1. helyezett: Ács Luca: A pohárköszöntő
Nem tudtam a könyvemre koncentrálni. A szemüvegem lencséje maszatos volt és a hajszálaim kivétel nélkül úgy döntöttek, az arcomba másznak. A lábammal idegesen kalimpáltam az ágyamon fekve. A finom hegedűszó becsörgedezett az ablakomon át.
Becsaptam a könyvem és kinéztem az ablakomon. Ráláttam a nagyszüleim szomszédos házára. A házra, amiben most az idős emberek diszkrét módján, de pezsgett az élet. Gyula bácsi most Papa tiszteletére hegedült. Mama biztos épp azzal henceg a nagyérdeműnek, hogy ő ajándékozta meg a hangszerrel még jó húsz éve.
Elfordítottam a fejem, mintha a tekintetem képtelen lett volna ugyanerre. A kertünk – ha annak lehet, hívni – a beköszöntő jóidő ellenére csupasz volt és kráteres, mint a hold. Apa, azt tervezte most tavasszal hív rá szakembert. Tudta, hogy Papa beültetné nekünk, de szerinte azzal túl sokat engednénk át a privát szféránkból. Anya egyértett.
A kertünkben csak a kis műanyag medencénk kékjét lehetett erős jóindulattal színnek nevezni. Egész télen kinn volt. Hámlott az oldala és szúnyoglárvák generációit nevelgette fel.
Újabb dallam csendült fel. Kinyitottam az ablakot, hogy jobban halljam. Vivaldi Négy évszakának Tavasza. Papa az áprilisi köszöntői előtt mindig lejátszatta, közben hangolódott rá a beszédére. Ilyenkor morzsolgatta magában a szavakat és a konyhában állva egy-két színpadias mozdulatsort is elpróbált. Most hagynám ki először.
Noha, eleve mi is hivatalosak voltunk az ünnepségre. Apa felhívta Papát és – ahogy az előre várható volt – lemondta. Szinte hallottam a hangját, ahogy azt ismételgeti, hogy másnap úgyis iskola lesz, ez a parti csak a munkatársakról szól, én és a tesóim útban lennénk, Anyának fáj a feje… Papa pedig már nem mert erőszakoskodni.
Én igazán, akkor beszéltem velük utoljára, mikor Apa augusztusban felállította a medencénk. Anya kérésére, aki megunta, hogy mindig átmegyünk a nagyszülőkhöz fürdeni. Azóta is kinn volt, be is fagyott decemberben.
Azon kaptam magam, hogy rohamtempóban öltözködöm. Nem tudom mi változott meg, hogy a sóvárgásom tettekbe lényegült át.
Kapkodva fésültem a hajam és láttam a tükörben, ahogy elkezdett gyöngyözni a homlokom. Így vagy úgy, de nem láttak engem több, mint fél éve. Ami jórészt az én hibám, annak ellenére, hogy nem én sértettem meg őket, majd vesztem össze velük.
Akkor is ez járt a fejemben, amikor a járdán megkerültem a házunk. Nyirkos kezemben egy palack fehér bort tartottam, de lehet pánikomban félrenyúltam és egy bodzaszörpöt emeltem le. Az üveghez nyomódó ujjterceimben éreztem a szapora pulzusom.
A mellettem elsuhanó troli meglibbentette a hajam, ami abszurd módon bátorságot öntött belém.
Rögtön benyomtam a kapucsengőt. Gyorsan letettem az üveget és még egyszer megtörölgettem a szemüvegem. Abban jöttem, mert komolynak és okosnak szerettem volna mutatkozni. Igaz, maszatos lencsével könnyen az ellenkezőjét érhetem el.
Hallottam, hogy valaki a zárral babrál, mire kissé feljebb citáltam a harisnyám és kézbe vettem a bort.
Papa nyitott ajtót. Öltönyben volt, elegánsan félrefésült hajjal és egy pezsgőspohárral a kezében. Szája enyhén szétnyílt, mintha épp mondani készült volna valamit, de félúton megakadt benne a szusz.
-Biuskám, ideje volt. – dörmögte végül tréfás derűvel a hangjában.
Órákkal később, hazafelé menet útba ejtettem a hátsókertünk. Feldöntöttem azt az átkozott medencét. Ideje volt.
