Miért választottad az óvodapedagógiát, mi motivált arra, hogy a gyerekeknek szenteld a hivatásodat?
Hol is kezdjem… az egész valahol ott indult, hogy nem nagyon találtam a helyem a világban érettségi után. Kipróbáltam magam különféle munkákban, beiratkoztam képzésekre, de semmi nem kötött le túl sokáig. Vagy ha igen, akkor olyan kezdőtőkét igényeltek, amire korai 20-as éveimben esélyem sem volt beruházni. Aztán kikötöttem az egyetemen, és valami töltelék órán ülve jobb dolgom sem volt, mint a netet böngészni, ahol belefutottam egy óvodapedagógus álláshirdetésbe – ez pont kapóra is jött, hogy ha mást nem, legalább a kötelező gyakorlatot letudhassam. Jelentkeztem, és találkoztam is a leendő főnökömmel, aki végül lehetőséget adott, hogy kipróbáljam magam, és napi 4 órában felvett kisgyermekgondozónak. Teltek-múltak a hetek, és miután megvolt a kötelező ledolgozandó gyakorlati óraszám, megkérdezte, hogy nem lenne kedvem komolyabban foglalkozni ezzel az egésszel, mert lát bennem potenciált. Ez volt az a lökés, ami elindított azon a pályán, hogy nem csak munka, hanem ez lehet az, amit szívvel – lélekkel tudnék csinálni. Ami pedig a motivációt illeti, az hajtott, hogy ha nem tudom lekötni a gyerekeket – akik olya sok minden iránt érdeklődnek – az számomra egyenlő volt azzal, hogy képtelen vagyok érdekessé tenni számukra a világot. Innentől kezdve az lett a fő célom, hogy legalább azt a részét az életnek, ami engem boldoggá tesz, amit én szépnek látok, azt át tudjam adni nekik.
Szerinted miért gondolják sokan, hogy ez egy nőies szakma?
Alapvetően nem egy férfias szakma, ezt szerintem mindenki beláthatja. Ami miatt így él a köztudatban, az a finomság, lágyság, ami egy nőből természetesen jön, a férfiak nagy többségénél viszont ez máshogy, máshol jelenik meg. Máshonnan fogják meg a dolgokat a nők, és a férfiak. Nekem is férfiként kétszer jobban oda kellett figyelnem, már csak hangmélységem miatt is, hogy ne úgy szóljak hozzá egy gyerkőchöz, vagy, hogy ha hozzáérek, nehogy túl erősen fogjam meg a kezét. És ez csak kettő a rengeteg dologból, amit nekem meg kellett tanulnom, mindamellett, hogy közben azért megtartsam a személyiségem és a férfias jellemem, hogy ne egy ál-képet mutassak a gyerekek, a szülők és a munkatársaim felé. Akik kívülről szemlélik, azok közül sokan bele sem gondolnak, hogy mennyi munkával és mekkora személyiségfejlődéssel, tanulással jár ez a munka, legyen az ember nő vagy férfi.
Milyen férfiként óvodában dolgozni? Ért bármilyen megkülönböztetés a nemed okán?
Csodálatos ott dolgozni! Sok mindent megéltem, rengeteg élethelyzetbe kerültem már életem során, de a legszebb éveim azok mind az ovihoz köthetőek. Egy olyan világ, amiért minden nap érdemes felkelni és bemenni, minden nap szembejön egy-egy csoda és a munkám gyümölcse is szemmel látható. Ahogy fejlődnek a gyerekek, alakul a kis személyiségük, egyre ügyesebbek, egyre többet ismernek meg a világból és persze ez visszafele is működik! Általuk jobban kiismertem magam, a határaim, a hibáim. És eleve ez egy olyan munka, amit nem azért végez az ember, hogy dőljön a pénz, hanem hogy kicsit jobbá, szebbé tegye ezt a világot, vagy legalábbis az ő világukat.
Persze, hogy ért megkülönböztetés. Az első alkalommal, amikor próbanapon voltam, a főnököm mondta, hogy lépjek interakcióba a szülőkkel, mondjam el, hogy mit csináltunk ma, mi volt a gyerkőccel, beszélgessek, ismerkedjek. Az első szülő egy apuka volt, akihez odabattyogtam. Bemutatkoztam – persze elfelejtettem közölni zavaromban, hogy én vagyok az új óvóbácsi – és elkezdtem mondani, hogy mi volt ma a kislányával, evett, ivott, aludt, szépen részt vett a közös foglalkozásokon stb. Ő végighallgatta, majd amikor befejeztem a kis mondókámat, megkérdezte, hogy mégis honnan tudok én ennyi mindent a lányáról. Majd amikor mondtam, hogy én vagyok az új tanár, akkor rám nézett és a legfelszabadultabb mosollyal az arcán ennyit mondott : „Na ne bassz!” És ez szerintem természetes. Én is fenntartással állnék bármilyen nevelőhöz, hisz a gyerekemről van szó. Szerencsére hamar befogadott a szülői közösség és hamarosan már dőltek a felkérések, hogy ovin kívül is tudnék- e vigyázni a gyerkőcökre.
Sok olyan tetoválás van rajtad, ami könnyen szemet szúrhat. Ma már azért jó esetben nem kötnek bele az emberbe, amiért akár látható helyen is tetoválásai vannak, de egy óvóbácsi esetében is így van ez? Értek emiatt negatív kritikák?
