Ha ismerős az érzés, amiről a bevezetésben olvastál, akkor te is a krónikus túlgondolkodók közé tartozol. Ne félj, nem vagy egyedül, sokakat megbénít ez a probléma. Hogy néz ki ez a gyakorlatban? Általában történik valami, vagy éppen pont, hogy nem történik meg valami, amire számítottunk. Nem tudjuk ennek az okát, vagy a kimenetelét, ezért bekapcsol az agyunkban egy pánikreakció, ami jó esetben akkor kéne, hogy működésbe lépjen, mikor valós veszélynek vagyunk kitéve. Azonban ebben az esetben legtöbbször a bizonytalanságot éljük meg valós veszélynek. Valamit, ami felett éppen nincsen kontrollunk. Például nem válaszol a partnerünk, vagy lett egy új anyajegyünk. Vagy egy barátnőnk új társaságba invitált minket. A krónikus túlgondolkodó ezekben a helyzetekben elkezd pánikolni, és legyárt magának végtelen forgatókönyvet, mi lehet a háttérben, vagy éppen mi fog történni. „A partnerünk biztosan azért nem válaszol, mert valaki mással van, vagy nem vagyunk elég fontosak neki, nem érdekli mi van velünk, nem is szeret és igazából egy átverés a kapcsolatunk. Az anyajegy ami kijött rajtunk, tuti okkal keletkezett, lehet h bőrrákosak vagyunk, és meg fogunk halni. És az új társaság, amibe a barátnőnk elvisz, hát az borzasztó élmény lesz, senkit nem ismerünk, tuti magányosan fogjuk érezni magunkat, nem tartanak majd jófejnek, sőt ők biztosan sokkal menőbbek nálunk.” Ismerős mondatok?
Ezeken túl persze még számtalan másik eshetőség is eszünkbe jut, a közös mindezekben, hogy általában negatívak, vészjóslóak, és leginkább abszolút nem segítenek. De az agyunk az adott szituációkat krízisként érzékeli, amikre megoldást kell találnia, ezért minden lehetséges forgatókönyvet végigvesz. A baj csupán az, hogy nagy valószínűséggel mindez csak a fejünkben létezik, nem a valóságban. És ahogy pörgetjük ezeket, nem segítünk magunknak, sőt csak beleesünk egy véget nem érő katarzisba.
Miért nem hasznos számunkra a túlgondolás?
A krónikus túlgondolás több okból sem hasznos. Egyrészt azért, mert azok a kimenetelek, amiket magunknak gyártunk, egyáltalán nem biztos, hogy megegyeznek a valósággal. Ezek csupán pánikreakciók, a kontroll elvesztésének megoldására, amik egy olyan állapotba visznek bele minket, amiben nem vagyunk képesek józanul gondolkodni. Mert már elhittük a saját történetünket valamiről, amiről valójában fogalmunk sincsen. Ennek eredménye lehet egy összeveszés az érintettel, mikor újra jelentkezik, és mi nem bírjuk tovább magunkban tartani a felgyülemlett gondolatokat, ezért rázúdítjuk azokat. Vagy rettegni fogunk minden változástól, ami a testünkben megy végbe, még akkor is ha az teljesen természetes, és ártalmatlan. Illetve megfoszthatjuk magunkat új élményektől, emberek megismerésétől, és még sorolhatnánk.
Mindezeken túl sajnos az egészségünket is veszélybe sodorjuk. Mert miközben újra és újra lepörgetjük a fejünkben a filmet az elképzelt valóságról, egyre stresszesebbek leszünk, és belép a képbe a szorongás. Negatív hatása például a szapora szívverés, fejfájás, szédülés, az izmok megfeszülése. Mindez pedig olyannyira képes kimeríteni a szervezetünket, hogy az később komoly problémákhoz vezethet. Tehát sem mentálisan, sem fizikailag nem profitálunk semmit a túlgondolkodásból, de ezt valószínűleg magunk is érezzük utána.
Hogyan állíthatjuk meg a gondolataink lavináját?
Több megoldás is van rá, hogy kilépjünk gondolataink hálójából. Az első és legfontosabb, hogy egyáltalán tudatában legyünk, észrevegyük, mit csinálunk. Ha ez meg van, akkor sokat segíthet, ha leírjuk a teljes szituációt egy füzetbe. Sőt, ha már korábban is ért minket hasonló, akkor kielemezhetjük azt is, hogy abban a helyzetben mit gondoltunk, ez az érzésünk miből fakadt, és utána mi volt a valóság. Ez amolyan emlékeztető is lehet, hogy „na látod, a múltkori túlgondolásodkor is feleslegesen akadtál ki, mert ez és ez történt valójában”. Ha naplózod ezeket a történéseket, akkor egy idő után a megnyugvás is gyorsabban jön, mert már fejben végig tudod venni ezeket a tényezőket.