2. helyezett: Rajtó Dávid János: Elrejtős
-Bármely parton, padon, óh pardon, de lapon?
-Igen, bármelyiken. Sőt bármely napon
szabadon magad is magával csodálhatod
minden szépségével az égen a Napot.
-Fantasztikus érzés, de hogyan a lapon?
-Ezt a verset „lapra, én írtam” alapon.
De, ha ez nem elég, a lég is elakad,
mert tavaszi Napot imádva elszalad
az Idő. Magam is átszaladtam ide.
-Hová? Hová szaladt? Velem van. Ennyire
butának, sutának néz engem? Nem értem.
-Ebbe a versszakba. NApra visszatérten:
Édeskéken kértem a Tavaszt. Egy araszt
magából én nekem sugarából szakaszt,
hogy a teraszt boldog, meleg fény töltse fel
és Lelkemet az Új élet még rejtse el…
3. helyezett: Lazanyecz Erika: Kezdőlökés
Márta 38 éves, csinosnak mondott, egyedülálló kárügyintéző. Nyolc éve magányosan él másfél szobás, körfolyosós, belvárosi lakásában. Van három szobanövénye, a macskája két hónapja eltűnt. Márta már nem várja haza. A gondolatmenetet a csengő hangja szakítja félbe. Márta ellép a tükör elől, és ajtót nyit. Adrienn viharzik be kezében egy reklámszatyorral.
– Tegyél fel vizet, innom kell egy kávét, széthasad a fejem. – Az asztalra előrecsomagolt sütit és chipset pakol.
– Kiidegel ez a gyerek. Hülye kamaszok. Két tárgyból bukik. Persze Norbi se mond semmit, csak a meccset nézi, meg hümmög. Sokra megyek vele. Erre még az anyósom is ott lóg a nyakamon. Ha ezt tudtam volna tizenévesen…Na de veled mi van, anyukám? Mesélj! Meló? Megy ezerrel? Még mindig home office? Mikor voltál te utoljára szabadlevegőn? Le kéne jönnöd kocogni, tisztára besavanyodsz itt.
– Voltam tegnap boltban.
Adrienn válaszul csak elhúzza a száját.
– Pasi?
– Melyik? – kérdezi Márta, és a süteményért nyúl.
– Hogyhogy melyik? A kertépítő.
– Nem tudom. Nincs időm, nem érdekel.
– Mi az, hogy nincs időd? Megint túlórázol? Múltkor se fizették ki. Nem lehetsz ekkora balek. Teljesen hülyére vesznek.
– Mindegy. Mi mást csinálhatnék itthon egyedül?
– Mondjuk randizhatnál a kertépítővel.
Márta keresi a kifogást, aztán amikor nem találja, csak vállat von.
– Megint felhívott az a barom Gábor, igaz? – Adrienn szemei szikrát szórnak. – Az a szemét – sziszegi a fogai között. Márta lesütött szemmel, némán majszol, morzsák potyognak pulóverére.
– Nyugi, nincs gáz, beadták a papírokat.
Adrienn lemondóan sóhajtva ingatja a fejét.
– Ki a fenét áltatsz? Soha nem fog elválni. Madárnak néz téged. Az isten szerelmére, legalább ne növesszél már szárnyakat! Fél óra múlva Márta újra a tükör előtt áll egyedül. Csak az óra ketyegése és Adrienn szavai visszhangoznak a fülében. Az ablakhoz lép, és a ház előtt álló rügyező fát nézi. A nap vakítóan süt, hunyorítania kell, hogy lásson valamit. A gallyak között egy galamb kuporog a fészkén. Percekig figyeli, majd kitárja az ablakot. A madár azonnal felrebben, és elszáll. Márta elmosolyodik, mint akinek eszébe jutott valami. Az ablakkeretbe kapaszkodva felhúzza magát a párkányra.
– Sosem értettünk egyet – mormolja maga elé. Csukott szemmel a nap felé fordítja arcát, kitárja karjait, felnevet, majd határozottan elrugaszkodik. A lakásban megcsörren a telefon, de már csak a szobanövények hallják. Az esti hírekben Szellő István bemondja, hogy délután egy ismeretlen nőt láttak elszállni a Bem rakpart felett.
