fbpx

A majdnem beteljesült álmok története—Embersics Judit írása

Eleinte jó ötletnek tűnt ez a cikk, aztán ahogy belekezdtem, elöntött a félelem, hiszen kiadom magamat, így sebezhetővé válok mások által. Miközben írtam és írtam a sorokat, elfogott a szorongás. „Aki feladja, nem is akarta soha igazán”,„Csak a vesztesek adják fel.” - visszhangozta fejemben a hang.

Ezeket mondják ugyanis azok, akiknek sikerült elérni a vágyott álmot, célt, és meglepő módon ezt mondják azok is, akik egyébként meg sem próbálták, de a motivációs előadók neveit már kívülről fújják.

Szóval, nagy dilemma ez a cikk.

Bevallom őszintén azt is, hogy eleinte saját magam sajnálatára szántam, mivel átgondolva jelenlegi helyzetemet, nem vagyok éppen elégedett és boldog, annak ellenére, hogy az előző írásomból úgy tűnhetett, minden rózsaszín, és ez a lány biza megcsinálta…

Meg. Csak hát, nem éppen úgy, ahogy azt elképzelte, mert nem éppen ott van, ahol szeretett volna lenni, mikor megtervezte ezt az egész életváltást. Ezzel pedig nem hiszem, hogy egyedül vagyok, csak az effajta csalódásokról senki sem szokott beszélni. A hajtűkanyarokról, amelyek hirtelen tűnnek fel, és visszavetnek kilométerekre, netán teljesen más utakra terelnek, akár akarod, akár nem.

Két szarkupac összelapátolása között, távolban a szán felderengő sziluettjével, mély gondolkodóba esem, egyre többször.

Másfél éve csak a mellékes munkákig jutok a szánhajtós bizniszben, míg más már egy heti kutyákkal való ismeretség után vígan rója a kilométereket, úgy, hogy előtte aztán kutyát se látott közelről.

Hogy lehet ez? Hiszen mindennél jobban akarom, mindenkinél keményebben dolgozom, akkor meg? Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy mindig rosszkor vagyok rossz helyen, mindig a rossz helyeket kapom ki, vagy, miután végig csinálom az egész tréningszezont késő nyártól tél kezdetig, valami miatt lépni kell, még mielőtt a szán előkerülhetne a sufniból.

Hogy lehet az, hogy nekem mindig pechem van, míg más jön, lát és győz?

Én lennék valóban az a lány, aki mindig csak a kapuig jutott, de átlépni rajta már nem sikerült neki soha?

Mert így érzem magam.

Némi távolba révedés és lapátnyélen támaszkodás után eljutottam addig a felismerésig (jobb később, mint soha, ugye), hogy nekem tényleg minden álmom elérése felé hosszabb út vezet, mint azoknak, akiknek egyszerűen az semmit nem jelent, csak úgy belecsöppennek a „jóba”.

Ez még nem is volna baj, hiszen az úton szerzett tapasztalatok bölcsebbé tesznek, így, még akár hálás is lehetnék a sorsnak a hosszabb verzióért, csakhogy a végén nincs meg a cél. Mindig, mikor karnyújtásnyira kerülök attól, amiért dolgoztam, amit elképzeltem, jön egy váratlan, rajtam kívül álló ok, és oda az egész.

Ilyenkor mégis mi a nyavalya van? Menjek és küzdjek tovább, vagy ismerjem fel/be, hogy rossz falhoz támasztottam a létrát? Ki mondja meg, mikor kell egy álmot elengedni, feladni, mikor lehet beismerni magadnak is, hogy elbuktál?

álom
Fotó: Embersics Judit

Mit jelent egyáltalán elbukni?    

Küzdeni egy álomért, vagy tudni elengedni, mielőtt tönkremész bele? Na és ha küzdesz is: vajon a te álmod, vagy másé? Hogy van ez, honnan lehet tudni, mikor mi a jó?

Nehéz és súlyos, akár életet keserítő kérdések ezek.