A krónikus túlgondolás jellemzően a jövőre irányul, vagy a múltra. Ezért fontos megállítani magunkat és visszaterelődni a jelenre. Megbeszélni saját magunkkal, hogy ezzel most úgy sem tudunk mit kezdeni, inkább élvezzük a jelent, csináljunk valamit, amire van ráhatásunk, és próbáljuk pozitívumokkal helyettesíteni a káros gondolatainkat. Az említett példáknál maradva, ha a partnerünk nem válaszol, vegyük sorra miért szeretjük, milyen pozitív dolgokat tett már meg értünk, vagy, hogy milyen közös élményeink voltak vele. Annak, hogy valaki nem válaszol, millió oka lehet, ami nem feltétlenül negatív . Ez esetben nekünk kell valószínűleg dolgozni a társunkba vetett bizalmunkon. Persze, amennyiben egyébként egy szerető, egészséges párkapcsolatban vagyunk.
Az egészségünk területén pedig ha válaszokat szeretnénk, inkább tegyük fel kérdéseinket egy orvosnak, minthogy napokig rágódunk. Lehet, hogy egy semmiség miatt pánikoltatjuk magunkat teljesen feleslegesen, és csak rosszabbat teszünk magunknak vele. Gondoljunk ilyenkor arra, hogy amíg egy szakértő mást nem mond, addig egészségesek vagyunk és kész. És ha majd esetleg kiderül, hogy nem vagyunk azok, akkor majd gondolkodhatunk az orvos segítségével a következő lépésen. Az új társasággal kapcsolatos félelmeink pedig nem lehet, hogy valójában saját önbizalomhiányunkból fakadnak? Miért ne lennénk szimpatikusak másoknak? Hisz így is vannak saját barátaink is, őket is megismertük valahogyan, és velünk maradtak. Érdemes a negatív forgatókönyveinket megkérdőjelezni, és ezeket átgondolni. Észrevenni a túlgondolás spirálját és megálljt parancsolni magunknak. Segíthet ebben egy barát, vagy akár egy meditáció is, ami a megerősítésről szól. Illetve ha tudatosan próbáljuk átformálni a gondolatainkat. Persze mondani könnyű ezeket, de hidd el, hogy idővel, sok gyakorlással képes leszel rá te is.
Egy másik fontos megoldás, hogy megszabjuk magunknak a megfelelő időt és kommunikációs módot. Ahelyett, hogy elkezdünk rágódni az eseményeken, nyomjuk meg a pause gombot, és határozzuk el, ha nem kapunk válaszokat vagy megoldást, és továbbra is bánt minket a dolog, akkor egy adott időpontban, higgadtan visszatérünk rájuk. Nem akkor, mikor érezzük, hogy elönt minket a félelem, hanem amikor már józanul tudunk kommunikálni. Mert ezzel saját magunknak is szívességet teszünk. Ha letámadunk valakit olyasmikkel, amiket az agyunk talált ki számunkra, és közben nem ez a valóság, akkor azt a személyt csak eltoljuk magunktól. Ez nem azt jelenti, hogy fojtsuk el érzéseinket. Pusztán a formán változtassunk. Ne letámadjunk, hanem higgadtan mondjuk el, hogy aggódtunk, vagy rosszul éreztük magunkat abban a helyzetben és esetleg a másik el tudná-e mondani benne mi volt akkor és együtt keresünk megoldást rá. Ilyen formán elkerülhető egy veszekedés, és megnyugvást is találhatunk. Nem beszélve arról, hogy mennyivel jobb érzés lesz számunkra is, ha békésen meg tudunk oldani valamit, vagy jobban reagálunk rá, mint korábban. Ezeket mind apró sikerélményekként könyveli majd el az agyunk, amikre emlékezni fog a következő problémánál, és így szép lassan a kis démonaink háttérbe szorulnak.
Lényeges továbbá, hogy ismerjük meg magunkat. Az említett naplózások például nagyon sokat segíthetnek abban, hogy átlássuk, milyen problémákkal küzdünk. Vezessük végig a fonalat, mit érzünk, és vajon miért érezzük azt, ami belevisz minket a krónikus túlgondolkodásba. Lehet ez önértékelési probléma, bizalomhiány, megfelelési kényszer, vagy bármi, ami akár egy múltbéli traumából fakad. Ha súlyosnak érezzük ezt, akkor mindenképpen keressünk fel szakembert, aki segíthet nekünk ezek feloldásában.
Továbbá ajánlom Nick Trenton: Stop overthinking című könyvét, amiben az író egyrészt leírja az egész túlgondolási folyamatot, és megoldási technikákat is kínál. Ez a könyv angol nyelven elérhető az Amazonon. Illetve hasonló könyvet találunk magyar szerzőkkel is, amit érdemes elolvasni, ez pedig Szabó-Bartha Anett és Szondy Máté közös alkotása, a Démonaink című kötet.
