfelelően. A testkép az énkép része. Egy egészen nagy falat abból. Akkor fogom jól érezni magam, ha tudok a testemmel bánni, és elfogadom. Így az önértékelésem is jobb lesz.

Szülőként hogyan tudunk segíteni a gyerekeinknek elérni ezt az állapotot?

Úgy, ha hagyjuk, hogy ők maguk észleljék a saját testhatáraikat, had legyenek sikeresek a saját testük a használatában. Akár egészen pici kortól is megfigyelhető, hogy azok a gyerekek, akik a saját testüket tudják használni a környezetük megismerésében, azoknak az önértékelése is biztosabb lábakon áll. Ellentétben azokkal a gyerekekkel, akiket túlzottan óvunk: ők nem fognak annyi tapasztalatot szerezni azzal kapcsolatban, hogy hogyan irányítsák a testüket, és az önbizalmuk is gyengébb lesz. Tehát a testtudat, a testkép és az én-hatékonyság összefügg egymással.

A dicséret mennyit nyom a latba?

A dicséret is tud segíteni, de az a dicséret, hogy „Ügyes vagy.” „Szép vagy.” „Jó vagy.”, amelyek kevésbé direktek, és nem valósak, azok egy idő után nem hatásosak. Ha visszajelzést adunk a gyereknek, azt célzottan és empatikusan adjuk. Nem azt kell mondani, hogy „Aha, ügyes vagy”. Hanem azt, hogy „Nagyon szépen lerajzoltad most ezt a háztetőt, látom, hogy figyeltél rá, hogy csúcsa legyen.” Vagy „Nagyon szépen megtartottad most azt a forgást, nem billentél ki, látom, hogy sokat gyakoroltál.” Ezek direkt visszajelzések. A túl általános és nem valós dicséretekkel az a gond, hogy azt nem tudja hasznosítani, aki kapja vagy ennek köszönhetően irreális képet hoz létre magáról és a képességeiről.  Sok beszélgetéssel, direkt és empatikus visszajelzéssel lehet segíteni a gyerekeket, hogy egészségesebb énképük és testképük legyen.

Borítókép fotó: Márton Andrea

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek