Néhány héttel ezelőtt megjelent egy videó az interneten, ami remekül összefoglalta az éppen aktuális problémákat. Ezen túl pedig sokunknak megadta azt az utolsó puzzle darabot, ami hiányzott, hogy rájöjjünk, mi is a gond. Vagy akár azt is mondhatnám, hogy kimondta, ami oly sokunkat bánt. Nem köntörfalazok tovább, leírom én is: a világ két pólusra szakadt.
Szélsőségek tengerében
Ha körbe néztünk kicsit ezen a bolygón mostanában, akkor talán észrevettük, hogy egyre inkább két oldallá szakadnak a társadalmak. Legyen szó hazánkról, vagy éppen a messzi Amerikáról, eltűnik a köztes részleg. Helyette pedig globálisan megjelenik két oldal, melyek egyre szélsőségesebben képviselik a nézeteiket. Mi ezzel a gond? Hogy eltűnik a politikai színesség, a választási lehetőség, és ami a legfontosabb, az arany középút, ami általában a legjobb megoldást szokta nyújtani az élet minden területén. Lehetőség híján pedig sokan lebegünk a légüres térben, tanácstalanul, hogy mi tévők legyünk. Hiszen szívünkre tett kézzel már nagyon kevesen tudunk beállni a szavazó fülkékbe. A szélsőségek tengerében kialakult egy rossz szavazási cél: a kényszer. Mert ha teljesen őszinték vagyunk, már inkább csak ez vezérel minket a szavazási időszakban. Nem a mély hit egy oldalban, hanem a másik oldal lecserélése. Ez pedig hosszú távon nem vezet jó megoldásra.
Az identitás, mint fegyver
Amit az említett videó tökéletesen észrevételez, az a különböző pártok identitás politikája, mely szintén a radikalizmussal függ össze. Ezen a területen is két oldalra szakadt a világ, a mélyen nacionalista, hagyománykövető, lehetőség szerint vallásos (vagy annak mondott) egyik oldalra, és a mindenen túlmenően liberális, szivárványos oldalra. Nem tisztem minősíteni egyiket sem, nem is szeretném, mert azt gondolom, hogy valahol egyik sem a legmegfelelőbb út. Legalábbis identitásokra építeni egy ország vagy egy bolygó vezetését, nem feltétlenül kifizetődő. Hisz hova szavazzon egy ilyen kétpólusú világban a meleg, de hagyományokat tisztelő, hazáját szerető polgár? Jelenleg valahol, valamilyen szinten mindenki meghasonlik és identitásában szakadást kell, hogy véghez vigyen, mikor behúzza azt az x-et. Döntést kell hoznia, énjének melyik szegmensét válassza vezérül. Kérdem én, rendben van ez így? Ennyire személyesre venni a politikát, egészen fájdalmas. Viszont, mint eszköz, talán a legjobb fegyver, mert betalál a legérzékenyebb pontunkba: a szívünkbe. Játszik az érzéseinkkel, megoszt és uralkodik. Ugyebár. És ezzel el is van veszve minden – érezhetjük sokan – régóta már.
Van erre megoldás?
A történelem során végül a nép mindig kiharcolta, amit akart. Ha kellett, fegyverrel, ha kellett szép szóval. De ma ki az, aki fegyvert fogna? Gyáva lett az ember? Vagy szimplán csak elfáradtunk? A saját élete mindenkinek fontosabb lett annál, hogy feláldozza a nemzetért. Elvesztek hát a hőseink? Vagy csak átalakultak, más eszközökhöz nyúlnak? Kérdés, hogy azok elég erősek-e a győzelemhez. De mit is akarunk mi, elégedetlenek, mit jelentene generációmnak a győzelem? Elmondom: békét. Identitástól, elvektől függetlenül. Békét és biztonságot mindenki számára, a polgár számára, nem egy-egy identitás számára. Hogy az identitás ne politikai eszköz legyen, csupán emberi színesség. Akármelyik oldaláról is beszélünk. A szélsőségek között megbúvó sehova és mindenhova is tartozó ember csak annyit szeretne, ha mindenkit békén hagynának, és nem lenne politikai párt zászlóra tűzött célkitűzése maga a személyiség. Szeretnénk azt az arany középutat, ahol nem ítéltetik meg a hazáját szerető és a meleg sem, hiszen van hely mindkettőnek, még akkor is, ha nem értenek egyet. Mi kell ehhez? Valószínűleg az, ha nem hagynánk, hogy kihasználják az identitásainkat, és egymás ellen szítsanak. De vajon megérik az emberiség arra, hogy gyűlölet helyett kérdezzen, megismerjen, változtasson, elfogadjon tömegesen, mindkét oldalról?