Szerencsére engem negatív kritika nem ért emiatt, de persze volt egy-két szülő, akinek a gyerekét én szoktattam be az oviba, és megkérdezték, hogy kiféle-miféle vagyok, meg honnan ez a sok tetkó. De amikor őszintén elmondja az ember, hogy ki ő, és látják a szülők, hogy ezzel együtt és ezek nélkül a külsőségek nélkül is lelkiismeretesen végzem a munkám, egyből prioritását is vesztették a tetoválásaim. Én úgy érzem azzal együtt vagyok hiteles, hogy ki vagyok varrva és punk zenekarom van, és ezt idővel a szülők is belátták.
Végül miért kellett otthagynod a szakmát, hogyan lettél óvóbácsiból a Jurányi Suterene egyik szíve és lelke, illetve kerültél közelebb a zenéléshez?
Végül magánéleti problémák meg a pénz hiánya vezetett oda, hogy felmondtam, mint főállású tanító. Nehéz döntés volt, de úgy éreztem, hogy ameddig az életem nem tudom rendezni, addig a munkámat sem tudom teljes odafigyeléssel végezni. Sok hülyeséget csináltam az életben, de talán először láttam át tisztán, hogy a magánéleti gondjaim itt bizony gondot okozhatnak. Nem tehetem meg, hogy nem 100%-osan boldog, és szép napot okozok a gyerekeknek a saját gondjaim miatt, mert az ő kis életük, személyiségük még nagyon képlékeny. Nem lehetek türelmetlen, csak mert nekem van valami bajom. Így még mielőtt bármit megérezhettek volna ebből a gyerekek, leültem a főnökömmel, (aki egyben egy hihetetlen jó barátom és példaképem) és tájékoztattam a történtekről, ő pedig teljes mértékben támogatott a döntésemben. Kérésére elmondtam a gyerekeknek is nagy vonalakban, hogy miért megyek el, majd szép lassan átadtam a csoportomat.
Aztán váltottam. A vendéglátás mindig is az életem része volt, már gimis korom óta megfordultam egy – két pult mögött, aztán a Jurányiban kaptam egy lehetőséget. Kitanulhattam a szakmát, szép lassan saját csapatom lett, én taníthattam őket, így lettem végül pultfőnök. Kaptam egy második esélyt az életben a Jurányitól, és úgy érzem kicsit az én szerelemgyermekem is lett a hely. Hatodik éve koptatom a pultot, gyártom a koktélokat. A hobbim a munkám, panaszra nincs okom, remek emberekkel dolgoztam itt, és a vendégek nagy része törzsvendéggé vált, ennél nagyobb elismerés szerintem nem is kell egy „csaposnak”.
A zenélés pedig régóta nagy szenvedélyem, és a vendéglátás egyik hozománya, hogy sok kapu kinyílik. Én dj Clairvo-tól kaptam egy hatalmas lehetőséget, hogy megismerkedjek az elektronikus / Bakelit zene készítéssel, a Scratchel. Jelenleg a P4rázda név alatt bontogatom a szárnyaim. Több szegmensét is próbálom méltón képviselni az underground zenei színtérnek, akit érdekel a munkásságom ezen a téren, soundcloud vagy Instagram oldalamon nyomon követheti a tevékenységem.
Ha jól tudom, jelenleg a vírus miatt sok minden parkolópályára került az életedben, így tértél vissza félig-meddig a gyerekekhez, csak ezúttal bébiszitterként. Mik a tapasztalataid ezzel kapcsolatban?
Sajnos a pandémia nekem is beleszólt a mindennapjaimba, de ezzel nem vagyok egyedül. A bébiszitterkedés az elmúlt 10 évemet végigkísérte, szerencsére mindig akadtak, akik rám bízták a gyereküket a régi ovimból vagy, a barátaim közül.A tapasztalatom az, hogy a világ legjobb dolga egész nap játszani meg lazulni a kicsikkel, főleg ilyen nehéz időszakban. Remekül ki tudnak rángatni a szürkeségből, és szerintem nekik is jót tesz, ha kicsit kiszakadnak a szülői gondviselés árnyékából heti 1-2 órára.
Ezt a hónapot teljes mértékben a férfiaknak szenteltük, ezért szeretnék feltenni egy fontos kérdést, amit talán nem teszünk fel nektek elégszer. Mit gondolsz, mi a legnehezebb a férfi létben, és mi lehet erre a megoldás? Valamint jelent-e valós privilégiumot férfinek lenni szerinted?
Férfiként, ami talán nehezebb, az az egyensúly megteremtése a párkapcsolati és a szabadidős dolgaim között. Mármint, hogy helyesen osszam be az időmet. Szerencsére, ahogy felnőttem, és egyre inkább átlátom a dolgaim, megtanultam ezt kommunikálni is. Aki része az életemnek az megérti, hogy akkor tudok jól működni a hétköznapokban, ha a kis szenvedélyeimnek is hódolhatok. Számomra fontos hogy ne egy “most a barátaid/hobbid, vagy Én” választás előtt álljak. De ez is egy olyan dolog, amihez két ember kell és sok türelem. A fiúk szerintem szeretnek játszani, ki barkácsolni, ki zenélni, vagy éppen sportolni. Fontos számomra is, hogy legyen egy játszósarkom, ahol kiélhetem magam, és ne felejtsem el, hogy valójában ki is vagyok én. Lehet ez szubjektív, de talán ezt tudnám kiemelni a saját férfi létem nehézségei közül. Sokszor, sokan akartak másnak látni, mássá formálni, de eljutottam odáig, hogy ha már máskor nem, legalább a szabadidőmben had foglalkozzak olyan dolgokkal, amikkel én szeretnék, és hadd legyek azokkal az emberekkel, akik azért szeretnek, amilyen én vagyok. Szerencsére mára már ilyen életet élhetek, és ezért hálás vagyok az engem körülvevő kis baràtaimnak, a barátnőmnek, és a családomnak.