Hosszan mesélhetnék itt munkahelyekről, ahová azért nem kerültem be, mert a tyúkól lakói túl határozottnak és jó megjelenésűnek tartottak, és persze olyan is volt, hogy szimplán csak mikor már a küszöbön álltam, és beinvitáltak volna, egyszerűen eltűnt a munkahely.

Aztán itt van a nagy utazásom története. Olyan helyeket fogtam ki, amiket vagy senkinek sem kívánok átélni, vagy pedig egy meglehetősen jó időszak után akármilyen jó is volt, egy sérülés, egy pszichopata főnök (ismét), egy világjárvány, és máris menni kellett tovább. Így kerültem szépen lassan egyre távolabb attól az aranyfényű glóriában úszó szántól.

Az egyik, sikeres üzletembereket bemutató magazint lapozgatva – igen, én is megvettem még otthon, mert gondoltam majd inspirál – elöntötte az agyamat a gőz. Mert persze, az tök jó, hogy a magazin sikeres embereket mutat be példaként, de mi van azokkal, akiknek egyszerűen csak nem sikerül? Nem azért, mert feladták, nem azért, mert gyengék. Hanem mert valami mindig történik útközben, ami egészen egyszerűen elsodorja őket messzire, egy másik irányba.

Az ő történetük miért nem képvisel értéket soha? Tolják az arcunkba a motivációs beszédeket, ömlik ránk a „neked is sikerülhet” szlogen, sőt, ahova nézek, egyenesen motivációs tréner–erdő terem. Senki sem beszél azonban a meg nem valósult álmok okozta fájdalomról.

Arról, hogy néha az is hatalmas teljesítmény, ha megtanulod, hogyan kell egy kudarc után felállni, és belátni, hogy ennek most itt a vége, el kell engedni, tovább kell menni, új célokat kell kitűzni.

Nem teljes a kép. Torzított valóságot mutat. Olyan, mint a pozitív pszichológia szélsőséges megnyilvánulásai: nincs negatív, csak a pozitív gondolat a gondolat. Pedig a világ pozitív és negatív összjáték. Ugyanígy, ahol sikeres emberek léteznek, ott léteznek olyanok is, akik tűhegynyire voltak a céltól, mégsem sikerült nekik valamiért. Szinte szégyenné vált a mai világban, ha nem tudod kivitelezni, amit elterveztél.

Na, de, kérdem én. Lehet-e azt mondani egy emberre, aki nem érte el az aktuális álmát, vagy éppen nem hozta ki magából a benne rejlő tehetséget, hogy kudarcot vallott, elbukott? „Csak az bukhat el, akitől többet vártak, aki többre volt érdemes.” Szól az idézet. Szerintem pedig csak az bukott el, aki magáról azt gondolja, hogy elbukott.

álmok

A siker relatív, az álmok személyre szabottak,  így általános igazságokat sem kellene puffogtatni.

Manapság elbukni annyit jelent, hogy valaki nem teljesíti a mások által elvártakat. Ez számomra azonban nem bukás. Hiszen csak én vagyok jogosult megbélyegezni saját magamat, ha úgy érzem, hogy elbuktam. Senki másnak nincs joga hozzá. A motivációs előadások, tréningek itt tévednek. Kiveszik az egyenletből az embert és a személyes sorsokat. Anélkül pedig nem megy.

Szóval a lapátnyélen kókadozva ezen a rosszabb hangulatú napon most megbélyegzem magam, mert jelenleg úgy ítélem meg, hogy elbuktam.

Rémisztő érzés és helyzet, mikor valami, amit nagyon akarunk, nem sikerül. Nem azért, mert nem akarjuk eléggé, hanem mert az élet szól közbe. Ennél már csak az rosszabb, mikor sorozatban, az összes kitűzött célunkkal ez történik.

„Amikor azt gondolod, hogy már minden lehetőséget kimerítettél, még mindig van legalább egy” – hangzik a jól csengő, motiváló idézet Edisontól.

Oké, Edi’, legyen igazad, még egyszer a kedvedért ezt is megpróbálom.

Judit blogjáért ide kattints.

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek